Kedvenc külföldi gitárosaim

Ritchie Blackmore

Mitől válik valaki az egyik kedvenc gitárosunkká? Attól, hogy a kedvenc zenekarunkban játszik? A tudása, élvezetes, virtuóz játéka, esetleg a kinézete, kiállása, megnyilvánulásai miatt? Valószínűleg mindezek közrejátszanak, bár nem árt, ha alapvetően mégis az általa nyújtott teljesítmény a döntő. 🙂

Azt gondolom, a gitárosokkal van a legnehezebb dolgunk. Amelyik bandában csak egy húrnyűvő játszik, ott egyértelmű a helyzet. Ahol viszont kettő, ott különválik egymástól a ritmus- és a szólógitárosi szerep. Egyrészt nehéz összevetni a kétféle produkciót („az almát a körtével”), ha pedig szétválasztanánk a két kategóriát, akkor az nehezítené meg a helyzetünket, hogy számos zenekarban váltogatják a szerepeket: mindkét muzsikus szólózik és ritmusozik is. Így aztán nem is igyekszem különbséget tenni, a kedvenc GITÁROSAIMAT nevezem meg, néhányuknál megemlítve, hogy mivel gyakoroltak rám komoly hatást.

„Gyerekkoromban” mindig is gitáros szerettem volna lenni. Anélkül, hogy technikailag értenék hozzá, ennek a hangszernek a játékát követtem a leginkább figyelemmel – ami a heavy metal-ban nem túl nehéz feladat, hiszen a gitár itt meghatározó hangszer: egyszerre teremt hangsúlyos alapot és lopja el a szólóval a show-t a többiek elől. Dallampárti vagyok és a nótákban az ének mellett alapvetően a gitár (plusz a billentyűs hangszer lehet) a felelős a melódiákért.

Michael Schenker

Jöjjön ez alkalommal is egy rövid személyes történelmi visszatekintés! 1985 végén nálam a következő muzsikusok alkották a gitárosok toplistáját:

1. Ritchie Blackmore
2. Jimi Hendrix
3. Yngwie J. Malmsteen
4. Jimmy Page
5. Michael Schenker
6. Rory Gallagher
7. Tony Iommi
8. Kirk Hammett
9. Gary Moore
10. Dave Murray

’86 márciusában még mindig a Deep Purple és a Rainbow húrmágusa szerepelt az élen, új név volt a listán Randy Rhoads (5.) és Angus Young (9.). 1986 év végén pedig így nézett ki kedvenc szólógitárosaim Top 10-e:

1. Yngwie J. Malmsteen
2. Ritchie Blackmore
3. Kirk Hammett
4. Randy Rhoads
5. Michael Schenker
6. Tony Iommi
7. Dave Murray
8. Glenn Tipton
9. Hank Shermann
10. Jake E. Lee

Ebben az esztendőben egy ritmusgitáros kategóriát is nyitottam, ahol

1. James Hetfield
2. Scott Ian
3. Rick Hunolt
4. Rock’n’Rolf
5. Rudolf Schenker

volt a sorrend. Tudom, nem feltétlenül passzol mindenki ide, de akkor így csoportosítottam őket. 🙂

1987 év vége:

1. Gary Moore
2. Juan Garcia
3. Wolf Hoffmann
4. Brian McPhee
5. Bobby Gustafson

Hoppá! Elég nagyot fordult a világ, jól látszik, mely együttesek (albumok) voltak akkoriban nagy hatással rám.

1988: a dobogón a Kai Hansen-Michael Weikath, az Eric Peterson-Alex Skolnick páros, valamint Andy LaRocque. Ehhez képest 1989 év végén a sorrend: Alex Skolnick, Jeff Waters, illetve a Gary Holt-Rick Hunolt kettős.

E rövid bevezető után pedig jöjjenek gitárhőseim az elmúlt három és fél évtizedből (azok, akiket ma is annak gondolok), zárójelben szokás szerint azok az együttesek, amelyekben az előadók számomra a leginkább maradandót alkottak. Első listámon kb. 45 „axeman” szerepelt, ezt szűkítettem le végül 17 muzsikusra.

Rick Hunolt és Gary Holt (Exodus)

Ritchie Blackmore (Deep Purple, Rainbow)

Többször leírtam már, hogy sok évvel ezelőtt a Black Sabbath, Rainbow, Deep Purple, Led Zeppelin, Uriah Heep világa felől érkeztem a heavy metal birodalmába, és a felsorolt zenekarok húrszaggatói közül egyértelműen Blackmore vált az első számú gitármágusommá. Mindenekelőtt a Rainbow-ban, még konkrétabban az On Stage koncertalbumon nyújtott teljesítményének köszönhetően, bár a Deep Purple In Rock és Machine Head albuma dalainak virtuóz gitár-orgonapárbajai is varázslatos élményt jelentettek számomra. Értékelem, hogy Ritchie-nek sikerült „szépen megöregednie”, amikor is a Blackmore’s Night-tal nyugisabb vizekre evezett.

Tony Iommi (Black Sabbath)

Bár a kezdetektől nagy Black Sabbath-rajongó voltam, furcsamód Iommi-t a maga kategóriájában jó ideig nem soroltam a legnagyobb kedvenceim közé. Talán mert nem bravúroskodott, nem virgázással hívta fel magára a figyelmet. Riffjei azonban korszakalkotók, stílusteremtők, különleges, vészjósló hangulattal ruházzák fel az általa az elmúlt fél évszázad során írt a dalokat.

Glenn Tipton (Judas Priest)

Ki tudja, miért, a Judas Priest gitárpárosából mindig Tipton volt számomra a szimpatikusabb. K.K. Downing is szólózott, sőt, könyvében (Éjjel-nappal Judas Priest) többször is hangoztatja, hogy ebből a szempontból méltatlanul kevés reflektorfény vetült rá, a videókon viszont azt látom, hogy kettejük közül mégis inkább Glen volt a vezérhangya, az első számú dallamfelelős. Márpedig emlékezetes melódiáknak a Priest több mint négy évtizedes története sincs híján.

Michael Schenker (Scorpions, MSG)

Az előző bekezdésben majdnem leírtam, hogy a barnáknál kevésbé bírom a szőke hajú muzsikusokat, ami ugye több szempontból is hülyeség, ám az összbenyomásnak ez is része lehet. Amikor a kezdő metalrajongónak van, mondjuk, 50 előadótól összesen 100 kazettája, nem nehéz – akár egyetlen albumon nyújtott teljesítménye alapján is – rátalálni a maga kedvencére. Pláne, ha ehhez egy különlegesen kalandos történet is társul. A Scorpions-tól az egyik első hanganyagom a rádióból felvett debütalbum, az 1972-es Lonesome Crow volt. Ezen mutatkozott be a világnak az ifjabb Schenker, az akkor 17 éves gitáros zseni is. Ezt követően távozott, majd rövid időre ismét visszatért, ennek lenyomata a remekül sikerült, 1979-es Lovedrive album. A Michael Schenker Group-pal pedig a Rock Will Never Die című élő album révén ismerkedtem meg, és máig nem hallottam jobb anyagot a csapattól. Bár az UFO Strangers in the Night koncertlemezét is a gyűjteményemben tudhatom, azon nyújtott teljesítményével valahogy nem nyűgözött le a germán gitáros isten.

Randy Rhoads (Ozzy)

Sajnálatosan rövid élete és pályafutása során Randy mindössze négy stúdióalbumon játszott. Az első két Quiet Riot lemez felejthetőbb, Ozzy Osbourne első és második szólóanyaga viszont klasszikus – nem kis mértékben a zseniális gitárjátéknak köszönhetően. A Crazy Train, a Mr. Crowley vagy a Revelation (Mother Earth) mindenekelőtt Randy jelenlététől, teljesítményétől vált örök kedvencemmé. Tudom, nincs értelme a „Mi lett volna, ha…” kezdetű mondatoknak, de Rhoads-ban ennél sokkal, de sokkal több volt, kár, hogy csak ennyi időt kapott tehetsége kibontakoztatására.

Yngwie J. Malmsteen

Ha az említett muzsikusok nem is állnak mindenkihez egyformán közel, abban talán egyetérthetünk, hogy a maguk műfajában jó néhányan újítók voltak. Yngwie például a neoklasszikus vonalat, Bach és Paganini örökségét hozta be a metal világába. Első két nagylemeze ezért is nagy hatású, forradalmian újszerű anyag. Engem annak idején teljesen elvarázsolt vele, ám a bűbáj végül csupán a negyedik albumig hatott, utána már nem követtem a pályafutását (értsd: nem hallgattam az újabb műveit). Jó volt, de annyi volt: ha előveszem, akkor is leginkább a Rising Force-ot és a Marching Out-ot.

James Hetfield (Metallica)

A csapat tagjai négy-öt évvel idősebbek nálam, így – különösen tizenéves rajongóként – jó ideig úgy tekintettem rájuk, mint bátyáimra. Jó volt látni, hallani, ahogy lépésről lépésre egyre feljebb jutnak, egyre sikeresebbé válnak. Drukkoltam nekik, és az ő sikerük engem is elégedettséggel töltött el. A kvartett tagjai közül számomra mindig is Hetfield volt a legszimpatikusabb, ami talán frontemberségéből is adódott, ráadásul egyszerre töltötte be az általam két legfontosabbnak tartott (az énekesi és a gitárosi) pozíciót. Ellenállhatatlan riffjei nálam jobban ültek, mint Hammett kuszának tűnő szólói, gitárvinnyogtatása. Bár mostanra jócskán fakult bennem a róluk alkotott rózsaszín kép, James-et a mai napig a műfaj első számú ritmusgitárosának tartom (és nemcsak én, de ez ebből a szempontból lényegtelen). Csak részben tartozik ide, de azt is jó volt hallani, ahogy az éneke egyre tisztul, nagyobb hangterjedelművé és ezáltal mind kifejezőbbé válik.

Alex Skolnick (Testament)

A Testament 1987-es bemutatkozó nagylemeze, a The Legacy többek között Skolnick gitártémái, míves szólói miatt vált az egyik kedvenc thrash albumommá. Alex nem az a tipikus metal-állat, inkább intellektuális művész, aki azért ebben a közegben is jól érzi magát. Nálam csapata első öt korongján nyújtott teljesítménye alapján van bérelt helye a halhatatlanok között. Persze azóta is történt egy s más 🙂 (újkori Testament-lemezek, Trans-Siberian Orchestra, Metal Allegiance, Alex Skolnick Trio stb.), ám hősünk csillaga, azt gondolom, 1987-92 között ragyogott a legfényesebben.

Scott Ian (Anthrax, S.O.D.)

Az Anthrax arca. A moshmaster. A riffkirály. A Halál kérlelhetetlen Viharlovasa. 🙂 A két lábon járó thrash-történelem. Két zenekarban is örökbecsűt alkotott, magamban vele azonosítom az olyan slágereket, mint a Caught in a Mosh, az I Am the Law vagy az S.O.D.-től a United Forces és a Speak English or Die. Színpadi „bakkecsketánca” is utánozhatatlan.

Bobby Gustafson (Overkill)

Az Overkill-től különösen a második és a harmadik album nagy kedvencem. A csapatot a Taking Over súlyos hangzása és az Under the Influence remek szólórészei, gitárdallamai tették akkoriban egyik nagy favoritommá. Bobby a The Years of Decay megalkotásában is elévülhetetlen érdemeket szerzett, de nekem az a korong már valamivel kevésbé tetszik, mint elődei. Sajnáltam, amikor távozott a csapatból, bár a remekül sikerült Horrorscope album viszonylag hamar feledtetni tudta ezt a veszteséget. Nagyon kíváncsi vagyok, Gustafson milyen teljesítményre lesz képes, milyen témákkal áll majd elő egy másik thrash-nagyágyú, a Vio-lence tagjaként.

Gary Holt/Rick Hunolt (Exodus)

A legendás H-Team, nálam a legklasszikusabb gitárpáros. Szinte az összes szólón megosztoztak, így nem is igazán tudnám megmondani, hogy melyik témát melyikük játssza (a legnagyobb fanatikusok nyilván ezt is vágják, de az összhatást tekintve ez talán nem annyira lényeges). Hozzám mindenesetre egy hajszálnyival – talán fazonilag – Hunolt állt közelebb. Örültem, amikor hallottam, hogy valamilyen szinten visszatér a csapatba. Egyelőre csak koncerteken, aztán nyilván meglátják, hogyan bírja a gyűrődést. Lee Altust most a Heathen is lefoglalja, úgyhogy akár a H-Team reneszánsza is eljöhet…

Kai Hansen (Helloween, Gamma Ray)

Nagyon szerettem a korai Helloween-t, amiben még ő énekelt, Kiske érkezésével viszont még inkább a gitárjátékra tudott koncentrálni. Nem rázott meg különösebben, amikor távozott a csapatból, leginkább azért, mert a Heading for Tomorrow egy zseniális debüt volt a Gamma Ray-től, amin Hansen fényesen bizonyította, hogy nincsenek összenőve Michael Weikath-tal, és kettejük közül ő a kreatívabb személyiség. Új zenekarának is remek albumok sorát köszönhettük, az pedig már csak hab a tortán, hogy a legutóbbi időkig Kai énekhangjával.

Hansen a 2002-es Sziget Fesztiválon

Steve Vai

Nem igazán szeretem az „űrkorszaki” gitárhősöket, akik instrumentális muzsikájukkal igyekeznek porig alázni maguk körül az Univerzumot. Persze elismerem emberfeletti képességeiket, de valahogy nem érint meg ez a fajta zene. Steve Vai (és persze az ifjú Devin Townsend) is az 1993-as Sex and Religion albummal vett le a lábamról, amiben nemcsak technika van, hanem lélek, nemcsak gitár, hanem énekhang is. A lemez által ütött résen még behussant nálam az eggyel korábbi Passion and Warfare és a 95-ös Alien Love Secrets EP is, de nagyon bírom a különböző felállású G3 produkciókat (Joe Satriani-val és egy vendégmuzsikussal), főleg, amikor egyszerre három gitáron dörren meg egy orbitális rock klasszikus. Személyes szál, hogy 2004-ben élőben találkozhattam és interjút is készíthettem Vai-jal PeCsa-beli koncertjük előtt.

Rocky George/Dean Pleasants (Suicidal Tendencies)

A heavy metalban, azon belül is a crossover thrash-ben meglehetősen alacsony a színes bőrű muzsikusok aránya. Hogy egy képzavarral éljek, a 80-as évek második felében Rocky George is fehér hollónak számított a színtéren. Szerencsére nem csak kirakatembernek vették be a bandába: a gitáros eszméletlen témákat játszott az együttes legnagyobb klasszikusain: a How Will I Laugh Tomorrow… vagy a Lights…Camera…Revolution! nem kis részben tőle vált kihagyhatatlan zenei kirándulássá. Dean Pleasants pedig méltó utóda ezen a poszton: időnként az ő keze is hatalmasakat villan, élmény hallgatni, ahogy játszik.

Dean Pleasants

Josh Homme (Kyuss, Queens of the Stone Age)

A végére egy újabb stílusalapító, a stoner mozgalom arca, az egykori Kyuss riff-felelőse, a sivatagi generátor partik és desert session-ök szervezője. Stoner csapat sok van, de Kyuss csak egy volt, és ugyan nem láttam át a 96-ban megszűnt zenekar belső dinamikáját, de úgy gondolom, hogy Homme volt a banda origója és legfőbb mozgatója. Az a hangzás, azok a témák mindenekelőtt tőle eredtek, és bár a Queens of the Stone Age-ben is voltak jó pillanatai, utóbbi zenekar jóval kevésbé szólt a riffek mindenhatóságáról, mint a Welcome to Sky Valley-t és az …And the Circus Leaves Town-t megalkotó formáció.

Azok közül, akik nem fértek be a szűkített keretbe, öt muzsikusról mindenképpen, legalább említés szintjén szeretnék szót ejteni. Ha azt mondod, Eddie Van Halen, azt mondom, Eruption és az egész első Van Halen lemez; a Panama és a Hot for Teacher, a tapping technika, a lendület és a brillírozás jut eszembe róla. Pepper Keenan-ről (Corrosion Of Conformity, Down) és Mike Amott-ról (Arch Enemy, Spiritual Beggars) az, hogy két zenekarban is nagyot alkottak, azok meghatározó emberei. Dino Cazares szintén egyfajta stílusteremtő egyéniség, neve számomra egyet jelent a Fear Factory Demanufacture albumával, annak hangzásával, dinamikájával. Nuno Bettencourt (Extreme) kapcsán pedig a latinos temperamentum és remek gitáros megoldások ugranak be, amelyekről hamarosan bővebben is írni fogok.

Még egy – kissé ünneprontó – gondolat a végére: idővel sokak glóriája megfakult, s ma már nem akkora héroszok a szememben, mint voltak egykoron, amiről legtöbbször ők is ugyanúgy tehetnek, mint én magam. Életművük persze ettől egy szemernyivel nem lesz értéktelenebb…

Steve Vai
A cikk szerzője: Coly 973 további cikk
A Rattle Inc. fanzine, majd az ugyanilyen nevű online heavy metal magazin alapítója, szerkesztője. Civilben is újságírással foglalkozik.

Legyél az első aki hozzászól

Szólj hozzá!

Az e-mail címed nem kerül nyilvánosságra.


*