A basszusgitáros – a ritmusszekció tagjaként – folyamatosan jelen van a zenében. Vagy alapoz és futamai olyankor nem válnak el jól hallhatóan a gitár(ok)étól, vagy külön utakon jár, saját dallamokat játszik, ami jóval hangsúlyosabbá teszi a produkcióját. Esetleg a kettőt elegyíti: az aládolgozásból időnként kiszakadva adódik lehetősége egy-egy kiállásra, amire felkaphatjuk a fejünket, és konstatálhatjuk, hogy „ez igen, ez a fickó aztán tud!”. Az alapvetően háttérember nyilván ezekkel a szólisztikus megnyilvánulásokkal tudja igazán észrevetetni magát.
Ennek a hangszernek is számos virtuóza, nagy egyénisége van, akik akár szürke eminenciásként, akár exhibicionista showman-ként vannak jelen a színpadon, elsősorban az ujjaik alól felszabaduló dallamok azok, amelyekkel megvesznek maguknak. Közülük – legalábbis nálam – kevesen vannak, akik egyszerre bőgősök és énekesek, és mindkét poszton kimagaslót alkotnak: best of listámon mindössze egy ilyen figura szerepel (ti lehet, hogy többet is fogtok említeni).
Megint hadd vegyem elő egy pillanatra régi, 80-as évekbeli rangsoraimat, amelyekből kiderül: a jelenlegi listámon szereplő muzsikusok körülbelül feléért 30-35 éve rajongok, vagyis tényleg ők azok, akik ezen a téren meghatározták a zenei ízlésemet. 1985 végén így nézett ki kedvenc basszusgitárosaim elitje:
1. Steve Harris (Iron Maiden)
2. Terry „Geezer” Butler (Black Sabbath)
3. Roger Glover (Deep Purple)
4. Lemmy (Motörhead)
5. Jimmy Bain (Rainbow, Dio)
6. Phil Lynott (Thin Lizzy)
7. Rudi Sarzo (Quiet Riot, Ozzy)
8. Gary Thain (Uriah Heep)
9. Gene Simmons (Kiss)
10. Bob Daisley (Rainbow, Ozzy, Gary Moore stb.)
1986 vége:
1. Steve Harris
2. Gary Thain
3. Geezer
4. Ronny Pearson (Stormwitch)
5. Markus Grosskopf (Helloween)
6. Timi G. Hansen (Mercyful Fate)
7. Bob Daisley
8. Jimmy Bain
9. Cliff Williams (AC/DC)
10. Adam Clayton (U2)
Utóbbi nyilván nem metal muzsikus, de akkoriban sok U2-t hallgattam, és Clayton tényleg nagyot játszik a csapat akkori lemezein (is).
1987:
1. Ronny Pearson
2. Jason Newsted (Metallica)
3. Steve Harris
4. Peter Baltes (Accept)
5. Markus Grosskopf
Furcsa, hogy Newsted előrébb jutott, mint anno elődje, és hogy 1986-ban, a Master of Puppets megjelenésének és Burton halálának évében Cliff a legjobb tízbe nem tudott nálam bekerülni.
Ahogy a korábbi, hasonló témájú cikkeimből is kiderült, a korábbi tízes listák után ’87-ben már csak Top 5-re futotta, ’88-ban és ’89-ben pedig csupán a dobogósokat nevesítettem. Előbbi évben Steve Harris, Joey DeMaio (Manowar) és Ronny Pearson teljesítményét díjaztam, a rendszerváltás évében pedig Joey DeMaio, Danny Lilker (Nuclear Assault, S.O.D.) és D.D. Verni (Overkill) ért fel nálam a csúcsra. Ami azt is jól mutatja, mely csapatok vagy lemezek voltak akkoriban a kedvenceim.
Végezetül pedig jöjjenek azok, akiket ma a múltból és a jelenből a legnagyobb favoritjaimnak gondolok. Reggel a szavazáshoz az első tíz között tetszési sorrendet is állítottam, most inkább kronologikusan haladva emlékeznék meg róluk, tíz helyett tizenhármukról (zárójelben szokás szerint azon zenekarok neve, amelyekben számomra a leginkább maradandót alkották).
Terry „Geezer” Butler (Black Sabbath)
A korabeli, kezdetleges stúdiótechnikának köszönhetően a régi anyagokon az egyes hangszeres sávok, szólamok nem állnak össze egyetlen tömbbé, azok külön, párhuzamos hangfolyamokként jutnak el hozzánk. Az első Black Sabbath lemezeket hallgatva a bal fülhallgatómban Tony Iommi gitárjátékát hallom, a jobb oldaliban pedig Geezer pengetését. Ha átállítom magam, és nem a vezérdallamra figyelek, a basszusgitárossal haladva új „úti élményben” lesz részem. Kis túlzással mintha egy másik számot hallgatnék, annyira más a Butler által játszott szólam. Aki viszont nem mélyed el ennyire a finomságokban, annak ott van a Hand of Doom, a Warning vagy a Children of the Grave eleje, az N.I.B. intrója esetleg az Iron Man utolsó váltása előtti pörgetés, hogy meggyőződhessen Geezer játékának kiemelt szerepéről és különleges kvalitásairól.
Gary Thain (Uriah Heep)
Az új-zélandi származású basszusgitárosnak mindössze 27 év adatott az életnek ezen az oldalán, ebből hármat a Uriah Heep tagjaként húzott le. A csapat négy stúdióalbumán játszott, ám számomra a 73-as koncertlemezről marad örökre emlékezetes. Játéka végig jól hallható, a bőgőt ő is gyakorlatilag szólóhangszerként használja, a fődallam széles csapásáról való letérései, külön ösvényei izgalmasan színesítik a ’Heep egyébként is ezerhangú muzsikáját.
Steve Harris (Iron Maiden)
Harris egy külön „intézmény” a műfajon belül, szerintem jó eséllyel fogadnék arra, hogy közönségszavazásunkat is ő fogja nyerni. Neve egyet jelent az Iron Maiden-nel, játékstílusa alapvetően meghatározza csapata megszólalását. Jellegzetes, galoppozós ritmusai zenekara egyik védjegyévé váltak, és rengeteg bandát inspiráltak. Személyiségéből és tudásából adódóan a bőgő a Maidenben sem csupán a ritmusszekció része, annál sokkal hangsúlyosabb szerepet játszik. Élmény hallgatni.
Joey DeMaio (Manowar)
Egy újabb nagy ego, aki nem elégszik meg csupán a háttérember szerepével. Olyannyira nem, hogy a korai években külön instrumentális nótákban (William’s Tale, Thunderpick, Sting of the Bumblebee) szólózhatott, csillogtathatta meg képességeit. Az új évezredben többen is temették a Manowart, nekem azonban kifejezetten tetszik az a folyamatosan búgó bőgőhang, amit DeMaio a 2012-es The Lord of Steel albumhoz kevert ki magának.
Cliff Burton (Metallica)
Sokan őt tartják a műfaj valaha volt legjobb basszusgitárosának, Joel McIver könyvéből (To Live Is to Die – Cliff Burton élete, halála és a Metallica hőskora) pedig azt is megtudhattuk, milyen szerepe volt Cliffnek csapata felemelkedésében és milyen fineszes basszus-szólamokat helyezett el az első három Metallica-lemez dalaiban. Elég csak annyit mondanunk, hogy Anesthesia (Pulling Teeth) és Orion, hogy mindenki előtt világossá váljon a mindössze 24 évesen elhunyt bőgős zsenialitása.
Frank Bello (Anthrax)
Gyakorlatilag 1984 óta az Anthrax alapembere. Elsőre jellegzetes színpadi mozgása, indiántánca és a Got the Time „basszusszólója” jut eszembe róla. No meg az, hogy Dave Ellefson-nal közös projektje, az Altitudes & Attitude énekeseként egy teljesen új oldaláról mutatkozott be.
DD Verni (Overkill)
Csapata jellegzetes hangzása, azt gondolom, nagyban az ő bőgősoundjának köszönhető. Plusz, ahogy azt The Bronx Casket Co. nevű csapata élén és 2018-as Barricade című szólólemezével is bizonyította, a frontemberség sem áll távol tőle.
Robert Trujillo (Suicidal Tendencies, Metallica)
Az első emlékem, ami beugrik vele kapcsolatban, az a Suicidal Send Me Your Money-jának videóklipjében látott különleges, azóta védjegyévé vált mozgása és az ugyanott hallott erőteljes basszuskiállások voltak. Az utolsó pedig, ahogy az Oriont játssza élőben, a Metallica egyik koncertjén. Szimpatikus figura, aki egyben virtuóza is a hangszerének.
Les Claypool (Primus)
A műfajon belül, azt gondolom, ő A BASSZUSGITÁROS. A saját útját járó, különc zseni, akit egyetlen skatulyába sem lehet beilleszteni. Munkássága egyszerre agyament módon fárasztó és megismerésre csábító. A Primusban a basszusgitár a központi hangszer, a többi instrumentum hozzá igazodik, amelynek eredője egy összetéveszthetetlenül egyedi stílus és hangzás.
Flea (Red Hot Chili Peppers)
A Bolha a szintér egyik legegyedibb figurája, őrült mozgása és megjelenése utánozhatatlan, funkys játéka meghatározó eleme a RHCP muzsikájának.
Billy Sheenan (Sons Of Apollo)
Először David Lee Roth 1986-os Eat ’Em and Smile albumán varázsolt el a játékával. Az elmúlt évtizedekben olyan gitárvirtuózok tekintették egyenrangú partnerüknek, mint Steve Vai, Tony MacAlpine, Paul Gilbert, Richie Kotzen és még sorolhatnám. A Sons Of Apollo tagjaként került újra közel hozzám, bár itt játékának nem a szólisztikus oldala dominál.
Ra Diaz (Suicidal Tendencies)
A chilei származású bőgős 2016 óta erősíti a ST sorait. Már az abban az évben megjelent World Gone Mad-en is feltűnt erőteljes és egyben hangulatos játéka, a tavalyelőtti Get Your Fight On! EP-n pedig egyenesen főszerepet kapott a címadó nóta egyik instrumentális verziójában (Get Your Bass On!). Azóta folyamatosan jönnek szembe velem (főleg a FB-on) azok a videók, ahol Roberto szólóban vagy különböző karantén-projektek tagjaként tolja öthúrosán a metalt.
Nick Schendzielos (Havok, Nuclear Power Trio)
Négy éven át, 2014-2019 között volt a Havok tagja, én éppen akkoriban, többek között a Conformicide albummal ismertem meg a csapatot. Ezen a lemezen kifejezetten hangsúlyos szerepet kap a basszus (F.P.C., Hang ’Em High, Circling the Drain stb.). Többi csapatát (Cephalic Carnage, AinMatter, Job For A Cowboy) nem ismerem, a Nuclear Power Trio Donald Trumpjaként azonban idén ismét élvezetes és meggyőző teljesítményt nyújtott.
Steve DiGiorgio, Sean Malone (RIP)