Na, ha van banda, amelyet csak imádni vagy gyűlölni lehet, akkor az az angol Iron Monkey. Középút nincs. Az 1994-ben, Nottinghamben alakult sludge/doom csapat sokaknál kiverte a biztosítékot, de nálam, aki mindig is imádtam a szélsőséges muzsikákat, már első hallásnál a szívembe talált. Emlékszem, amikor kölcsön kaptam Kecsó barátomtól, csak annyit mondott: „Size, ezt hallgasd meg! Úgy néznek ki, mint valami jól nevelt egyetemisták, de olyan beteges, súlyos zenét nyomnak, hogy az orgazmus garantált.” S valóban, amikor betettem a kazettát a magnóba, már az első nótánál a padlón landolt az arcom és a fülem vette át az erogén zónáim funkcióját.
A csapat tagjai: Steven Watson – gitár, Jim Rushby – gitár, Doug Dalzier – basszus, Justin Greaves – dobok. Na és ugye a vokálos John Morrow, akit nem véletlenül hagytam a végére, ugyanis főként neki volt köszönhető, hogy sok, a hagyományos doom metal zenéket kedvelő rajongó nem tudta elfogadni a bandát, megszeretni meg pláne. HEHEHE!! Ez a vékony, kopasz úriember ugyanis olyan hangokat adott ki magából, amelyek hallatán a gyengébb idegekkel rendelkező emberek a világ végére menekülnének, vagy ciánnal ízesített teába mártogatott zsilettpengéket fogyasztanának nasi gyanánt. Persze nem az Iron Monkey találta fel a sludge/doom viaszt, hiszen ebben az időben más csapatok is szenvedtek már hasonló betegségben. Elég csak megemlíteni a New Orleans-i Eyehategod zenekart, amely az Iron Monkey megalakulásakor már két album kiadásán volt túl. Ők sem voltak normálisak, ezt bátran leszögezhetjük. Második lemezük a Take as Needed for Pain meghallgatása felér egy pokolban való lélekkirándulással, de nekem az Iron Monkey jobban bejött, súlyosabb és extrémebb volt.
Bevallom, sokat agyaltam, hogy melyik albumról írjak, de aztán rájöttem, hogy felesleges választanom, hiszen a két lemez nem igen különbözik egymástól, sem a zenei világ, sem a hangzás tekintetében. Arról nem is beszélve, hogy a két album megjelenése között csupán 11 hónap telt el. Két lehetőség van: vagy nagyon elemükben voltak a srácok, vagy már csurig volt dalokkal a fiók, amikor az első lemez felvételeit kezdték meg, így két részletben adták ki a nótákat. Én inkább erre a variációra szavaznék, de persze lehet, hogy rosszul gondolom, és majd kijavít, ha valaki tudja a megfejtést. HEHE!! A két album között csupán annyik különbség van, hogy a másodikon már egy új gitáros, bizonyos Dean Berry játszik, aki Steve Watsont váltotta.
Na de most már ejtsünk pár mondatot arról is, hogy milyen zenével kényeztethetjük magunkat, ha netán arra vetemednénk, hogy behelyezzük valamelyik korongot a lejátszóba! Hát egy nagyon szélsőséges, otromba, barátságtalan sludge/doom kotyvalékkal. Iron Monkey-t hallgatni olyan érzés, mintha végigvonszolnának bennünket csupasz testtel valami hideg betonon, ami még tele is van szórva üvegszilánkokkal, de mégis baszott kellemes! HEHE!! A két gitár folyamatosan pakolja egymásra a többtonnás riffeket, és a hallgató egy idő után azon kapja magát, hogy olyan súly nehezedik a vállára, amelyet egyre nehezebben tud megtartani. S ha ez még nem lenne elég, a dalok olyan szellemi roncsolást visznek végbe, hogy még én is a kabát helyett a kényszerzubbonyt akasztom le a fogasról, amikor a két album közti szünetben leugrok sörért, mert kifogyott a munícióm. Pedig én aztán edzett vagyok, mégis néha nehezen birkózom meg a Vasmajomból áradó aljassággal.
Mondanom sem kell, hogy a basszusgitár olyan mélyre van hangolva, hogy Doug Dalzier minden pendítése a rekeszizmomban köt ki szúró fájdalom képében. És hát itt van ugye ez a Johnny gyerek!! Mit is mondhatnék? Először is, az száz százalék, hogy nem volt normális. Másodszor, hihetetlen, hogy valaki ilyen hangokat képes kiadni magából. Nem is tudom, mihez lehetne hasonlítani? Mint amikor valami tébolyult, hisztérikus őrült magából kifordulva, az utcán rohangálva ordítozik egy késsel a kezében, és nem tudja eldönteni, hogy magát vagdalja-e össze vagy a járókelőket. Komoly mentális próbatétel a csávót hallgatni. HEHE!!
Nem térek ki minden szerzeményre, de ha az Iron Monkey lényegét akarnám bemutatni valakinek, akkor az első albumról a hét és fél perces 666 Pack, a másodikról pedig a 20 percet kitevő 9 Joint Spiritual Whip nótát nyomnám le neki. Főként ez a veszettül hosszú dal jellemzi a legjobban, hogy mennyire elmebeteg és perverz ez a csapat. De érdemes végighallgatni, mert úgy csurig töltötték jobbnál jobb riffekkel, hogy az ember maga alá csinál a gyönyörtől. A nóta felénél bedobnak egy olyan elszállós, beborult témát, amiért sok doom banda a fél életét odaadná.
Attól függetlenül, hogy a csapat igen szélsőséges zenét nyomott, igencsak nagy népszerűségre tett szert, persze főként az underground berkeiben. 99-ben kidobtak egy EP-t, ami még abban az évben kijött egy split lemezen is a japán Church Of Misery társaságában. Ezután az együttes abbahagyta a ténykedését, ám a rajongók mindig is bizakodtak a folytatásban. De aztán 2002 júniusában beütött a krach: John Morrow 28 éves korában szívelégtelenség következtében életét vesztette. Ez év decemberében kijött még egy élő nótákból álló válogatásalbum, amit nevezhetünk a rajongóknak való kedveskedésnek, de az utolsó bőr lehúzásának is, Ezt mindenki döntse el maga.
2017-ben aztán jött a nagy hír: Jim és Steve újraindítja a zenekart. Ezt sok rajongó örömmel, de kétkedve fogadta (köztük én is). Dobos posztra jött Brigga a Chaos U.K.-ből, a basszust Steve, a vokálosi teendőket pedig Jim vállalta be. Még ebben az évben ki is jött a 9-13 című album, ami természetesen nem volt képes visszahozni a régi dicsfényt, Johnny hiányát pótolni pedig közel sem tudta. Beteg, koszos, súlyos meg minden, de már nem az igazi. Aki rajongója bármilyen bandának, ahol ugyanez volt a történet, nagyon jól tudja, hogy miről beszélek. Mint fanatikus, egyszer én is beszerzem majd, de még nem éreztem, hogy nagyon sürgős lenne.
Úgy vélem, az Iron Monkey első két albumán letette az asztalra, amit kellett, a többi már csak nosztalgiázás. De bármi is történjék a csapat háza táján, azt az egy dolgot leszögezhetjük, hogy ennél betegebb, súlyosabb banda nem nagyon volt, van és lesz a föld kerekén! R.I.P. John!!
Válasz írása