Hangüzenetek Interzónából
Amennyiben ennek a rovatnak az a célja, hogy rock- és metal kategóriáktól messze eső zenék jelenjenek meg olyan felületen, ahol alapjáraton nem sok keresnivalójuk lenne, akkor az én listám valóban idegennek fog hatni. Nemhogy a metalnak, de még a pop-rocknak sem osztottam ma lapot. Minden „bűnöm” felsorolása szétfeszítené egyetlen cikk kereteit, így most az olyanokat, mint a Dead Can Dance, a Fields of the Nephilim vagy a Front Line Assembly, nem veszem ide, egyrészt mert már írtam róluk, másrészt pedig azért, mert ezek annyira nincsenek messze az úgynevezett rock-metal világától.
A legmesszebb valószínűleg az van, aki a spektrum másik szélén tanyázik, ott, ahol radikálisan más szabályok szerint rendeződnek a hangsúlyok. Mivel kedvelem az erős kontrasztokat, talán sorsszerű is volt, hogy az én utam is ebbe az irányba vezetett. Többnyire ambient – vagy általam annak gondolt – lemezeket szeretnék most megidézni, amelyeken semmi nem úgy történik, mint a Rattle fő csapásirányát jelentő zenék nagy részében történni szokott.
Mindjárt az elején, a doboz aljáról előkerül egy emlék. Eszembe jut egy gumiszerűen vonagló, majd völgybe omló függőhíd, és a fizikalecke példázataként, a szemünk előtt megsemmisülő építmény haláltusája alatt szól egy zene, ami mindörökre belém ég. Mint később megtudtam, Vangelis Spiral-jának címadója volt az, én pedig rábólintottam, mert tetszett a dolog. Vangelist talán nem kell bemutatni, aki még nem hallott róla, az valószínűleg egy másik bolygóról csöppent ide, ami az ő baja. 🙂 A kilencvenes évek elején a neve benne volt a köztudatban, annyiszor tolták tőle a Conquest of Paradise-t, hogy az egyébként zseniális album rogyásig ismételt nyitányát már én magam is rühelltem. Minden mást viszont imádtam tőle, és nagy részét imádom ma is. Minden albumából sugárzik, hogy egy született tehetség, egy nagy formátumú vizionárius keze munkája, aki úgy zenél, ahogy akar, akit saját korlátain kívül nem korlátoz semmi. Egyszer megkérdezték tőle, miért nem a hagyományos hangszereket részesíti előnyben, miért játszik gépeken. A válasz tökéletes: és a hegedű meg a zongora, azok talán nem gépek?
Persze, Vangelis nemcsak „gépeken” muzsikál. A nagyon korai Earth-ön még elektro/progresszív/világzene/rocknak nevezhető, fura textúrájú zenével lép elénk – kell is hozzá nyitottság meg egy jó adag ős-prog-vonzalom, de a nyilvánvaló már itt is átjön: nagy dolgok szunnyadnak ebben az emberben. Majd’ minden lemeze figyelemre méltó egzotikum, életre kelt rajtuk bármit: erdőt, földet, Napot, Holdat, múltat, jövőt. Filmzenéi Morricone szintjén mozognak. A Szárnyas fejvadászról az a legenda kering, hogy picit az ő soundtrack-jéhez igazították. Talán másképp történt a dolog, mindenesetre olyan szinkron van benne kép és hang között, ami még ezen a szinten is ritka.
Nagy favoritom az El Greco. Valójában két El Greco albuma is van: az egyik a festőről készített film zenéje (ez sem rossz), a másik pár évvel korábbi, és nem egy filmet kísér, hanem magát a festőt idézi meg – és én erre gondolok. Ezt tartom pályafutása csúcsának. Libabőröztető az egész: maximálisan sötét és kimérten elegáns, közben pedig melankolikusan ünnepélyes és megmosolyogtatóan könnyed. Nem lehet mihez hasonlítani, egyedülállósága pedig még fenségesebbé és komorabbá teszi. Aki tudni akarja, miről beszélek, az hallgassa meg a Movement VI-et, vagyis a hatodik tételt. Ha abból nem jön át semmi, akkor nem tudom, miről beszélünk. De a kettes tétel is kisebbfajta csoda: emberutánzó automaták alkatrészeinek éteri súrlódása válik zenévé, antik órák mutatóin megcsillanó fénytörések hullnak alá – mint törékeny hangok –, aztán szomorú táncba rendeződnek és csipkegallér lesz belőlük egy spanyol grand nyaka körül. A borító jobb nem is lehetne. Mintha A Görög mester direkt ehhez az albumhoz készítette volna el – egyébként csak feltételezett – önarcképét.
A majdnem evangélista (mert hogy az Evangelosból lett a Vangelis) munkásságának nagy részét ma is örömmel hallgatom, főleg azokat a megmozdulásait, amelyeket megfejthetetlenségük tesz megunhatatlanná. Tucatnyi albumot tudnék felsorolni, ami előtt vigyázzlépésben szoktam elhaladni. Párat biztosra mondok: Albedo 0.39 (1976), Spiral (1977), Mask (1985), The City (1990), Blade Runner (1994), El Greco (1998). A Beaubourg-ot viszont messzire kerüljétek!
Ha Vangelis-szel kezdtem, csakis Jean-Michel Jarre lehet a folytatás. Első két albuma izgalmas pszichedelikus kalandokat rejt; tágas parkokra nyíló kapu mindkettő. Annyira egyneműek, hogy én dupla lemezként tekintek rájuk, aminek első fele, az Oxygène 1976-ban jött ki, a másik pedig egy évre rá, Équinoxe címen. Olyanok ezek ketten, mint az egypetéjű ikrek, akiket nem lehet szétválasztani egymástól. Jarre víziója erősebb bennük, mint a feledés őrlő malmai. Bár még analóg technológia szülöttei, érdemeik negyven év távlatából is szembeötlőek. Ilyen szabadságfoka nem nagyon volt az akkori zenéknek, ekkora íven csak kevesen futottak végig A és B oldalt. Az Oxygène és az Équinoxe számomra az elektronikus zene alfája és ómegája; szónikus kinyilatkoztatás, aminek minden másodperce alapigazság. Az Oxygène borítója külön is kedves nekem. Grafikai nézőpontot jelölt ki, benne van minden, amiért érdemes ceruzát ragadni. Sajnos Jarre zsenije a remek kezdés után szép lassan kihunyt. A Magnetic Fields még simán felveszi a versenyt elődeivel, a többi már nem.
A Tangerine Dream viszont igen, sőt, ők tekinthetők az irányzat valódi úttörőinek. Évekkel a francia komponista előtt felrajzolták az új világ körvonalait, amiben konkrétumok helyett a megfoghatatlanság az összetartó erő és persze jórészt a tudatalatti. A hetvenes évek elején olyan albumokkal jelentkeztek, amelyek kilógtak a sablonokból, minden ízükben szintetikus hatást keltettek, és akkoriban azért nem volt annyira egyértelmű, hogy így is lehet zenélni. Koncepciójuk igen szigorúan bánt magával a zenével: az volt a szabály, hogy ne legyen benne sem felismerhető hangszer, sem dallamként funkcionáló dallam. A paradoxon egyik lehetséges megoldása a Phaedra című lemezük 1974-ből, és annak társa – szinte már testvére –, a Rubicon 1975-ből. A korábbi próbálkozások ezekben öltenek kimunkált formát, ide tartott az út, amin megalakulásukkor elindultak. Mivel ezeken a lemezeken a hagyományos értelemben vett zene – mint olyan – megszűnik létezni, nehéz szavakkal megfogni, mitől érdekesek mégis. Egy biztos: megelőzték korukat.
E remekműveiket követő koncertlemezük, az Encore semmiben nem marad el ezektől. Élőben is olyan LSD-utazásra viszik a nagyérdeműt, hogy nehezen is tudom magam elé képzelni a közönséget, hogy mit csinál a színpad előtt. Ülnek? Állnak? Bámulnak bele saját tudatalattijukba? A további évek során aztán nagyban konkretizálódott a Tangerine Dream zenéje. Utolérte őket a maguk keltette hullám, és jelentősen csökkent lemezeik izgalom faktora, s végül a nyolcvanas évek végére betagozódtak a főáramba. Voltak még jó pillanataik, de az LSD már kiürült belőlük.
A valamikori ős-tag, a TD-ből korán távozott Klaus Schulze megteszi azt, amit egykori társai már nem: megmutatja, milyen is a space-ambient zene, ha azt legjobban értője készíti. A hetvenes évek eleje óta számolatlanul szórja elénk lemezeit, jókat és kevésbé jókat, – de jórészt terjedelmeseket, – és ez az áradat nagyjából egységesen magas színvonalú anyagokat takar. Contemporary Works címen például 16 CD-t kitevő, két részre osztott box set kiadással lepte meg rajongóit – először egy tízes csomag, aztán a maradék hat –, amely korongok egyike sem remixekből vagy fiók alján kallódó ötletmaradékokból egybesöpört alibizés. A szkeptikusok mondhatják, nem akkora mutatvány elektronikus zenét komponálni, főleg ha az belassult és nyugodt természetű, de ismerve a minőséget, amit a mester neve garantál, ezt a véleményt felül kell bírálni.
A Vanity of Sound például biztosan nem tűnik „annyira” egyszerűnek, és sorolhatnám a többit is. Közepesen izgalmas albumait is nagy műgonddal, értő odafigyeléssel készíti el. A Come Quietly-t és a Farscape-et még izgalmasabbá teszi, hogy mindkettőt Lisa Gerrard-dal közösen jegyzik – mágia a négyzeten. Amit megismertem Schulze életművéből, az hosszú távon velem is maradt. Bármikor szívesen meghallgatom a Kontinuum-ot, a The Crime of Suspence-t, a Moonlake-et vagy a Shadowlands-et, meg még egy csomó másikat. Schulze zenéjében jóval több van, mint az átlag, hasonló műfajú kiadványokban. Nem véletlenül tartják őt sokan az elektronikus zene pápájának.
Nagyon távol mindentől – még épphogy a zene körein belül, de már a Naprendszer fagyos határain túl – Steve Roach munkái keringenek. Nála megállt az idő. Az általam favorizált lemezeinek minimalizmusa szinte kizárja, hogy bármi történjen bennük, ami zavarja a lassú hullámzást, a horizonton túlnyúló eseménytelenséget. A Nostromo legénysége, mozdulatlanságba dermedve, talán éppen ilyen zenékkel múlathatta az időt. A Midnight Moon halálközeli élménye az ébredés után is kísért. A kapszulákból kikelve, a nappali műszakban is kilátástalan bolyongás veszi kezdetét: a valóság alig érzékelhető falai közt alattomosan zúgó-morajló, testet nem öltött sejtelmek bontakoznak ki, fordulóról fordulóra ugyanaz a folyosószakasz tárul elénk, ugyanaz a kékes-homályos fényekkel elsötétített, vízszintes kút, aminek alján, a víztükörben a hold bámulja magát.
A kaliforniai komponista lemezeinek címei magukért beszélnek. A Midnight Moon mellett kedvenceim: Magnificent Void, Vortex Immersion Zone, A Deeper Silence, Dreamtime Return. Ha odafigyelünk ezekre, ha elemezni akarjuk milyenségüket, menthetetlenül unalmasnak fognak tűnni, mert ezen a szinten azok is. Ha viszont elengedjük őket és hagyjuk, hogy a látómezőnk szélére sodródjanak, fátyolos áttetszőségük és csendes kisugárzásuk hipnotikus aurát képes körénk vonni. Vannak kiadványai, amelyekben oldottabb hangulatot teremt, – dolgozik dallamokkal is, – de összességében Steve Roach zenéje valahol a végpontján jár mindannak, amit még zeneként szoktunk értelmezni. Legfagyosabb albumain túl már csak a csend és az üresség van.
Kétség sem fér hozzá, ezekkel a zenékkel messzire kalandoztam, olyan vidékekre tévedtem, ahonnan a gitár/dob/ének hármas tornyának még a csúcsa sem látszik. Aki velem tartott, annak köszönöm a kitartást, aki pedig nem, azzal legközelebb – talán ismerősebb tartományokban – még mindig összefuthatok.
(Kéretlen lábjegyzetként idekívánkozik még pár név, akik a cikk szereplői is lehettek volna, de terjedelmi okokból kimaradtak: Pete Namlook, Aes Dana, Solar Fields, Redshift, Carbon Based Lifeforms.)
Ha ambient, ajánlom még: Harold Budd, Joachim Spieth.