Guilty Pleasures 3. avagy Laq mellék(vak)vágányai

Amikor Coly megkeresett, hogy lesz egy ilyen tematika a szerkesztőségben, hogy ki mit szeret a metalon kívül, egyből az jutott az eszembe, hogy na, ez jó móka lesz, most végre lehull a lepel, és mindenkiről kiderül, hogy hosszú évek óta csak divatrocker, és igazából tele van a fala C. C. Catch poszterekkel… 🙂

A feladat az volt, hogy írjunk egy vagy több bandáról, akik hatással voltak/vannak ránk a metal műfaján kívül. Én egy kicsit máshogyan közelítenék a témához. Egyfajta kronológiát fogok megfogalmazni, hogy különböző stílusok, zenekarok milyen időrendben támadtak rám. Szóval, ha úgy teszik, egyfajta felsorolást fogok megfogalmazni. Persze lesznek bandák, amiket jobban kibontok.

Kezdjük mindjárt a (majdnem) legelején. A bátyám révén, aki hét évvel idősebb nálam, már igen fiatal koromban megismerkedtem a rockzenével, és meg kell hagyni, hogy nagyon utáltam. Folyton szólt a Led Zeppelin, a Uriah Heep, az AC/DC, az Iron Maiden. Hangos volt és zajos, ordibáltak benne, és zsenge füleimnek nagyon bosszantó volt, hogy egyfolytában hallgatnom kellett, ha akartam, ha nem. A másik, ami folyton szólt, az a rádió volt. Nálunk állandóan ment. Mindig és mindenhol. Pfúúúú…

Aztán 12 éves lettem, amikor is a bátyám kirepült, és egyedül maradtam a szobában, ami többé már nem volt hangos és zajos. Néma csend szállta meg. Néma csend, ami rám telepedett és egyre elviselhetetlenebb volt. Úgyhogy egyszer csak azt gondoltam, hogy ideje ennek véget vetni, és beszereztem magamnak egy rádiós magnót meg pár kazettát, amikre elkezdtem felveszegetni dalokat. Így kezdődött a „karrierem“… 🙂

Az első élményeim a Desireless Voyage, Voyage-a meg a Pet Shop Boys Suburbiája voltak. Aztán jött az In the Army Now a Status Quo-tól. Így teltek a napok és hetek, és azon kaptam magam, hogy már én is folyton hallgatom a rádiót és a válogatáskazikat.

Valamikor ’87 táján jött a mindent elsöprő fordulat. Találtam egy kazit, amit a bátyám a költözés során véletlenül ottfelejtett. A Killers-t az Iron Maidentől. Meghallgattam egyszer, meghallgattam kétszer és beszippantott. Imádtam a borítóját nézni, imádtam hallgatni. Visszavonhatatlanul megfertőzött. Akkor fordultam teljes mellszélességgel a metal felé, de… Igen, most jön a de.

Bár onnantól kezdve sorra szereztem be a különböző metal bandák kazijait és csak azokat hallgattam, nem maradtam süket az engem körülvevő más stílusú zenékre sem. Az ember hallott ezt-azt, innen-onnan, és volt egy banda, ami valamiért egyre nagyobb hatással lett rám. Ők voltak a Depeche Mode. Igazából már ’88-’89 táján felfigyeltem rájuk, de az igazi rajongás csak pár évvel később kezdődött. Mivel akkortájt szinte kivétel nélkül death/grind stílusú zenéket hallgattam, nem is igazán értem, hogyan tudtak beférkőzni az életembe! Mindenesetre egészen az ezredforduló környékéig velem maradtak. A 2001-ben megjelent Exciter lemezüket már csalódásként éltem meg, és azóta nemigen követem a munkásságukat. Manapság nem jellemző már, hogy hallgatnám őket, régebbi anyagaikat azonban néha még előveszem, ha elkap a hangulat.

1992 táján fedeztem fel egy másik bandát is magamnak, egy kedves lány hatására, akik aztán szintén nagy hatással lettek rám. The Cure volt a kígyó neve, és csípése hosszú éveken keresztül kísértett. Érdekessége, hogy kizárólag olyan albumaikat hallgattam, amelyek a találkozásunk előtt születtek. A Faith és a Pornography örök kedvenc, bár jelenleg már őket sem igazán hallgatom.

Na, és akkor elérkeztünk ahhoz a zenekarhoz, ami elsőként jutott eszembe a feladat kapcsán. Őket is egy bájos leányzó csempészte be az életembe, 1993 táján. Most már egészen biztos, hogy a nők vittek rossz utakra engem – is… 🙂 Jóllehet, a kemény zene már több mint harminc éve hű kísérőm, mégis, ha valaki megkérdezné, melyik az a zenekar, amelyik a legnagyobb hatással volt rám eddigi pályafutásom során, azt mondanám, hogy a Dead Can Dance. Csupa nagybetűvel. A banda 1981-ben alakult Ausztráliában, Melbourne-ben. Alapítója Brendan Perry. A csapat másik alappillére Lisa Gerrard, aki egy kicsivel később csatlakozott. Kettőjük szimbiózisa annyira erős esszencia, hogy szinte már éget. Első nagylemezük az 1984-ben megjelent cím nélküli, pontosabban a zenekar nevét viselő korong volt. Én ezzel az albummal ismertem meg őket, amely szinte vég nélkül szólt a lejátszómban és a fejemben is. Teljesen átvette az uralmat felettem. Szép sorjában beszereztem a többi lemezüket is, és végérvényesen odavesztem az általuk duzzasztott hullámsírban. Lelkem egy darabja még mindig ott bolyong velük, fogságban a fájdalom és a kilátástalanság felemelő melaszában. Aki egyszer alámerül a világukba és fogékony rá, az többé garantáltan nem szabadul. Stílusuk egy kicsit nehezen behatárolható. Alternatív, avantgárd, világzenei, éteri. Nem tudom. Nálam az első három lemezük az etalon. Munkásságuk legkiemelkedőbb darabjának pedig az 1987-es Within the Realm of a Dying Sun-t tartom. A két orgánum pedig a legjobb férfi és legjobb női énekhang „ever“.

Egy másik zenekar is van ebből az időből, akik nagyon kedvesek számomra. Ők pedig a Cocteau Twins. A banda 1979-ben alakult Skóciában. A Robin Guthrie és Elizabeth Fraser nevével fémjelzett csapat 1997-es feloszlásáig nyolc nagylemezt adott ki. Mindegyik gyöngyszem. Fraser a másik általam maximálisan elismert női hang a palettán (nem kedvelem a női énekhangokat, kettőjükön, Fraser-en és Gerrard-on kívül csak Anneke rúghat labdába). Az ő stílusuk alternatív rock, de szokták dream pop zenekarnak is titulálni őket. Lemezeik közül nem tudnék nyertest kikiáltani, mindegyiket egyformán szeretem, ami meglehetősen furcsa tőlem, mert nem jellemző rám, hogy egy adott csapat minden munkáját egyformán szeressem. Hát biztos ők a kivétel, akik erősítik a szabályt.

Ha haladunk tovább a kronológiában, elérkezünk a ’94-’95-ös évekhez, amelyek újabb stílusokat sodortak az életembe. Először jöttek a gothic rock domináns képviselői, olyanok, mint a The Sisters Of Mercy és a tőlük legkedvesebb Floodland album, valamint a Fields Of The Nephilim Elizium lemeze. Örök csodák.

Az úton továbbhaladva jutunk el az utolsó stílushoz, ami hatást gyakorolt rám. Ez pedig az indusztiális/EBM zene. A rengeteg zenekart magába foglaló világ egyik számomra legmeghatározóbb alakját, a Front Line Assembly-t mutatnám be egy kicsit részletesebben. A banda 1986-ban alakult a kanadai Vancouverben. Meghatározó nevek a csapatban Bill Leeb és Rhys Fulber. Pályafutásuk során 16 nagylemezzel örvendeztették meg a rajongókat. Stílusuk electro-industrial, azonban volt két lemezük, az 1994-es Millennium és azt követő Hard Wired, amiken torzított gitárok is hallhatók, amolyan indusztriális rock köntösbe bújtatva a produktumot, méghozzá Devin Townsend által feljátszva. Nálam igazából az 1992 és 1999 közötti korszakuk a nyerő, az ez idő alatt elkövetett öt lemezük a favoritjaim egyenlő arányban. Azóta készült anyagaikat nem annyira kedvelem, nem annyira követem. Következő albumuk jövő januárban jön ki és érdekessége, hogy vendégzenészként szerepelni fog rajta Dino Cazares, a Fear Factory gitárosa. Lehet, hogy újra elkalandoznak egy kicsit a rock irányába?

Utolsó helyen egy olyan zenekart említenék meg, akik az utóbbi években érintettek meg. A She Past Away-ről lenne szó. Ők egy 2006-ban, Törökországban alakult banda. Stílusuk dark wave/gothic. Érdekességük, hogy dalaikat török nyelven adják elő. Három nagylemezt adtak ki eddig.

Körülbelül ennyit szerettem volna elmondani a metalon kívüli elferdüléseimről. A hely és az emlékezethiány miatt elnézést kérek azoktól a bandáktól, akik lemaradtak. Hogy befolyásolták-e ezek a zenekarok a metalhoz fűződő viszonyomat? Nem, nem hiszem. Bár az tagadhatatlan, hogy talán a fentebb említett bandák hatására találtam rá olyan csapatokra, akik a metal műfaján belül tevékenykednek, de annak kevésbé populáris irányzatait képviselik. A végére még felsorolnék egy pár stílust, amiktől a hideg ráz, amiknek a képviselőit nem tudom meghallgatni. Ilyen például a jazz, a rap, a hip-hop és kicsit a klasszikus zene is, bár abból van egy-két kivétel.

A témával kapcsolatban jegyezném még meg, hogy manapság, a túlgondolt szabadság világában ezek a kis zenei „perverziók“ nem hiszem, hogy olyan nagy meghökkenésre adnának okot. Szerintem teljesen normális, ha egy rocker popot is hallgat, egy rapper nyitott a metalra, és egy jazzrajongó szereti a gépzenét is. Azt hiszem, ezekkel a kis elferdülésekkel még sehol nem vagyunk a mainstream-hez képest…

Köszönöm a figyelmet! Jó zenehallgatást kívánok mindenkinek, stílustól függetlenül!

Laq