A részletek kibontása előtt két alapvetést szeretnék tenni. Az egyik, hogy nem tekintem elhajlásnak azokat a (pop)zenéket, amiket még metalossá válásom előtt – és kizárólag akkor – hallgattam. Fontos a „csak akkor” kitétel, így ugyanis egy gyakorlatilag üres halmazt kapunk. Időről időre előtör bennem a nosztalgiafaktor, és még ma is simán előveszem meghallgatni akkori kedvenceimet. Pontosabban elővenném, ám – és ez a másik szempont – amióta újra létezik a Rattle Inc., se időm, se kedvem másfajta muzsikával szórakoztatni magam.
Amikor erre a cikkre készültem, összeírtam azokat az előadókat, akikről megemlékezhetnék. Legalább száz név sorakozott a „papíron”, terjedelmi korlátok miatt azonban most csak néhányukról ejtek szót, olyanokról, akik a metalhoz képest a legszélsőségesebb irányzatot képviselik, és akikhez valamilyen személyes élményem fűződik.
Chilly
1978-84 között létezett német eurodiszkó együttes. Két nő-két férfi felállásban nyomták az olyan slágereket, mint a Come to L.A. vagy a Johnny Loves Jenny. Első kislemez-sikerüket egy The Yardbirds nóta, a For Your Love feldolgozásával aratták, az én kedvencem azonban a Simply a Love Song, amit itthon a 90-es években Gyere és álmodj címmel a Desperado nevű popcsapat is előadott. A színes bőrű amerikai énekes, Oscar Pearson hangja sem semmi, számomra azonban a csapat fő vonzerejét a szőke germán énekesnő, Ute Weber erőteljes alt orgánuma jelenti.
Solaris
Maximálisan nyugati színvonalú produkció – tartottam anno a Solaris 1984-es bemutatkozó nagylemezéről. Imádtam a csapat instrumentális muzsikáját, és 84-ben abban a kivételes szerencsében volt részem, hogy élőben is láthattam őket a Tabánban, ahol abban az évben – ki tudja, miért – a Mini helyett ők voltak az LGT előzenekara. Örültem, amikor a 90-es években – egy hosszabb Napoleon Boulevard-os kitérőt követően – újra aktivizálta magát a csapat (a két-háromévenkénti egy-két koncertet persze túlzás pörgésnek nevezni), gyorsan készítettem is egy-egy interjút a billentyűs Erdész Robival és a fuvolista Kollár Attilával. 🙂
Loreena McKennitt
A kanadai énekesnő alapvetően melankolikus, sejtelmes hangulatú, kelta és közel-keleti motívumokkal átszőtt világzenét játszik, mégis sok metalos kedvence, ugyanúgy, mint a Dead Can Dance, a Myrkur és más, hasonlóan lágy muzsikában utazó formáció. Engem a 90-es évek végén, egy akkori kedves barátnőm vezetett be ebbe a világba. Számomra az 1997-es The Book of Secrets album jelenti az életmű csúcsát, de a The Visit és a The Mask and Mirror nagylemezek, valamint a karácsonyi A Winter Garden EP is nagy kedvencem.
Szektor Gaza
Szintén a 90-es évek második felében, Dávid barátom egyik haverja ismertetett meg bennünket a Szektor Gaza (Сектор Газа) nevével és muzsikájával. Az 1987-2000 között létezett voronyezsi csapat az én fogalmaim szerint lakodalmas punkot játszott, így – különösen a korabeli videókat nézve – legalább annyira volt röhejes, mint izgalmas és polgárpukkasztó, amit csináltak. Először csak egy csokorra való best of nótánk volt tőlük (Peszenyka rulez! – lásd lent), aztán a feleségem volt faszijának az orosz barátnője hozott nekem három műsoros kazettát Moszkvából, később, az internetnek köszönhetően pedig gyakorlatilag a teljes diszkográfiát megismerhettem. Nagy álmom volt, hogy egyszer itthon, élőben is láthassam őket – amíg csak meg nem tudtam, hogy énekesük, Jurij Klinszkih már 2000-ben elhunyt. A Szektor Gaza nyitotta ki számomra a kaput a többi remek szovjet/orosz punk/pop/rock csapat – a Grazsdanszkaja Abarona, a Korol I Sut, a Nogu Szvelo és társaik – felé. Úgyhogy köszi, B.A.!
Ivano Fossati
1998 augusztusában Gyula barátommal autóstoppal jártuk be Olaszországot. Részlet akkori útinaplómból: „Rövid időn belül megállt egy hosszú hajú, kockás nadrágot viselő fickó, aki mezitláb vezetett, és Nápolyba ment egy barátját meglátogatni. Végig egy Ivano Fossati nevű előadót hallgattunk, akinek a muzsikája igazi utazózene volt. Két lemezét szívesen megszerezném, hogy csemegézhessek belőle, az egyik a Poco prima dell’aurora, a másik a La citta di frontiera.” Így kezdődött az a rögös út, aminek a végén szert tehettem az „olasz Zorán” jó néhány lemezének anyagára. A nevezett albumokat megpróbáltam beszerezni itthon, interneten keresztül, illetve a következő évi, milánói látogatásom alkalmával – sikertelenül. Közben megismerkedtem első feleségemmel és az ő jó olasz kapcsolatokkal rendelkező barátnőjével. Utóbbi firenzei ismerősei hozták el végül Magyarországra, kazettákra átmásolva Fossati vagy hat lemezét, amikből aztán én is elkészíthettem a magam válogatását.
Toy Dolls
Már nem emlékszem, hogy előtte hallgattam-e mást is Olgáéktól, mindenesetre a Nelly the Elephant volt az a daluk, ami akkor még egészen kis lányaimmal közös kedvencünkké vált. Náluk „Zűűű” címmel futott a nóta, amire tébolyultan körbe-körbe rohangáltunk a földre rakott nagy matracon. 2010-ben csak a Toy Dolls miatt vittem ki akkor ötéves középső gyermekemet a Sziget Fesztiválra, ahol a trió szerencsére legnagyobb favoritunkat is műsorra tűzte. A sunderlandi punkzenekartól azóta már nagyobb dalgyűjteménnyel rendelkezem, de a number one továbbra is a vándorcirkuszból meglépett ormányos maradt.
Trabant
A 80-as évek első felében még túl fiatal voltam a hazai undergroundban való alámerüléshez, a második felében pedig már szinte kizárólag metal étrenden éltem, úgyhogy akkor még elmentem a rendszerváltás előtti időszak alternatív csapatainak (Balaton, URH, Kontroll Csoport, Európa Kiadó stb.) zenei kínálata mellett. Ezt a mulasztásomat valamikor a kétezres években pótoltam, és kedvencemmé egyértelműen a Méhes Marietta hangján megszólaló Trabant lett, ami kis túlzással annyira rossz volt, hogy az már jó. 🙂 Minimál zene, melankolikus hangulat, egzisztencialista szövegek; jó néhány daluk a kultikus Eszkimó asszony fázik című film (amit mindmáig nem sikerült teljes egészében megnéznem) betétdala volt. Több számuk nem tetszik, mint amennyi igen, azokat (Azt hiszem, hogy becsukom a boltot; Itt van, pedig senki se hívta; Levert vagy; Ragaszthatatlan szív stb.) viszont nagyon bírom.
Whale
A 90-es évek közepén a tévéből vettem fel három számot, amelyeknek valamiért nem jegyeztem fel az előadóját. Amikor jó pár évvel ezelőtt leharcolt kazettáim műsorát igyekeztem mp3 fájlokká konvertálni, csak annyit tudtam, hogy nő énekelt, és valamiért azt gondoltam, hogy a Garbage játszott, de nem ők voltak. Utolsó lehetőségként beírtam a Google keresőjébe azokat a mondatfoszlányokat, amelyeket kihallottam a nem túl jó minőségű felvételről, és láss csodát: a net összehozott a megfejtéssel. A Whale nevű svéd zenekar volt a tettes, a dalok 95-ös bemutatkozó albumukról, a We Care-ről származtak, amit azóta sikerült megszereznem, az azt három évvel később követő All Disco Dance Must End in Broken Bones-szal egyetemben. A csapat az alternatív rockot post grunge- és triphop-elemekkel keverte, első anyagukon egyszerre volt jelen a zúzósság és a nyálas diszkó-íz. A mai napig szívesen hallgatom őket.
Kraftwerk
Már gimnáziumi osztálytársaim között is voltak nagy Kraftwerk-fanatikusok, így korán megragadtak bennem a csapat elektronikus muzsikájának monoton zakatoló ritmusai és a Die Mensch-Maschine album piros-fehér-fekete borítójának a náci Németországot idéző hangulata. Vannak ilyen zenék: évtizedekig elülnek bennem, elrejtőznek tudatom mélyén, majd kikéredzkednek a fényre, igényt támasztva arra, hogy jobban megismerjem őket. A Kraftwerk-diszkográfia derékhadával is ez történt: kb. tavaly vagy tavalyelőtt mélyebben is beleástam magam a kockafejű kvartett 1974-1981 közötti munkásságába, aminek köszönhetően régi nagy kedvencem, a Das Model mellé újabbak sorakoztak fel (Radioaktivität, Die Roboter, Spacelab, Computerwelt stb.).
Napestig tudnám sorolni az ilyen és ezekhez hasonló bandákat – nem teszem. Célom pusztán néhány szín felvillantása volt arról az igen széles zenei palettáról, amit az elmúlt négy évtizedben bebarangoltam. Kollégák, ki folytatja?
A Kraftwerk nagyságához semmi kétség nem férhet, kb. minden műfajra mérhetetlen hatást tettek.
A Trabant értékét mindig is az adta,hogy mennyire vagy belezúgva Mariettába…;D