Gamma Ray: Land of the Free (1995)

Na, ettől az albumtól dobtam egy hátast 1995-ben! Bevallom, kicsit aggódtam, amikor kiderült, hogy Germánia Rob Halfordja, Ralf Scheepers az előző évben lelépett a Gamma Ray-ből. Nem azért, mintha nem lettem volna elégedett Kai Hansen hangjával, hiszen a Helloween-ben már bizonyította rátermettségét a mikrofon mögött is, csak hát Ralf mégis nagyobb tüdő… Aztán napvilágot látott a Land of the Free és már az első nóta alatt minden kétségem azonnal szertefoszlott! Sőt, Scheepers mester hiánya fel sem merült bennem, annyira Kai hangjára íródott a lemez. És micsoda lemez! Számomra azóta is a diszkográfia legjobbja a Sigh No More és a No World Order! mellett.

Gyönyörű akusztikus kezdés után a Rebellion in Dreamland egy hatalmas metal operává csúcsosodik. Csaknem kilenc percében egyetlen fölösleges hangjegy, hiábavaló pillanat nincs. Annyira muzikális a dal, azaz inkább hősköltemény, hogy tényleg nehéz szavakba önteni azt az euforikus érzést, amelyet a ráhangolódott hallgatónak nyújtani tud. Valójában az egész albumon nincs gyenge pillanat, pedig a 13 nóta játékideje megközelíti az egy órát.

A Man on a Mission szpídelése, dallamai oly’ könnyedek, mintha csak lazán, csuklóból ráznák ki azokat a srácok, pedig rengeteg munka, gyakorlás van mögötte. Középtájon a musical-szerű rész tömény zsenialitás. Ilyet írni! Csak kapkodtam a fejem, képes lennék akár százszor egymás után is meghallgatni anélkül, hogy ráunnék. A kiváló kórusmunkát az alaphangszereken felül csodás billentyűs játék is megtámogatja, amikor pedig újra begyújtják a rakétákat, Hansen gitárszólója lecsavarja a fejünket a helyéről.

A Fairytale-ben szűk 49 másodpercbe sűrítenek annyi minőségi témát, amennyi egy középszerű zenekar teljes lemezén sem fordul elő (vagy talán még a teljes életművükben sem).

Jófajta basszusfutammal, kissé keleties dallamokkal kezdik az All of the Damned nótát, amelyből egy szellős heavy/power szerzemény csúcsosodik ki. A mélyebb hangokon induló gitárszólóban némi tradicionális Accept-ízt vélek felfedezni, ami pedig utána jön, az már neoklasszicizmus.

Akár Pjotr Iljics Csajkovszkij A hattyúk tava című balettjébe beillő darab is lehetne a rövidke Rising of the Damned. Igazi szimfonikus csoda, kár, hogy ennyire kurta, még szívesen hallgattam volna!

A Gods of Deliverance-ről azt gondolhatnánk, hogy folytatja a tipikus Kai Hansen nóták sorát, ám zenéjét valójában Jan Erik Rubach basszer szerezte, Kai csak a szöveget rittyentette hozzá. Ennek ellenére ugyanúgy megvan benne a korai Helloween dallamvilága, ahogy a Gamma Ray fifikássága, némi régi Blind Guardian-szellemiséggel fűszerezve. Micsoda dallamvezetés: az állam csak azért nem esett le, mert gyorsan kitámasztottam az alkarommal (minden egyes alkalommal).

Pátoszos líraiság itatja át a Farewell című balladát. Ezen jól hallani a gitárokért és billentyűs hangszerekért felelős szerző, Dirk Schlachter eltérő stílusát, aki – ha éppen nem könnyfacsaró szösszeneteket fabrikál –mókamesterként sem utolsó. (Ő egyébiránt 1997-ben, Rubach távozását követően átnyergelt basszusgitárra, amely poszton mind a mai napig meg is ragadt.) Na, szóval, amikor Kai azt énekli, hogy „Goodbye my friends, I’m leaving you today”, akkor jó, ha az érzékenyebb lelkületű hallgatóknál kéznél van egy százas csomag papír zsebkendő, valamint hozzátartozóik gondosan elzárva tartják előlük azon eszközöket –mint például konyhakés, borotvapenge, stb. –, amelyekkel könnyedén kárt tehetnének önmagukban a dal által kiváltott reménytelen szomorúságukban.

Michael Kiske

Rubach jegyzi a Megváltás hívó szavát (Salvation’s Calling) is, újfent kitűnően Kai személyiségére szabva a nótát, amely természetesen nagy sebességgel száguld, mintegy éles kontrasztot, egyfajta fricskát mutatva a Farewell búsulásának.

Semmi meglepetés, a szokásos hatalmas Hansen-himnusz a címadó Land of the Free. A dal szinte átkúszik a The Saviour-be, amely lényegében egy lélegzetvételnyi felvezető az Abyss of the Void nótához, ahol a kezdeti finomkodás után a menetelős verzék alatt az embernek szinte masírozni támad kedve. A refrén még magasabbra repíti a színvonalat, beteljesítve a „Védelmező” sorsát. A csöndes leállás utáni, rendkívül hangulatos gitárszóló pedig valósággal elvarázsol.

A Michael Kiske vendégeskedésével előadott Time to Break Free humorosabb vizekre evez, amolyan igazi Helloween-szerű örömzenélés, ahol az egykori harcostársak visszatekinthetnek a nyolcvanas évekre. (Bár véleményem szerint a Grapow-érában született Pink Bubbles Go Ape-re vagy éppenséggel a Chameleon albumra is simán odapakolhatták volna.)

Ingo Schwichtenberg

A fináléban a nagy ívű, túlvilági hangokat sem nélkülöző The Afterlife az egykori Helloween dobosnak, Ingo Schwichtenbergnek hivatott méltó emléket állítani, aki a lemez megjelenése évének márciusában, mindössze 29 évesen vetette magát egy hamburgi S-Train szerelvény elé. A korábban mindig mosolygós, vidámnak tűnő, energikus játékáról és kitűnő technikájáról elhíresült ütős a depresszióval való küzdelmét drogokkal próbálta enyhíteni, ami a sajnálatos tragédiához vezetett. Míg Kai Hansen és zenésztársai a csodálatos The Afterlife dallal rótták le tiszteletüket, addig a Helloween – amelynek Ingo hajdan alapító tagja is volt – a szintén 1995-ben felvett (és 1996 márciusában megjelent) The Time of the Oath lemezt ajánlotta az egykor volt kitűnő zenész és barát emlékének.

A fenti iromány természetesen szigorúan szubjektív véleményt tükröz, ám merem remélni, hogy a zenekart kedvelők többsége hasonló állásponton van, így bizonyosan kijelenthető, hogy negyed évszázaddal ezelőtt a Gamma Ray elkészítette pályafutásának egyik csúcsteljesítményét. Mivel számomra minden pillanata tökéletes, abban az évben nálam a fődíjat is elvitte!

A cikk szerzője: John Quail 43 további cikk
Ifjúkora óta a hard rock és a heavy metal műfaj megszállottja, de időnként szívesen hallgat reneszánsz zenét vagy akár templomi gregorián énekeket is. A történelem, ezen belül elsősorban a magyar középkor kedvelője.

Legyél az első aki hozzászól

Szólj hozzá!

Az e-mail címed nem kerül nyilvánosságra.


*