Fúvósokból thrasherek

Betlehem József és Takács Árpád idézi fel a Butchers zenekar történetét

A ’80-as évek közepén berobbant thrash metal hullám Magyarországon is hamar gyökeret eresztett. Úgy gondolom, felesleges felsorolni hazánk prominens thrash-képviselőit, mindannyian tisztában vagyunk velük. Jelen interjú egy hosszas vadászat végeredménye, amelynek során a barcsi Butchers történetét sikerült felgöngyölítenem Takács Árpád gitárossal és Betlehem József gitáros/énekessel.

Srácok, köszönöm szépen, hogy elfogadtátok az interjúfelkérést, egy régi vágyamat elégítitek ki ezzel a beszélgetéssel.

Takács Árpád: Szia, Laci! Részünkről a megtiszteltetés!

Hogyan, mikor alakult meg a Butchers? Kitől származik a zenekar neve?

TÁ: Emlékeim szerint 87-88 körül, a helyi fúvószenekar metalista tagjaiból. Éreztük, hogy a zene hallgatásán kívül többet kellene tennünk. Újság is szóba került. 🙂 Ami pedig a nevet illeti, az eredeti basszusgitárosunk szakmája hentes volt.

Betlehem József: Nagyon sokat hallgattuk a német thrash bandákat, és kurvára tetszett a Destruction akkoriban friss Mad Butcher EP-je, amelynek a borítója is durva volt. Talán ez is benne volt.

Már a legelején a Betlehem József gitár/ének, Takács Árpád gitár, Dernanecz Zsolt dob, Molnár Gábor basszusgitár (R.I.P.) felállás jött létre? Mindnyájatoknak ez volt az első zenekara, vagy esetleg korábban már játszottatok egy-két formációban?

TÁ: Nem, az alapító basszusgitáros Szantner Péter, az alapító dobos pedig Erdelecz György volt. Az előző formáció a fúvószenekar volt. 🙂

BJ: Mindannyiunknak sokéves zenei előképzettsége volt, hat év szolfézs meg a többi szar. A fúvószenekarunk akkoriban nagyon jól ment, havonta több belföldi és évente egy-két külföldi turnét nyomtunk. Ezeket akkor nagyon élveztük: ingyen kaja/pia, éjszaka hazafelé a téesz-buszban részeg danolás stb. ‘86 körül már jó páran metal arcok voltunk, nőttek a rőzsék és adta magát a dolog. Elég gyorsan belevágtunk.

Egyértelmű volt számotokra, hogy thrash bandát alapítotok?

TÁ: Igen, halálosabb-sötétebb behatással.

BJ: Én először egy kicsit megijedtem. 🙂 Nem, ez egyértelmű volt, akkoriban ez volt a legdurvább műfaj. Mi pedig még durvábbak, még erőszakosabbak, még pusztítóbbak akartunk lenni! (Hú, ez de sablonos! -:) )

Milyen zenei háttérrel, gyökerekkel rendelkeztetek? Mely bandák voltak a közös kedvenceitek?

TÁ: Kezdetben a Destruction, a Messiah, a Holy Moses, a Kreator, a Voivod és a Possessed, majd a Sepu nálam mindent vitt, de szívesen hallgattam a Death-t, majd a Morbid Angelt is, és talán az Entombed az, amit még említenék.

BJ: Akkori NSZK-s barátomtól (német testvérzenekarunk klarinétosától) kaptam az első komolyabb zenéket, amiktől padlót fogtam, és amelyek azonnal őrült kedvencek lettek (néhány a mai napig is az). SLAYER (így, csupa nagybetűvel), Anthrax, Overkill, Helloween, Messiah, Venom, Sodom. Aztán gyorsan jött a többi, és ahogy azt Taki fent leírta, a Sepu mindannyiunknál betalált.

Barcsról indultatok; mit kell tudnunk a város és vonzáskörzete akkori metal életéről? Rajtatok kívül még a Detonic öregbítette a település hírnevét…

TÁ: Igen, el szoktam menni a próbáikra. Élő heavy metal muzsikát ritkán hallottam. A pécsi Morris együttes volt még elérhető a számomra.

BJ: Életem első testközeli metal élménye egy Detonic próba volt, amit egy MÁV „kunyhó” ablakából, kívülről néztem. Csiba egy fekete Les Paul-lal nyomta egy régi Marshall cuccon, és az a gitárhang és hangerő örökre elragadott. Egyébként láttunk Döglött Kányák (szintén Barcs) punk koncertet például a helyi majálison, illetve Coda koncertet a művházban.

Jóban voltatok a Detonic tagjaival, vagy volt némi rivalizálás közöttetek?

TÁ: Jóban voltunk. Tőlük kaptunk torzító pedált kipróbálásra, mert addig csak kihajtott erősítőn toltuk a gitárt. Nagy élmény volt. Aztán lenyúltuk a dobosukat. Szerencsére találtak egy fiatal, jó dobost Nagy Gábor személyében, akivel anno együtt játszottunk a fúvószenekarban. Rivalizálás nem volt.

BJ: Teljesen más volt a két banda. Mi fiatalok voltunk, lendületesek és nagyon akartunk. Nyári szünetben például két hónapra kibéreltük egy suli pincéjét, berendeztük próbateremnek, és szó szerint minden nap ott lógtunk és rengeteget gyakoroltunk. Azon kívül tök más zenéken nevelkedtünk, ők jószerivel nem is ismerték a mi bandáinkat, és nem nagyon értették a zenénket.

Milyen rendszerességgel próbáltatok? Saját dalok írására törekedtetek vagy feldolgozásokat is gyakoroltatok?

TÁ: Pécsre jártam suliba, így csak a hétvégék maradtak: minden szombaton és vasárnap próbáltunk, ebéd után kb. négy órát, egész évben. Minden hétvége olyan volt, mintha koncerten lettem volna: zúzás, fejrázás. A fegyelmet a fúvószenekarból hoztuk. Nem volt tötyörgés. Saját számok írása volt a cél, bár egy-egy Messiah-, Sepultura- és Kreator-számot is játszottunk.

BJ: Számok tekintetében mindig is a saját témák domináltak. Hála istennek, elég termékenyek is voltunk!

A kezdet kezdetén egyértelmű volt számotokra, hogy a szövegeket magyarul írjátok?

TÁ: Nem emlékszem, hogy ezt megbeszéltük volna. Egy számra emlékszem, amit az angoltanárnőm lefordított. Fel is vettük a magyar rádióban másik két szám társaságában. Később kiderült, hogy csak magyar nyelvű dalokat adhatnak le. Ha-ha…

BJ: Nekem sem akkoriban, sem azóta nem volt angoltanárnőm, úgyhogy szóba se jöhetett volna a más nyelven való „éneklés”. De ezen soha nem morfondíroztunk, tök jó volt az magyarul is!

1988-1992 között öt demót jelentettetek meg. Arra kérlek benneteket, meséljetek ezekről a felvételekről! Hogyan, hol, mennyi idő alatt vettétek fel őket, milyen légkörben zajlottak a felvételek, hogyan szólaltak meg a demók, milyenek volt a nóták stb.?

TÁ: A felvételek kivétel nélkül jó hangulatban zajlottak. Az egyes anyagokat pár óra alatt rögzítettük. Az elsőket konkrétan egy Philips sztereó magnóval, a Tiéd a világ demót egy hatsávos Regent keverővel, az utolsót pedig Mohácson, a Magic Ship zenekar gitárosánál, Michelis Jánosnál, már egy picit komolyabb keverőn.

BJ: Akkoriban nem voltunk komolyabb cuccokkal eleresztve, és pénzünk se nagyon lett volna stúdiózgatásra. Úgyhogy nem pöcsöltünk sokat: megdumáltuk a felvétel napját, előző este megpróbáltunk annyira nem bebaszni, mint szoktunk, és kevésbé másnaposan, tulajdonképpen mint egy átlagos próbán, full élőben, rec. gomb lenyom a magnón, Deca beüt és már toltuk is. Annyi, hogy számok közben nem röhögtünk annyit. A felvételek minősége mai füllel elég szar, de akkoriban egész jónak tűnt, még százszori átmásolás után is, mert így sokszorosítottunk. A nóták pedig természetesen kibaszott jók voltak!

Szerintetek a demók kielégítették az akkori thrash fanatikusok igényeit?

TÁ: Részemről sosem az volt a fő cél, hogy másoknak tetsző muzsikát írjunk. A zenekar egy baráti társaság volt, akik szerettek együtt zenélni. Abban az időben a zúzós metal muzsikával feküdtem és keltem, úgy, mint sokan mások. Ami lecsapódott bennem, jó eséllyel beépült a zenei világomba, ami soha nem volt teljesen beszűkült. A zenénk szerintem megállta a helyét, ha demó szinten gyengébb hanggal is, koncerteken viszont nagyon ütősen.

BJ: Akkoriban nem nagyon volt senkinek jobb minőségű anyaga. Fekete-fehér, fénymásolt borító (jó esetben dalszövegekkel), sima 60 perces kazi házilag másolva. 12 forintért a posta bárhová elvitte az országban. És igény aztán volt rá, öcsém! Mostanában találtam egy kartondoboznyi levelet (mert ilyen gyűjtögetős csávó vagyok). Több mint 600 levél van benne az ország minden zugából, és mindenki demót kért, a csajok persze mást is. Ezen kívül a fanzine-ek, még a nagy Metal Hammer is mindig írt a demóinkról – nézzetek utána, hogy miket.

Ti magatok elégedettek voltatok ezekkel az anyagokkal?

TÁ: Igen.

BJ: A hangzással természetesen nem annyira, de a fasza számokkal és a mindent elsodró lendülettel, az élő felvétel varázsával igen.

Véleményetek szerint demóról demóra fejlődtetek?

TÁ: Igen. Mind hangszeres tudásban, mind hangzásban, úgy gondolom, fejlődtünk. Néha, a magunk szórakoztatására talán túl is színeztük némelyiket. Nekünk tetszett. 🙂

BJ: Hát persze, hogy fejlődtünk, baszki! Folyamatosan próbáltunk. Egyénileg és zenekarként egyaránt javult a teljesítményünk.

Széles körben terjesztettétek a demókat? Benne voltatok a kazettacserélős/fanzine-undergroundban?

TÁ: Kazettákat cseréltünk, a fanzine-eket is – ahogy lehetett – beszereztem. A demók terjesztésére nem igazán emlékszem. Néhány darab biztos készült terjesztésre, a többit pedig levélben kaptuk: üres kazi, rámásol és visszaküld.

BJ: A demóküldözgetést én intéztem.

Sikerült általuk felhívni a Butchers-re a rajongók figyelmét?

TÁ: A Metallica Hungarica, majd a Metal Hammer Demonstráció rovata volt az, ahonnan tudni lehetett az új anyagról, illetve a fanzine-ek és a fellépések voltak még azok a fórumok, ahol az érdeklődők megismerhették a zenekart.

BJ: Pécsen a Nevkóban például rendszeresen felléptünk. Az ottani törzsközönségünk még a szövegeket is tudta, biztosan a demókról.

A ’80-as évek közepe felé/második felében kezdett kibontakozni a hazai underground: rengeteg thrash csapat bukkant fel, azonban extremitásban, brutalitásban kevesen vették fel veletek a versenyt, tulajdonképpen csak a Tormentor, a Fantom és a Detonator említhető veletek egy lapon. Erről mi a véleményetek?

TÁ: A Tormentor nagy kedvenc volt, rajtuk kívül a Mayhem volt az Dunaújvárosból, ami ütött, illetve eljutott hozzám. Hogy Mezőkövesd környékén is nagy volt a mozgolódás, azt is éreztük (Detonator, Angel Reaper).

BJ: Ja, próbáltunk tényleg fasza gyors és kemény zenét írni, és azt feszesen előadni. Szerintem ettől volt brutális a muzsikánk. Persze azért akadtak még hasonlók: Mirror, Bedlam, Undertalking, rövid ideig a Barbed Wire.

Rengeteg tehetséges zenekarunk volt azokban az időkben; amennyiben nincs kommunista diktatúra, a hazai bandák betörhettek volna a nyugati piacra?

TÁ: Nem tudom. Soha nem gondolkoztam ezen. Ha be is tör valaki, talán ugyanolyan egzotikum lett volna, mint a Benkó Dixieland.

BJ: Az ilyen „Mi lett volna, ha…?” kérdésekre nem igazán lehet értelmes választ adni, baszki! Lehet, hogy akkor metaloskodás helyett underground kommunistákként lázadtunk volna az imperialista metalisták ellen, mert a lázadás a lényeg!

Szerintetek akkoriban a metal élet kizárólag Budapestre koncentrálódott, vagy a vidék is komoly szerepet játszott a színtér kialakításában?

TÁ: Budapest erős volt, de vidéken is nagy volt a forrongás.

BJ: Legalább annyi fasza banda volt vidéken, mint Budapesten. Az viszont tény, hogy koncertezni a fővárosban volt a legjobb, mert ott sokkal nagyobb létszámú közönséget vonzott a metal zene.

Minek köszönhette a thrash a ’80-as években a népszerűségét? Miért tudott nagy tömegeket megmozgatni?

TÁ: Csak a saját magam útját ismerem. Általános suli alsóban a magyar rock klasszikusait szerettem. Az Edda és a P. Mobil voltak a nagy kedvencek. Szantner Péter barátom, aki két évvel idősebb volt nálam, Kaposvárra került „hentes” suliba, ahol több külföldi muzsikához hozzáfért. Innét jött az első impulzus, az Iron Maiden The Number of the Beast című lemeze, amit két hétig nem tudtam kivenni a fektetett Sanyo magnómból. Elkezdtem hasonlóan lendületes, lüktető zenéket keresni. Nem nagyon találtam. Majd jött a Sodom In the Sign of Evil-je, és ott minden eldőlt.

BJ: A fiataloknak világszerte tele volt a fasza mindennel. Nyugaton az ottani szarral, keleten meg mindannyian tudjuk, hogy mi mindennel. A hippi mozgalom meg a rock’n’roll már kevés volt, és eleinte a rock, majd az egyre keményebb és durvább metal zenék kezdtek feljönni. Ez lett a zenei lázadás új nyelve. Minél durvább, annál jobb. És mi lehetett volna durvább a thrash metalnál a 80-as évek közepén? El sem tudtuk képzelni.

89/90 környékén viszont már leáldozott a thrash csillaga, és az undergroundban a death metal vette át a vezető szerepet. Ennek mi volt az oka? Miért ment ki a thrash a divatból?

TÁ: Szerintem addigra mindent kihoztak belőle, amit a keretek adtak, és a metal kénytelen volt más irányokba deformálódni. Visszatekintve az azt követő death és black műfajok alakulására, képviselőik sokkal többet hoztak ki ezekből a stílusokból.

BJ: Szerintem kurvára nem áldozott le a thrash csillaga, sem akkor, sem azóta (természetesen a metal zene 90-es évekbeli, stílusirányzattól független, komplett hanyatlását figyelmen kívül hagyva). Egyszerűen bővült a műfaj, kitolódtak a határok és új címkék jöttek. Személy szerint több nagy, ma is működő thrash bandát tudnék felsorolni, mint death vagy black együttest. A rajongók között pedig koránt sincs éles elkülönülés: óriási a zenei átfedés.

A korai időkben mennyit koncerteztetek? Hogyan emlékeztek vissza a bulijaitokra? Melyek voltak a legemlékezetesebb fellépéseitek?

TÁ: Minden meghívásnak eleget tettünk. Valamennyi koncert nagyon emlékezetes és nagyon intenzív volt, mind a zenekar, mind a közönség részéről. Bármerre is léptünk fel, mindenhol pozitív fogadtatásra emlékszem.

BJ: Megpróbáltuk a maximumot kihozni magunkból. Vidéki bandaként nem volt egyszerű: sok levelezés stb. Szerencsére akkoriban elég sok metal fesztet rendeztek, és egy idő után kezdtek bennünket automatikusan meghívni. Tulajdonképpen minden buli emlékezetes volt valami miatt, nehéz lenne egyet kiemelni közülük.

Árpi említette nekem, hogy a tokaji Rock Gyermekei táborban is részt vettetek. Ott milyen eredményt értetek el, illetve milyen tapasztalatokkal gazdagodtatok?

BJ: Úgy kerültünk oda, hogy megnyertük az AORTA (Amatőr Országos Rockzenekari Találkozó) budapesti döntőjét. Minden megye egy zenekart küldhetett (a megyei forduló győztesét), és a végén mi értünk célba. Nagy érzés, komoly teljesítmény volt – bár ezt akkor fel sem fogtuk. Azok a tokaji nyári hetek az év csúcspontjai voltak! Akkoriban már tényleg fasza, komoly repertoárunk volt, és általában mi voltunk a legzúzósabb banda. A közönségnek kurvára bejött, pillanatokon belül komoly táborunk lett. A haza nagy rocker arcai, tanáraink, egytől egyig elismert zenészek viszont nem nagyon tudtak velünk mit kezdeni az „irányított próbákon”. Együtt indultunk, és ott kötöttünk ismeretséget/barátságot sok ma is aktív bandával: Sing-Sing, Ladánybene, Szilánkok (ma Black-Out) stb. Négy éven át vettünk részt a táborban, ma is fantasztikus visszagondolni rá, óriási volt!

TÁ: Jó szervezés, remek hangulat, finom italok. Minden évben közönségdíjasok voltunk, így a Multimédia nagycuccán a szombati gála fellépői között lehettünk, akkori és legendás régi magyar rockzenekarokkal. Nagyon jó érzés volt. Kiderült, hogy ők is emberek. 🙂

A Garázs III válogatáson a Negyedik dimenzió című dallal szerepeltetek. Hogyan jött a felkérés? A nótát ti választottátok vagy Feró? Hol vettétek fel a számot? Nem gondoltatok arra, hogy egy kiadatlan, exkluzív, kizárólag a válogatásra szánt nótát használjatok fel? Volt esetleg arról szó, hogy Feró megjelentetné a bemutatkozó lemezeteket?

BJ: A Garázs III. válogatásra úgy kerültünk fel, hogy volt Ajkán egy metal bandák számára kiírt verseny, ahová beneveztünk. Feró volt a zsűrielnök. Három nótát játszhattunk. Emlékszem, a színpad egy strandon volt, kurva meleg, fürdőruhás emberek, lángos stb. Mi meg ott keménykedtünk a zenénkkel. Mindegy is, a lényeg az, hogy megnyertük a versenyt. A fődíj ötezer forint volt, Feró pedig felajánlotta, hogy a Fekete Lyukban lévő stúdiójában felvehetünk egy számot. A Negyedik Dimenziót mi választottuk, mert akkoriban ez volt a legkomplexebb, legérdekesebb nótánk. A Füxi (Füchsel Tibor) nevű hangmérnökkel egynapi munkával fel is vettük. A master mai füllel nem szól túl jól, akkoriban viszont ez volt a legpengébb felvételünk.

Innen a dalnak már egyenes útja volt a válogatáskazira, szerintem meg sem kérdeztek bennünket. Feró szerzőként csak Beatrice-lemezeket jelentetett meg, nem dolgozott kiadónál, így szóba sem került köztünk egy lemez kiadásának a lehetősége. Szigeti Ferivel (Karthago) viszont kötöttünk egy lemez-előszerződést, talán ’92-ben, ami sajnos kútba esett, mivel a Zebra kiadótól utána átment a Protonhoz, ahol a mi anyagunk már kiesett a rostán. Az előszerződött bandák közül a Sing-Sing és a Ladánybene 27 készített első lemezt a Protonnál. Akkoriban ez elég fájó dolog volt számunkra.

Emlékeztek még arra, hogy itthon mennyi publicitást kaptatok? Mennyit foglalkoztak veletek a fanzine-ek? Én egy – azt hiszem – 1991-es Metal Hammer interjúra emlékszem…

TÁ: Igen, nekem is Szarka József rémlik a MH-tól. A Demonstrációban jelentek meg az aktuális anyagok ismertetői, valamint több fanzine is írt a zenekarról. A Magyar Rádió is leadott tőlünk egy-egy „slágert”.

BJ: Ja, több vidéki fanzine is időről időre beszámolt rólunk, több cikket is őrzök ebből az időszakból. A MH-ben komoly, egész oldalas interjú is volt velünk, plusz az aktuális demók és koncertek ismertetői. Egyszer voltunk Decával egy rádióinterjún, Pesten, ami a Rock Gyermekei adásában ment élőben, Szigeti Ferinél. Az akkori szépségkirálynő, Geszler Dorottya volt a műsorvezető, öcsém! Nagy Feró kurvára csípett bennünket, Garázs című rádióműsorában tök sokáig tolta a zenénket, sokáig vezettünk is valami buzi listát! Egyébként a magyar rádióban jó pár számot volt szerencsénk felvenni (különböző díjakként nyertük ezeket a lehetőségeket), illetve a rádió mobil stúdiója több számunkat is rögzítette a tokaji táborok alkalmával.

Milyen okok vezettek a zenekar feloszlásához? A Butchers megszűnése után is tartottátok egymással a kapcsolatot?

TÁ: Én katona lettem. A kapcsolatot a mai napig tartjuk egymással.

BJ: Taki bevonulását követően alig tudtunk próbálni. Meg aztán lokális gondok is jöttek: én Budapestre költöztem, Moci, a bőgősünk Dombóvárra nősült, így még bonyolultabb lett a kotta. Ahogy a család, a meló meg a többi szar mellett a mai, rohanó világban lehet, persze tartjuk a kapcsolatot, de azért ennél sokkal jobban is lehetne.

Manapság is követitek a metal világában zajló történéseket?

TÁ: Igen, de már öregesen. Klubkoncertekre – ha időm engedi – ma is szívesen járok. A death, black csapatok új anyagait hallgatom, néha punk és hc albumokat is. Thrash-ből szinte csak régi albumokat.

BJ: Én teljesen benne vagyok! Minden komolyabb klubkoncerten és sok hazai/külföldi feszten ott vagyok, lehetőleg az első sorokban küzdök. A régi és új bandákat egyaránt követem és hallgatom. Mindig szól körülöttem a thrash. És gitározok is folyamatosan és hangosan.

Egyetértetek azzal, hogy a Butchers komoly örökséget hagyott maga után, és még élénken él a hazai rajongók emlékezetében?

TÁ: Nem hiszem, de ha valaki emlékszik ránk, az nagy örömmel tölt el. Életem egyik szép korszakára emlékeztet.

BJ: Az nagyon klassz lenne, de én sem hiszem, hogy bárki is emlékezne ránk. Azért aranyos, hogy ezt kérdezed!

Srácok, köszönöm szépen a válaszaitokat!

TÁ: Köszi, Laci! Nap süssön!

BJ: Örömmel emlékeztem veletek! Cső!

Ui.: Dernadecz Zsolt (Deca) dobos egyetért a válaszokkal.

A cikk szerzője: Dávid László 749 további cikk
Első cikke 1994-ben jelent meg a Metal Hammerben. Hazánk első webzine-je, a Ragyogás egyik alapítója. Később a Stygian Shadows fanzine munkatársa, hazai és külföldi fanzine-ek/webzine- ek cikkeinek szerzője.

1 Trackback / Pingback

  1. Háromszámos EP a Butchers-től – Rattle Inc.

Szólj hozzá!

Az e-mail címed nem kerül nyilvánosságra.


*