Extreme II: Pornograffitti (1990)

Ha lett volna oldalunkon Extreme-albumszavazás, valószínűleg ez az idén 30 éves anyag bizonyult volna a csapat legnépszerűbb lemezének. Nem véletlenül, hiszen ezzel tettek szert széles körül ismertségre, legnagyobb sikereiket az itt hallható dalokkal érték el. Mondhatni, a 90-es évek legelején ők voltak az MTV egyik ügyeletes rock-sztárcsapata, olyan nóták videóinak köszönhetően, mint a Decadence Dance, a More Than Words, a Get the Funk Out vagy a Hole Hearted. Kis túlzással a csapból is ők folytak, hasonlóan a Mr. Big-hez, akiket sokan ugyanúgy lírai dalukkal, a To Be with You-val azonosítottak, mint az Extreme-et a More Than Words-szel, holott mindkét csapat sokkal több volt ennél.

Hánytam is rendesen a More Than… lagymatag lírájától, egészen addig, amíg meg nem ismertem a Malden városából származó (később bostoni) kvartett temperamentumosabb oldalát, a Pornograffitti virtuóz szólókkal és nagy ívű vokálokkal díszített, lendületes szerzeményeit. Már nem tudom, milyen forrásból, de anno készítettem magamnak egy ötszámos best of válogatást a lemezből, és sokáig ezek a dalok jelentették számomra az Extreme-et. Ma elsősorban ezeket a szerzeményeket fogom dicsőíteni, de előtte gyorsan tudjuk le a kötelező kört!

Az énekes Gary Cherone és a dobos Paul Geary már korábban is együtt játszott egy Adrenalin nevű csapatban, amelyet előbb The Dream-re kereszteltek át, majd 1985-ben ismét váltottak: ekkor csatlakozott hozzájuk a gitáros Nuno Bettencourt, és lett belőlük Extreme. Az új zenekar nevével állítólag azt az átalakulást kívánták érzékeltetni, amelynek során korábbi bandájuk a múltjuk részévé vált (ex-Dream = Extreme). A klasszikus felállás a következő esztendőben, Pat Badger basszusgitáros érkezésével vált teljessé, és alkotta meg az elkövetkező években az együttes első három lemezét. Már a zenekar nevét viselő, 1989-es debütalbummal is szép sikereket értek el: az olyan nóták, mint a Kid Ego vagy a Play with Me szép számú rajongót szereztek a csapatnak.

A nagy durranás azonban még csak ezután következett, a Pornograffitti ugyanis megjelenését követően hamarosan a Billboard 200-as listájának tizedik helyén találta magát, és csak az Egyesült Államokban kétszeres platinalemezzé vált, míg a More Than Words egyenesen az említett slágerlista élére ugrott. Az anyag társproducerei, Michael Wagener (korábban Accept-, Alice Cooper-, Bonfire- és Dokken-lemezek hangmágusa) és Nuno Bettencourt remek, erőteljes, gitárközpontú sound-ot kevertek ki a stúdió boszorkánykonyhájában. A kritikák viszont a gitárost nem emiatt, hanem zenészi teljesítménye okán méltatták: a Guitar World magazin 1991-es közönségszavazásán ő lett a „legjobb új tehetség”, a lap szerkesztősége pedig az esztendő „legértékesebb játékosának” választotta.

A Pornograffitti abból a szempontból koncept album, hogy több dala is ugyanazt a témát járja körül: hogyan zsákmányolja ki és teszi közönségessé az amerikai kultúrát a szex, a pénz és a mértéktelenség? A több mint egyórás játékidő (a vinyl-változatra éppen tucatnyi nóta fért fel, a CD-n ezt toldották meg a Hole Hearted-del) elsőre egy kicsit soknak tűnik, ugyanakkor a zenészek kreativitását, a kompozíciók összetettségét jelzi, hogy több dal is eléri a hatperces hosszúságot. Bettencourt sokoldalúságát mutatja, hogy nemcsak gitáron, hanem zongorán és ütőhangszereken is közreműködött, plusz vokálozott a dalokban, sőt, a fúvósbetétek hangszerelését is neki köszönhetjük.

És akkor jöjjön a lényeg, maga a zene! Az alapot nevezzük hard rocknak, amit a glam lazasága, napfényes hangulata itat át és funky-s ritmusok tesznek még feszesebbé. Akik esetleg nem ismernék ezt a klasszikus albumot, azoknak az említettek mellett két dolgot ajánlanék figyelmébe: Bettencourt gitárjátékát és a húrszaggató-szekció vokálozását, amelyek négyzetre emelik az anyag élményfaktorát.

A lemez 13 tételét gondolatban három csoportra tudom osztani. Az elsőbe kedvenceim, az a bizonyos öt nóta tartozik. Már a lemezt nyitó Decadence Dance eleje is valami teátrális, nagy léptékű produkciót ígér: vihar hangjaival kezdődik, zongorafutamokkal, ipari kalapácsok zajával folytatódik, majd hirtelen berobbannak Nuno gitárjának hangjai, amelyek szinte lecsavarják a fejünket. Táncos ritmusok pattognak, amelyeket Cherone érces orgánuma és Bettencourt agresszív gitározása szorít keretek közé. A refrénben hallható kórus a glam legnagyobbjait idézi, majd jön az első, óriási köröket leíró szóló, amelynek nem is feltétlenül a virtuozitása, mint inkább a hangzása ragad magával. A dalvégi, szirénázó gitárdallamra pedig remekül csatlakozik rá a vokál is – hibátlan, ötpontos szerzemény!

Az Extreme 1990-ben (b-j): Geary, Bettencourt, Cherone és Badger

A Get the Funk Out-ot indító markáns basszust cincogó gitár kíséri. Zseniális a fúvósok és a pengetős hangszerek összjátéka, párbeszéde, akárcsak az a gitárkínzás, amit ezt követően hallunk Nuno-tól. A Money (in God We Trust) a pénz után betegesen sóvárgókat állítja pellengérre. Itt is pompás a refrén és benne vokál. Ellenállhatatlan riffel nyit az It(‘s a Monster), óriási a szólóba épített, ereszkedő húrtekerés, plusz az ének és a vokál kettőséért is jár a piros pont. A Suzi (Wants Her All Day What?)-ban újabb harapós riffet és funky-s fúvósokat, a szólóban pedig klasszikus zenei motívumokat hallunk.

A dalok egy másik csoportját a lassú, számomra túlontúl nyálas nóták alkotják, amelyeket a teljes lemez hallgatása során szimplán át szoktam ugrani. A More Than Words-öt a 90-es évek elején annyiszor voltam kénytelen hallgatni (MTV, rádió), hogy egy idő után kivert tőle a hideg veríték. A When I First Kissed You Frank Sinatra stílusában fogant, lassú szving zongorával, basszussal. A Song for Love is lassú szám, de legalább csikorog benne a gitár – a Queen jut eszembe róla. A Hole Hearted inkább középtempós darab, country-s felhangokkal, slide-gitárral, s minthogy ez a koncept album záró tétele, a Decadence Dance elején hallható vihar hangjaival ér véget.

A harmadik csoportba pedig azok a dalok tartoznak, amelyeket később ismertem meg, viszont bizonyos momentumaiknak köszönhetően szintén a like gomb megnyomására ösztönöznek. A lemezen másodikként elhangzó, funky-s alapokra épülő Li’l Jack Horny-ban szólalnak meg először az ízléssel adagolt fúvósok, amelyek jelenléte egyáltalán nem zavaró, nem tűnnek műfaj-idegennek, inkább dúsítják a hangzást. A zenéből itt azt a fajta progresszivitást, őrült zsenialitást hallom ki, ami Frank Zappának, Steve Vai-nak vagy Devin Townsend-nek is sajátja.

A When I’m President-ből a sikáló gitárhangot emelném ki, egyébként egy kissé fárasztónak tartom ezt az erősen funky-s nótát, amiben gyakorlatilag folyamatosan szól(ózik) a gitár. A dal végén hallható, bólogatós riffet is nagyon bírom. A He-Man Woman Hater első felében Bettencourt Rimszkij-Korszakov A dongó című darabját játssza, némileg átírva az eredetit (és a címet is A sérült dongó repülésére), természetesen nagyon profin, a hangzást viszont itt – gondolom, szándékosan – egy kicsit vékonyra vették. A címadó nóta sematikus ritmusozását pedig a Red Hot Chili Peppers-esen csilingelő gitárhang igyekszik feledtetni.

A dalok természetesen nem ebben a sorrendben követik egymást, a Decadence Dance-től a Hole Hearted-ig húzódó dramaturgiai ív egy változatos, szórakoztató anyagot eredményez. A csapat ezt következő lemezéhez, az 1992-es III Sides to Every Story-hoz nem volt szerencsém (arról korábban Zozzie írt remek kritikát, ami itt olvasható), a csapat első korszakát záró Waiting for the Punchline-hoz (1995) viszont már igen. Ha azzal az albummal ismertem volna meg a csapatot, nem biztos, hogy lett volna folytatás: a Waiting… ugyanis egy némileg sötétebb, kísérletezőbb, talán merészebb darab, amely abszolút nem a kereskedelmi szempontokat tartotta szem előtt.

Valószínűleg nem véletlen, hogy Nuno ezt követően jelezte társainak, szólókarrierben gondolkodik, ami 1996-ban a csapat feloszlását eredményezte. Saját albuma megjelentetését követően több bandát is összehozott, illetve számos neves muzsikussal kooperált. Gary Cherone-t pedig az éppen Sammy Hagar nélkül maradt Van Halen igazolta le: 1996-1999 között volt a zenekar tagja, az ez idő alatt készült Van Halen III album őrzi hangját s emlékét.

2007-ben alakultak újjá, a dobos Paul Geary nélkül. A rá következő évben jelent meg utolsó albumuk, a Saudades de Rock, aktivitásuk azóta sajnos csupán a koncertezésre szorítkozik. Meglepődnék, ha ezek után egyszer csak új lemezzel állnának elő. Így viszont jobb híján marad a régi albumok, például a méltán népszerű Pornograffitti végigpörgetése.

About Coly 1065 Articles
A Rattle Inc. fanzine, majd az ugyanilyen nevű online heavy metal magazin alapítója, szerkesztője. Civilben is újságírással foglalkozik.

Be the first to comment

Leave a Reply

Your email address will not be published.


*