Death Angel: Act III (1990)

Könnyű helyzetben vagyok ezzel a cikkel. Egyrészt az előzményekről Dávid Laci és én is ejtettem már szót a The Ultra-Violence és a Frolic Through the Park albumok kapcsán (itt és itt), másrészt a filippínó kvintett legnépszerűbb és legismertebb albumáról van szó, éppen ezért nem nagyon kell arról írnom, hogy melyik szám mitől emlékezetes. Úgyhogy lehetek a szokásosnál is szubjektívebb – és valamivel rövidebb. 🙂

Bár a bemutatkozó nagylemez egyes dalaiban még éreztem egyfajta kiforratlanságot, a Thrashers, a Voracious Souls vagy a címadó nóta azonnal a csapat rajongói közé emelt. Annak az anyagnak a nyerseségéhez és direktségéhez képest a Frolic… már-már progresszívnek, agyasnak tűnt, viszont nagyon bírtam, hogy Cavestany-ék egy változatos, sokszínű, énekdallamoktól sem mentes albumot hoztak össze. Zenei evolúciójuk következő, logikus lépése egy még letisztultabb, még melodikusabb, még befogadhatóbb korong volt, ami valahogy úgy viszonyul a The Ultra-Violence-hez, mint a briliáns a nyers gyémánthoz. Véleményem szerint az Act III a zenekar életművének csúcsa, s ha pályájukat nem töri meg az a sajnálatos buszbaleset, amelyben dobosuk, Andy Galeon komoly sérüléseket szenvedett, ma talán egy klasszissal magasabban jegyeznék őket.

Emlékszem, amikor megjelent a lemez, nem igazán tudtam mit kezdeni vele. Túlságosan is tökéletesnek tűnt, túlságosan is könnyen adta magát, kevésbé volt kemény, mint elődei; ha nem lenne szentségtörés, bizonyos szempontból még kommersznek is nevezném. Ezt az érzést bizonyára a két andalítóan lágy nóta, a félig-meddig lírai Veil of Deception és a teljesen az A Room with a View is erősítette, amelyek paradox módon a legnagyobb kedvenceim erről a lemezről. Oseguedáék megmutatták, hogy ilyet is tudnak: talán spontán jött belőlük, talán új kiadójuk, a Geffen sugallatára szélesebb hallgatói rétegeket kívántak megcélozni. Mindenesetre felpuhultak, ami akkoriban talán előnyükre vált, ám hosszú távon mégsem ez bizonyult a túlélés zálogának.

Hogy annak idején mennyire komolyan gondolták a mainstream-esedést, mi sem igazolja jobban, mint hogy a Room with a View kislemezt nem a saját nevükön, hanem D.A.-ként jelentették meg. Cavestany szerint „a Death Angel névről az embereknek egy hardcore thrash, esetleg egy doom/death banda jut eszébe, mi viszont egyáltalán nem vagyunk azok. Ha elém raknának tíz lemezt, és az egyiket egy Death Angel nevű csapat jegyezné, biztos, hogy soha nem hallgatnék bele.”

És valóban, az együttes harmadik albumán nem hardcore thrash vagy doom/death muzsikát hallunk, hanem akusztikus gitárt a már említett lírai számokban, funkys ritmusokat a Discontinued-ben és sokszor három-négy torokból felhangzó vokálokat. Persze, a keménységért, szédítő sebességért és technikás megoldásokért továbbra sem kellett a szomszédba menniük. Remek téma- és tempóváltásokkal, váratlan megoldásokkal pakolták tele a nótákat, a hangszeres teljesítmények kapcsán pedig mindenekelőtt Andy Galeon impulzív, virtuóz dobjátékát kell kiemelnem. Talán nem túlzás azt állítani, hogy a Death Angel zenéje ebben az időszakban – az énekhangot nem számítva – mindenekelőtt ritmikailag, dinamikáját tekintve különbözött pályatársai muzsikájától. Plusz, ahogy azt korábban is megszokhattuk, Cavestany minden adódó lyukat, sokszor két sor ének közötti szünetet is lefed egy-egy gitárfutammal.

Az Act III-t népszerűsítő turnén, úton Las Vegasba, a csapat busza karambolozott, Galeon pedig olyan súlyos sérüléseket szenvedett, hogy több mint egy évre volt szüksége a felépüléshez. A balesetet követően a Geffen próbálta rávenni a srácokat, hogy tovább koncertezzenek. A turné néhány japán állomására fel is bérelték Chris Kontos-t (akkoriban Verbal Abuse és Attitude Adjustment, később Machine Head, Testament, Exodus stb.), ám amikor jelezték, hogy nem gondolkodnak Galeon hosszú távú pótlásában, a kiadó szerződést bontott velük. Osegueda még ezt megelőzően jelentette be társainak, hogy távozik a csapatból. Állítólag úgy tervezte, hogy teljesen hátat fordít a zeneiparnak. San Franciscóból New Yorkba költözött, egyetemi tanulmányokba kezdett, ugyanakkor – a későbbi történések ismeretében – én személyes/zenei nézetkülönbségeket is sejtek a háttérben.

A gitáros Rob Cavestany ugyanis idővel egyre nagyobb szerepet vállalt az énektémákból (az A Room with a View-ban szinte végig az ő hangját halljuk): a kreditlistán már nem is a háttérvokál tagjaként, hanem additional, vagyis kiegészítő, plusz énekesként szerepel. Ez irányú ambícióit igazolja, hogy a folytatásban, amikor – már a frontember nélkül – The Organization név alatt működtek tovább, nem Dennis Pepa, a csapat legelső felállásának énekese, hanem Cavestany állt a mikrofon mögé. Osegueda akár azt is érezhette, rá itt már nincs szükség.

Mark-ot ezt követően, 1992-ben nem kisebb banda környékezte meg, mint az Anthrax, akik a távozó Joey Belladonna utódát keresték – akit végül John Bush személyében találtak meg. Scott Ian ennek kapcsán azt írta Oseguedának, hogy bár óriási hangja van, orgánuma túl metalos a számukra. A Death Angel közben egy évtizedre felfüggesztette működését, visszatérésükre a Chuck Billy gyógyulását támogató, 2001-es Thrash of the Titans jótékonysági fesztiválon került sor, amelyet követően hamarosan újfent utazó üzemmódba kapcsoltak.

Mai füllel, egymás után kétszer is meghallgatva nyugodtan kijelenthetem, hogy az Act III az első hangjától az utolsóig, a Seemingly Endless Time-ot nyitó tengermorajlástól a Discontinued mély hangú, tufa kórusán és az A Room with a View leheletfinom, síró hangú gitárszólóján át egészen a Falling Asleep elején és végén felcsendülő, egy felhúzható gyerekjáték álomba ringató dallamáig tökéletes alkotás. Egy minden ízében változatos, élvezetes anyag, az 1990-es esztendő egyik kiemelkedő darabja.

A cikk szerzője: Coly 973 további cikk
A Rattle Inc. fanzine, majd az ugyanilyen nevű online heavy metal magazin alapítója, szerkesztője. Civilben is újságírással foglalkozik.

Legyél az első aki hozzászól

Szólj hozzá!

Az e-mail címed nem kerül nyilvánosságra.


*