Akár azt is mondhatnám, hogy az idei esztendő nem kényeztetett el zeneileg, ám amikor év végi Top 10-es listámat állítom össze, rá kell döbbennem, mennyire nehéz helyzetben vagyok: komoly fejtörést okoz megnevezni tíz kedvenc idei albumomat. És nem azért, mert kevésből, hanem mert túl sok lemez, több mint 140 anyag közül kell választanom.
Másrészt nálam úgy néz ki az idei felhozatal, mint egy átlagosnál gyengébb egyetemi felvételin: kevesen alkottak kiemelkedőt, a nyomukban viszont számos olyan csapat tülekedik, akik közül bármelyiket beválaszthatnám az elitliga alsóházába. Az előző években megszokottnál alacsonyabb pontszámmal is be lehet kerülni, viszont az egyes versenyzők között egészen apró nüanszok döntenek – olyannyira, hogy amikor egy adott lemezen van a sor, azt tenném be a Top 10-be, máskor pedig egy másikat.
Konkrétan 22-re sikerült szűkítenem azon albumok számát, amelyeket bármikor szívesen és élvezettel hallgatok, amelyek jó eséllyel pályázhattak a Top 10-be, és akkor még nem beszéltem olyan remek produkciókról – például a Nuclear Power Trio A Clear and Present Rager EP-jéről vagy a Bütcher 666 Goats Carry My Chariot-járól –, amelyek kimaradtak ebből a körből, pedig simán ott lehetne a helyük.
A másik nehézséget a műfaji sokszínűség jelenti, még esetemben is, aki pedig nem vagyok mindenevő. Nálam alapvetően a durvább zenék vetélkedtek a lágyabb, dallamközpontú muzsikákkal a bejutásért. Hol az egyik, hol a másik színtér felé billentem, hiszen a dinamikát, az erőt és a gyorsaságot ugyanúgy bírom a metalban, mint a hangulatos melódiákat és fogós refréneket. Mindkét vonalon emlékezetes produkciók születtek: thrash-ből és power metalból is össze tudnék állítani egy-egy, a szívemhez nagyon is közel álló tízes listát. A végeredmény egy szerintem igazságos vegyes felvágott lett, amelyben nagynevű csapatok éppúgy helyet kaptak, mint számomra korábban teljesen ismeretlen bandák.
Ez alkalommal a felsőházból kimaradó alkotásokról szólnék néhány szót, amelyeket ugyanúgy melegen ajánlok mindenkinek, aki esetleg lemaradt volna róluk. Először is a lista, szándékosan nem erő-, hanem abc-sorrendben, aztán pedig a kommentek:
Allen/Olzon: Worlds Apart
Armored Saint: Punching the Sky
Ayreon: Transitus
Bonded: Rest in Violence
Falconer: From a Dying Ember
Haunt: Mind Freeze
Marilyn Manson: We Are Chaos
Me And That Man: New Man, New Songs, Same Shit Vol. 1
Onslaught: Generation Antichrist
Ozzy Osbourne: Ordinary Man
Sons of Apollo: MMXX
Vicious Rumors: Celebration Decay
Allen/Olzon: Worlds Apart – Jól megszerkesztett duett-album, két kellemes hanggal és néhány igazán jó nótával.
Armored Saint: Punching the Sky – Kellemes meglepetés a jól sikerült anyag, bár egyébként is valami ilyesmit vártam tőlük. Magamban abba az „erős fiúk” klikkbe sorolom őket, ahová a Heathen, az Onslaught és a Bonded is tartozik.
Ayreon: Transitus – Ahhoz képest, hogy Lucassen előző lemeze, a 2017-es The Source az év albuma volt nálam, ez most nem lett az. Kritikámban megírtam, miért, ezzel együtt bőven vannak rajta jó nóták.
Bonded: Rest in Violence – A mezőny fekete lova, amely gyakorlatilag a semmiből jött, és nálam idáig jutott. Lehet, másnál még előrébb fog végezni a csapat. Kőkemény thrash, időnként meglepő dallamossággal.
Falconer: From a Dying Ember – Ha azok a herélt magasak nem lennének Mathias Blad énekében, a svéd solymászok hattyúdala akár még a Top 10-be is bejuthatott volna. Remek viking folk/power, igazi slágergyűjtemény.
Haunt: Mind Freeze – Egyszerűke, de nálam nagyon hallgattatja magát. T. W. Church-ék szerintem eddigi legjobb anyaga.
Marilyn Manson: We Are Chaos – Metal ez még? Lehet, hogy nem, mindenesetre Manson-nak ez alkalommal is sikerült új hangulatot varázsolnia az anyagra, és az emlékezetes dalok sem hiányoznak.
Me And That Man: New Man, New Songs, Same Shit Vol. 1 – Sokan fikázzák ezt az anyagot, elsősorban azok, akik a 2017-es Songs of Love and Death-szel ismerték meg a Behemoth-os Adam „Nergal” Darski szólóprojektjét. Sötét country, szuper vendégművészek, jó dalok – igaz, ez még kevésbé nehézfém-kompatibilis zene, mint az előbb említett MM-lemez.
Onslaught: Generation Antichrist – Kellemesen durva anyag, amit lehet, hogy túlértékelek, de nálam a csapat második legjobb lemeze (az ISoS után).
Ozzy Osbourne: Ordinary Man – Igazi sztárparádé, Elton John és Post Malone villanásaival együtt is egy élvezetes Ozzy-produkció. Jó dalok, még ha keménységben el is maradnak a Madman korábbi alkotásaitól.
Sons of Apollo: MMXX – Március környékén még képzeletbeli Top 10-es listám második helyén tanyázott; ha az agyasságot, kidolgozottságot, részletgazdagságot, progresszivitást nézném, valószínűleg ott lenne a dobogón, ám a fentebb említett egyéb szempontok más anyagokat emeltek be az elitbe, és tolták le Portnoy-ék remekművét a „második” ligába.
Vicious Rumors: Celebration Decay – Soha nem tetszett még így VR album, és nem csak azért, mert alapvetően nem áll hozzám olyan közel a csapat által vitt US power-vonal, hanem mert tényleg fantasztikusan sikerült Geoff Thorpe-ék legújabb műve. Az egyenletesen magas színvonalból, élvezetes muzsikából néhány sláger még így is kiemelkedik.
Már csak néhány nap, és a legjobbak kilétére is fény derül, az enyémekre és kollégáiméra is, hiszen Top 10-es listáinkat szokás szerint január elején, egy közös posztban tesszük majd közzé.
A Haunt – egy válogatásalbum mellett – ráadásul két sorlemezt is piacra dobott 2020-ban. Valamit nagyon tudnak, mert valóban nincs túlbonyolítva, mégis hallgattatja magát minden anyaguk.