Görögország sohasem számított nagyhatalomnak, komoly tényezőnek a metal színtéren. Ettől függetlenül az állam kitermelt egy pár, főleg az extrém területen nevet szerzett csapatot (Necromantia, Varathron, Rotting Christ, Septic Flesh stb.). Egyfajta mediterrán hatás tette őket különlegessé, vonzóvá.
A hellén fővárosban, Athénban létrejött Acid Mammoth 2015 óta dolgozik. A formációt Dimosthenis Varikos basszusgitáros és Chris Babalis Jr. gitáros/énekes hívta életre, hozzájuk csatlakozott egy évvel később Marios Louvaris dobos, illetve Christos Babalis Sr. másodgitáros, és azóta is ez a tagság működteti a zenekart. Nagyjából a harmincas éveik felé közelítő zenészekről van szó, mégpedig különösebb előélet nélkül, lévén eddig csak ehhez az együtteshez adták a nevüket. Egyedül Dimosthenis rendelkezik némi tapasztalattal, ő korábban a Black Path sorait erősítette, ahogy pedig a névsorból kiderül, apa és fia játszik együtt a felállásban.
A Black Rites single-t, valamint az Acid Mammoth bemutatkozást (egyaránt 2017) követően jelentették meg idén második korongjukat. Tradicionális, rengeteg érzéssel átitatott doom metalt kínálnak, konkrétan a Black Sabbath, a Pentagram, a St. Vitus, a Count Raven útját követve. Ennek megfelelően az összes stílusjegy tetten érhető a muzsikán, úgy is mint az ízes, feelinges szólók, a torzított, mélyre hangolt basszusfutamok, precíz dobolás, amelyhez Christos karakteres hangja társul. Nagyon okosan elkerülik azt a hibát, hogy a szerzeményeket elnyújtsák, mint a rétestésztát (az öt tételt 35 percben vezetik elő), ilyetén módon a dalok a fogósságnak sincsenek híján (pl. Tree of Woe), míg a lemez elődjén ugyanez az arány „hat nóta 57 percben” volt.
Szövegeiket tekintve a horror, fekete mágia (boszorkányság), sötétség, halál tematikában mozognak, nem elhanyagolva a pszichedelikus beütést sem. Azt olvastam, hogy az első alkotásnál sötétebb, keményebb, ködösebb (borultabb) az új mű, ezt viszont sem megerősíteni, sem megcáfolni nem tudom, mert azt nem ismerem, egy azonban biztos: nekem nagyon bejön az Under Acid Hoof. Ahogy a nótákkal, úgy a hangzással sem hibáztak, kompakt, a műfajnak megfelelően nyers, vastag megszólalást biztosítottak a végeredménynek.
Túl sokat nem lehet, nem kell a lemezhez hozzáfűzni, minden, a fentebb említett bandák iránt rajongó fanatikus igényét maradéktalanul kielégítő műről van szó. Az én tetszésemet maradéktalanul elnyerte.
Leave a Reply