AC/DC: PWR/UP (2020)

Nyugodtan kijelenthetjük, hogy a 2020-as év nem volt egy sikertörténet az emberiség számára. A világjárvány jött, látott és győzött, megváltoztatva nagyjából mindent, amit eddig hétköznapi életnek neveztünk. A rockzene kedvelőire pedig különösen nehéz idők jártak mostanában, hiszen a műfaj legendái újabban egyre ijesztőbb gyakorisággal kezdtek átigazolni az égi zenekarba. Ez sokunk számára talán még a vírushelyzetnél is szomorúbb dolog, hiszen a tudomány jelen állása szerint a betegségekre tudunk gyógyszert találni, ám sajnos a halottakat egyelőre még nem tudjuk visszahozni.

Ilyen vészterhes időkben úgy gondolom, nem sokan számítottak arra, hogy pont a jó ideje tetszhalott állapotban leledző AC/DC lesz az a zenekar, amely főnixmadárként fog feltámadni a poraiból. Én magam sem mertem volna nagy tétben fogadni arra, hogy valaha hallani fogunk róluk, az pedig egyenesen hiú ábrándnak tűnt, hogy egyszer még új lemezt vehetünk a kezünkbe. Az elmúlt években ugyebár sorra jöttek az aggasztó hírek, hogy a csapat tagjai egymás után kerülnek ki a zenekarból: volt, aki önszántából távozott, és volt, akinek maga Angus Young mutatta meg a kijáratot.

Minden egyes zenész távozását megkönnyeztem, azonban Brian Johnson énekes eltávolítását úgy éltem meg, mintha egy tőrt döftek volna a már amúgy is ezer sebből vérző szívembe. Számomra ez az ember a rockzene hangja. Soha nem fogom elfelejteni, hogy mekkora hatást gyakorolt rám, amikor 14 éves koromban először láttam őt a Hail Caesar című dal klipjében. Emlékszem, a Young-tesók gitározása is nagyon bejött, de mégis, Brian hangja volt az, ami teljesen kikészített. Igazi életre szóló élmény volt. Ott és akkor egyszerű mezei hülyegyerekből öt perc alatt sikerült rocker hülyegyerekké avanzsálnom. Szóval nem kell túl mély pszichológiai önanalízisbe kezdenem ahhoz, hogy megállapítsam: az AC/DC a kedvenc zenekarom, Brian Johnson pedig a kedvenc énekesem. Ők az etalon. Olyanok nekem, mint az első csaj, akibe az ember tinédzserkorában beleszeret, és aztán tudat alatt egész életében az összes lányban őt keresi.

Ezek után talán mondanom sem kell, kitörő gyermeki lelkesedéssel fogadtam a híreket, amikor váratlanul bejelentették: újra együtt a banda, nemsokára jön az új lemez! Az elsőként bemutatott dal, a Shot in the Dark pedig rögtön megmutatta, hogy a zenekar újra ereje teljében van. Egy vérbeli, instant AC/DC-sláger, kiváló bizonyítéka annak, hogy ennyi év után még mindig a kisujjukban van a rock and roll, és még mindig ők űzik a legmagasabb fokon ezt a mesterséget. Nem mintha ebben bárki egy percig is kételkedett volna.

És hogy milyen maga a lemez? Mégis milyen lenne?! Természetesen gyilkos, mint mindig! A világ legkirályabb bandája nyomja itt a rock and rollt, méghozzá a létező legtökéletesebb formában tálalva. Lényegre törő tempók, azonnal ható, sallangmentes riffek és szenvedélyes gitárszólók tökéletes arányú keverékéből áll a recept ezúttal is. A zenekar kapcsán egy több évtizede hibátlanul működő gépezetről beszélhetünk, ahol a zenészek éppen ott és éppen annyit játszanak, amennyit az adott dal megkíván, egyetlen hanggal se többet. Művészkedésnek vagy egyéb szarakodásnak itt sosem volt helye.

Elég csak egyetlen percre belehallgatni a lemezbe, hogy megállapítsuk: ezek a vén csirkefogók már megint megcsinálták! Rögtön a Realize indításával egy olyan világbajnok riff szakad ki a hangfalakból, ami kellő hangerő mellett talán még a mennyezet is képes leszakítani. A hallgató meg csak ül és vigyorog, mint a tejbetök, közben pedig azon agyal, hogy a fenébe képesek ezek az arcok még mindig ilyen ütős témákat faragni az ezer éve koptatott AG/ED akkord-négyesből? Én azt mondom, mágia lehet a dolog mögött, annak is a feketébbik fajtája. Egyszeri földi halandók nem tudnak egy életen át ilyen tűzzel zenélni, de ha mégis, akkor annak a tűznek a pokolból kell származnia.

A Rejection és a már említett Shot in the Dark ugyanezt a vonalat hozza, esszenciális AC/DC-erődemonstráció mindkettő, és nincs az a rajongó, aki egyetlen taktusukat is kibírna léggitározás nélkül. Ezután érkezünk el a lemez egyik különlegességéhez, a slágergyanús Through the Mists of Time-hoz. Azt eddig is tudtuk, hogy Angusék a legrádióbarátabb nótáikat is szeretik alaposan kibélelni ütős gitártémákkal, de itt egyenesen tanítani való, ahogy a nyugis indítástól fokozatosan eljutunk a katartikus refrénig. Brian Johnson alakítása persze zseniális, mint mindig. Itt aztán megmutathatta, hogy mire is képes, szerencsére élt is lehetőséggel, és a lelkét is beleénekelte a dalba. Hozzáteszem, az egész lemezből sugárzik a zenekar lelkesedése. Talán már ők sem igazán hittek abban, hogy egyszer még összehozza őket a sors, de lám, mégis megtörtént a csoda, és ennek hallhatóan a csapat tagjai is legalább annyira örülnek, mint a rajongók.

Köztudott, hogy akárcsak a legutóbbi lemez esetében, ezúttal is a Malcolm Young után fennmaradt riff-hagyatékból válogattak a dalok megírása során. Szerintem elég alaposan átnyálazhatták a fiúk az archívumot, mert gyakorlatilag a csapat összes korszaka megidézésre került. A Kick You When You’re Down-ban és a No Man’s Land-ben például a nyolcvanas évek lemezein felbukkanó western-hangulatú akkordbontások köszönnek vissza, ezzel szemben a Wild Reputation zseniálisan nyegle riffelgetése már egyenesen a Powerage lemez idejébe repíti vissza a hallgatót. És persze ott vannak az olyan kerekre csiszolt, bomba nóták, mint a Witch’s Spell, amelyből rögtön kiderül, hogy még mindig ők tudják a legjobban, hogyan kell két szaros akkorddal a falhoz állítani a hallgatót. De hasonlóan húzósra sikerült a lemez lepörgősebb dala, a Demon Fire is, amiről elég, ha annyit mondok, hogy végre megszületett a Safe in New York City méltó utódja. Tulajdonképpen sorra vehetném az összes dalt, mert mindegyik hibátlan a maga nemében, töltelékeknek nincs helye ezen a lemezen.

Úgy gondolom, az AC/DC nem is időzíthette volna jobban a nagy visszatérést. Nagy szükség van manapság az ilyen pozitív példákra, hogy elhiggyük: igenis van kiút a legkilátástalanabbnak tűnő helyzetből is. Jellemző, hogy egy borongós, esős napon volt szerencsém először nekilátni a PWR/UP meghallgatásának, ám mire a lemez végére értem, nyoma sem volt semmiféle csapadéknak, sőt, már az első napsugarak is kezdtek előtörni a felhők közül. Pont úgy, mint a Let There Be Rock klasszikus borítóján. Mit lehet ezek után még mondani? Itt az év lemeze! Szóljon a rock!

About Gabrielkiss 88 Articles
Több mint 20 éve rock/metal fanatikus, a mai napig aktív lemezgyűjtő. Jelenleg Nagy-Britanniában el, ahol egy nemzetközi áruházlánc alkalmazottja.

Be the first to comment

Leave a Reply

Your email address will not be published.


*