Lehet valamiféle perverz vonzódásom a mexikói bandákhoz, mert amikor egy-egy ilyen csapat albuma szembejön velem a zenei információs sztrádán, gyakran elcsábulok, és velük tartok egy körre. Talán azt várom, hogy lesz a muzsikájukban több-kevesebb tradicionálisan helyi, latinos, aztékos íz – aztán persze sosincs, hiszen e közép-amerikai színtér fémmunkásai leginkább északi szomszédaik vagy az európai old school nyomvonalán haladnak.
A 2016-ban alakult Witchspëll-ről is ugyanezt lehet elmondani. Már ha csak egy pillantást vetünk a meglehetősen sematikus lemezborítóra (démoni szépség – boszorkánykirálynő – az erdő sötétjében, akinek csak a szeme fehérje villog a telihold fényénél, feje fölött denevérek, a lábainál emberi koponyák), sejthetjük, hogy miféle zenére számíthatunk: régisulis nehézfémre, ami itt jelentős mennyiségű speed metallal alkot élvezetes elegyet.
A kvartett első anyaga, az ötszámos Demons EP tavaly október 31-én látott holdvilágot, rá fél évre pedig már meg is érkezett a cikkem tárgyát képező nagylemez. Előbbit az Adrián Carbajal énekes-gitáros, Kevin Chávez gitáros, Daniel Luna dobos és Harold Rentería bőgős összetételű négyes jegyzi. Azóta annyi változás történt, hogy utóbbi muzsikust – nem állandó tagként – Harold Goulding-gel pótolták, így az idei anyagon már az ő játéka hallható.
A srácok nem váltják meg a világot, viszont számos kellemes percet szereznek muzsikájukkal a fent említett irányzat kedvelőinek. A hangzásról, a középtempókról és az énekes orgánumáról elsőként a Blaze Bayley-korszakos Iron Maiden jut szembe. Másodikra a Vasszűz Paul Di’Anno-val készült anyagai, ennek ellenére a Witchspëll nem egy Maiden-kópiabanda. A nyitó King in Exile speed tempóban indul, gyakoriak benne a váltások, karcosan, zsizsegve szól a ritmusgitár, a szóló második részében ikerjátékot hallunk – remek szám, nem véletlenül ezt választották kislemeznótának.
A She’s a Killer döngölős blues-os tempóban kúszik elő, a korai AC/DC lassabb nótáit (pl. The Jack) idézve. A közepén rock and roll-os fordulatszámra gyorsul, majd ismét visszakomótosodik. A The Mirror & the Coven a kezdeti akusztikus gitárhangoktól két lépcsőben jut el a gyors középtempóig, a Savage, Savage! pedig sokáig elsöprő lendülettel halad a végkifejlet felé, majd valamennyire ez a dal is lelassul. Általánosságban tehát elmondható, hogy Carbajalék az irányzat szűk keretei között igyekeztek minél változatosabbá tenni az anyagot.
Az utolsóként említett Savage, Savage!-ben remek, összetett gitárszólót hallunk, az elején izgalmas pörgetéssel. Ez a második nóta, amit saját kis „kedvencek” boxomba helyeznék az albumról. A lemez leghosszabb, nyolcperces szerzeményéből, a The Curse of Aaliyah-ból is elsőként a hallójáratokat „simogató”, penge gitárhangzást emelném ki. A szóló talán itt a legmaidenesebb, szinte összetéveszthető a The X Factor és a Virtual XI egyes megoldásaival. A hangszeres részben itt is nagyon jó témák sorakoznak egymás után!
A Viridi Oculos (Interlude) egy csaknem háromperces, gitáros átkötő darab; itt is óriási, ahogy a szólóhangszer tűpontossággal a levegőbe rajzolja a dallamot. Az Alucarda-ról előzetesen azt gondoltam, hogy esetleg spanyolul éneklik; szerencsére nem, sőt még csak nem is angolul, hiszen az előtte elhangzó számhoz hasonlóan ez is instrumentális tétel. A középső harmada megint csak vasszüzes, a harmadik viszont valami teljesen más: már-már progresszív-meditatív hangulatba ringat, ráadásul a basszusgitár az egész anyagon itt döng a leghallhatóbban. Az utolsóként elhangzó, tulajdonképpen címadó nóta (Witchspëll a.k.a Witch Queen) már nem sok újat tesz hozzá az addig hallottakhoz, viszont egy hosszú dobpörgetéssel korrekt módon zárja le az anyagot.
Nyolc dal 42 percben: kompakt, maximálisan befogadható anyag. Mint néhány bekezdéssel előbb írtam, semmi különös, én azonban szívesen és sűrűn veszem elő meghallgatni a mexikói srácok első nagylemezét. Szurkolok nekik, hogy legyen folytatás.
Leave a Reply