Universe217: Change (2016)

Nem volt olyan rég, amikor először találkoztam az Universe217 zenéjével. A 2016-ban megjelent Change című lemezükbe futottam bele – még akkor, frissében –, ám annak ellenére, hogy jónak tűnt, csak felületes szemlét tartottam fölötte, és szokásomhoz híven bejelöltem magamnak, hogy ne feledkezzem meg róla. Aztán megfeledkeztem. Most, miután pár héttel ezelőtt – ki tudja, mi okból – bevillant a dolog, kíváncsian vetettem rá magam, leginkább azért, hogy felidézzem, miért tartottam fontosnak annak idején elmenteni. Feldobtam hát a fülest, és végighallgattam. Aztán megint. És újra. Negyedszer is. Ötödször is. Sokadszor is. Nálam nagyon betalált. Elmondom, miért.

A legjobb szó rá, amit sokáig keresgéltem: dögös. Ebben a tekintetben a borító becsapós. Szó nincs köldökbámuló art-rockról, és nem is egy sok századik post-akármicsodát takar az egyszerű kép, hanem valami sokkal életszerűbb, velősebb zenét. Adva van egy görög zenekar, ami hivatalos okmányai szerint experimental-doom-metalt játszik. Ebből a kedvemre való szentháromságból sem a kísérletező kedv, sem az elbólintós elem nincs túlpörgetve. Mindkét meghatározás csak lazán értendő a Change-dzsel kapcsolatban: annyira tekeredik, hogy még könnyedén kitalál önmagából, és toporgó borongásaival sem dermeszti le saját energiáit. A lemezre gondolva a lomhaság és az öncélúság az utolsó szavak, amik eszembe jutnak.

Harmadiknak itt van még a metal tényező, amit meg is ragadok, mint vezérfonalat, mert vezet valahová, azzal a kitétellel, hogy nem heavy, és nem prog zene szól a fülesben (de valahol köztük, vagy mellettük képzelem el), hanem határozott egyéniséggel megáldott, szikrázó szerszámokkal körbevágott hard rock/metal. A csapat tagjai olyan hatásokról számolnak be, amelyek talán segítik az eligazodást. Neurosis, Isis, The Doors, Trouble – mondják, amikor inspirációs forrásaik felől kérdezik őket, de mint minden esetben, ez is csak arra jó, hogy hozzávetőleges képet kapjunk, melyik ajtón érdemes kopogni.

A doom összetevő – bármilyen köntösben jelenik is meg, – mindig nehéz elem. A Universe217 zenéjét nem lengi körül szürke komorság, nem süpped bele, csak itt-ott megidézi. Ilyen értelemben a dalok nem különösebben elnehezült darabok, de megvan a maguk sűrűsége. A riffek az egyszerűség és a természetesség jegyében fogantak, azonban annyira mégsem lettek egyszerűek, hogy annak is tűnjenek. A zenekar tagjai magas szinten sáfárkodnak az alapanyaggal: egy kanyar, egy szünet, egy kis zizegtetés – mind finom kis apróság –, és máris lángra kap az a spiritusz, ami emlékezetessé teszi a Change-en hallható zenét.

Ha valami szoftverhiba mégis kukázná emlékeimet, az énekesnő hangja fog a legnehezebben törlődni. Tanya Leontiou éneke olyan karakteres, izgalmas és magával ragadó, hogy metalos és hard rock-os mércével is a legnagyobbak közé kívánkozik. Amikor azt mondom, énekel, úgy értem: ÉNEKEL – ahogy az a nagy könyvben meg van írva. Hangjában olyan erő és dinamika lakozik, hogy szinte kettéhasítja az albumot. Acéllemezeket lehetne hajlítani vele. Kultúrkörnyezetben nevelkedett vadmacskaként, faltól falig éli életét, de amikor kiereszti karmait és nekiront a rácsnak, az áramvonalas és feszült felszín alól kibukik valami ösztönös vadság, a tiszteletet parancsoló falkavezér-szigor. Ilyenkor nincs visszabeszélés. A dob/basszusgitár/gitár-hármas ravasz összjátékából adódóan már önmagában is élvezetes zenéhez ez a Janis Joplintól eredeztethető, “piás-balhés bige énekel” feeling hátborzongató pluszlöketet ad. Dallamaival gitárok íveihez hasonló utakat jár be, szuverén, feminin jelenléte túlmutat a szöveginterpretálás szimpla funkcióján.

A basszusgitár jelentősége is meghaladja az átlagot. Nicos keze alatt életre kél a hangszer, saját mondanivalója és vastag hangzása olykor ritmusgitári pozícióban láttatja, de még ha ez túlzás is, nem lehet szó nélkül hagyni autonóm jelenlétét. A valódi ritmusgitárt Manos Georgakopoulos szólaltatja meg; témái határozottságát és pontosságát zsigereimben is érzem, a lelkemben pedig azt, hogy milyen otthonosan mozog a terepen, csakúgy, mint Manos Giakoumakis, akinek dobjátéka okos visszafogottsággal nő fel a feladathoz. Nem csinál magából attrakciót, vezeti és követi a zene folyását.

A nem túl hosszú számok mind remekül indulnak, remekül folytatódnak és remekül fejeződnek be. Az itt tetten érhető experimentális hozzáállás miatt a hagyományos dalszerkezeteknek csak nyomait tartalmazzák: elöl, középen és hátul, egymásnak távolabbi-közelebbi rokonaiként, hasonló tőről fakadó riffek tanyáznak, ezek néhány ismétlődés után illedelmesen teret engednek a következőnek, ami hasonlít is elődjére meg nem is, van is köztük kapcsolat meg nincs is. Mindenesetre sosem tűnnek oda nem illőnek, valamilyen módon mindig eredeztethetők az előzőkből. A gitárjáték – akusztikus szelídségében is – stabil tolóerővel tartja mozgásban a zenét, folyamatosan passzolgatja a ziccereket Tanya éneke alá. A hangulati ingadozások életszerűen érkeznek, semmi izzadságszag, semmi mesterkéltség nincs bennük, és a dalok annak ellenére is egyben vannak, hogy nem ismétlődő szegmensek ritmikája ad nekik keretet. A kulcsszavak a változás, a fejlődés, az út kanyarjainak lekövetése.

Céltudatosan haladó, átlagban ötperces tételek alkotják a lemez gerincét, amelyeknek alkonyi fényeiben és hevesebb viharaiban ugyanaz az elszántság munkál. A tracklistán elindulva egy egyszerű, de minden percében élvezetes tétellel nyit: az Undone – fémes riffjeivel és Tanya libabőröztető hangjával – tömény kivonatát adja a lemeznek. A Counting Hours és a Here Comes még ennél is meggyőzőbb, talán azért, mert ezekben a doom elem is hangsúlyosabb. A Rest Here is jó érzékkel keveri a meleget a hideggel, a lassút a gyorssal. Manos gitártémái, amikor kell, odavágnak, de visszavett tempóiban is ott van ugyanaz a szikrázó varázslat, ami a szellős részeknél halványodik csak el, rövid időkre.

Ilyen csodásan megenyhült hangulatban indul a Burn, amely a felétől már szinte fenyegető hangnemben gördül tova, felszedett lendületéből pedig még arra is futja, hogy váratlan pihenőt tartson, hogy aztán búcsúzásként – a vége előtt – még egyszer jóízűen belénk ereszthesse karmait. Máshol is hasonló a helyzet. A Call-ban is sötét felhőkkel érkezik a jégverés, és borítja földre a vetést, ha eljön az ideje. A lemezt záró címadó is hol kerek, hol szögletes elemekből rakja össze magát, és gördíti ki az élményt a játékidőn túlra – az ismétlés gomb közbeiktatásával –, vissza az elejére, az Undone-hoz. Olyan fura doom-metal elegyet hozott létre az athéni brigád, ami ha betalál, véged, és ami fémes rockként, doom-os metalként és akár experimental/doom/metalként is értelmezhető.

A lemezt jellemző magabiztosság nem a semmiből került oda. Három album, két EP és két split kiadvány is megelőzte – egy évre rá pedig egy élő album is bekerült a 2005-ben alakult zenekar diszkográfiájába –, vagyis a pályaív és a rutin beérett gyümölcsét tisztelhetjük a Change-ben. Egy bajom van csak vele: keveslem a háromnegyed órát. Ezzel a tehetséggel és mentalitással bővebben is elszórakoztathatnának. Krónikus hiányérzet esetén a tünetekre egyedül a replay gomb nyomkodása adhat enyhülést. A Universe217 negyedik lemeze enyhén addiktív, olyan, mint egy selymesen torokkaparó, erős párlat, ami itatja magát, és ha nem is váltja meg másnapra a világot, az aznapot rendbe rakja.

A cikk szerzője: Bársony Péter 65 további cikk
Az egykori Mower fanzine munkatársa, ma tetováló- és grafikusművész, többek között lemezborítókat (Magor) is készít.

Legyél az első aki hozzászól

Szólj hozzá!

Az e-mail címed nem kerül nyilvánosságra.


*