Ez a lemez is az interneten jött szembe velem, és mivel kifejezetten tetszett néhány dala, úgy gondoltam, nektek is ajánlom. Aztán amikor utánanéztem, hogy bármilyen formában is szerepelt-e már nálunk az anyag, láttam, hogy John Quail számára ez volt a tavalyi esztendő legjobb albuma. Kollégám nem volt egyedül ezzel a véleményével: a Shadow Rising több másik – külföldi – szaklapban elnyerte az év bemutatkozó anyaga, meglepetéscsapata címet, a lemez kapcsán csak úgy röpködtek a 9,5 és 10 pontok.
Azok a power metal rajongók, akiknek már „megvolt” a tavaly decemberben megjelent anyag, nyugodtan lapozhatnak, ám remélem, olyanok is lesznek, akiknek én csinálok kedvet a svéd kvintett muzsikájához. A Stormburner-t 2016 nyarán, Stockholmban alapította Micke „Mike” Stark énekes és Tommi Korkeamäki ritmusgitáros. Hamarosan csatlakozott hozzájuk a dobos Stefan Essmyren, aki régi barátját és korábbi zenésztársát, a basszusgitáros Tommy Jee-t is beajánlotta a bandába. A jelenleg is aktuális felállás végül Mats Hedström-mel vált teljessé.
A muzsikusok olyan együtteseket neveznek meg legfőbb hatásaikként, mint a Saxon, a Judas Priest, a Hammerfall és a Manowar. Zenéjüket hallva, ha nem is minden nótában, de az utóbbi formáció hatása érezhető a leginkább. A lemez néhány dalát akár Eric Adams-ék is írhatták volna: a Ragnarök-öt szinkópás lovaglóritmusa és refrénje, a Men at Arms-t a szövege, az Ode to War-t pedig himnikus emelkedettsége rokonítja a nagy előd munkásságával. Az énekhang persze teljesen más, ám szövegileg és zeneileg is találunk erős párhuzamokat. A Stormburner szerencsére nem ragad le egyetlen inspirációs forrásnál. Zeneileg, megszólalás tekintetében az anyag – logikus módon – a kortárs power csapatok munkáihoz húz; az általam ismert csapatok közül mindenekelőtt a Majesty és a Warkings jut eszembe párhuzamként.
A nyitó We Burn a lemez egyik legjobb száma. Egyáltalán nem Manowar-os, még csak nem is Hammerfall-os, nagyon egyszerű, ám ütős refrénje viszont így is elsőre ragad a fülbe. Diadalmas power/speed szerzemény, ugyanakkor már itt kiütközik az album talán egyetlen gyengéje, a dobhangzás, ami bőven lehetne teltebb, mélyebb, erőteljesebb. A tágas térben megszólaló kórusok szinte minden dalban hatásosan erősítenek rá az énekre. A szólómunka nem kiemelkedő, de megbízható szinten mozog. A basszusgitárt a legritkább esetben engedik egymagában, szabadon kóborolni, holott ezek a rövid futamok is értékes díszei (lennének) az anyagnak.
Másik nagy kedvencem a már említett Men at Arms, amelynek nyitó gitárdallama a refrén melódiáját előlegezi meg, a refrén szövege pedig egy teljes harci díszben pompázó, ordas nagy klisé, aminek egyszerűen nem lehet ellenállni:
„We are brothers fighting forever
Side by side we are men at arms
We are brothers dying together
Side by side we are men at arms”
Ahogy azt a remekbe szabott, ám kissé szájbarágós borító is sejteti, vikingekről, középkori harcosokról, utolsó leheletig vívott hősies csatákról, merész tengeri utazásokról és az igazi germán harcosok végső nyughelyéről, a Valhalláról énekelnek – ahogy azt a zsáner kötelmei megkívánják. Ezzel persze annak is fennáll a veszélye, hogy néhány kör után kiismerhetővé, unalmassá válnak, bár úgy tűnik, a közönség ennyi év után is vevő az ilyen témákra és zenékre.
Stark-ék kardjai szerencsére végig élesek maradnak: az utolsó előttiként elhangzó, az elején és a végén súlyosan menetelő, a középrészben viszont felgyorsuló Rune of the Dead is egy remek refrénnel (és a dalt levezető kórussal) gyűjti be a megérdemelt pontokat, az Ode to War pedig magasztosságával méltó lezárása ennek a mezőny átlagánál erősebb bemutatkozásnak.
Nem biztos, hogy várom az ehhez valószínűleg nagyon hasonló folytatást, de egyszeri élménynek nagyon is jó volt a Shadow Rising.
Leave a Reply