Six Feet Under: Nightmares of the Decomposed (2020)

Nem semmi belegondolni, de bizony már egy negyed évszázad is eltelt azóta, hogy Chris Barnes főhörgő megunta a kannibál tetemekkel való nyilvános kéjelgést, és inkább egy hat láb mély verembe bujdosott el a világ elől. Azonban akármilyen otthonosan is érezte magát ebben a saját maga által ásott gödörben, 25 év után azért csak elkezdte hiányolni a régi barátok társaságát. Meg is invitálta magához régi harcostársát, Jack Owen gitárost, hogy egy-két spangli mellett felidézzék a régi szép időket, amikor még a Cannibal Corpse soraiban – térdig gázolva a belsőségekben – ontották magukból a szebbnél-szebb dalokat. És ha már így alakult, úgy döntöttek, írnak egy csokorra való friss nótát is. Közös munkájuk eredménye végül egy vadonatúj Six Feet Under album formájában öltött testet.

A nemrég megjelent Nightmares of the Decomposed lemez kapcsán a zenekar rengeteg elmarasztaló kritikát kapott, főleg Chris énekesi teljesítményét célkeresztbe állítva, de a zene primitív mivoltát is sokan kifogásolták. Nos, én még véletlenül sem fogok beállni a sárdobálók közé, mert határozottan tetszik, amit itt hallok. Mondjuk, nekem mindig is azok a bandák jöttek be leginkább, akik az egyszerűbb, közérthetőbb vége felől közelítenek a death metalhoz. A Six Feet Under-t is éppen azért kedvelem, mert az űbertechnikás brutalizátorokkal ellentétben nem a gitártémák halmozását tartják a legfontosabbnak, hanem azt, hogy az adott nóta minél könnyebben rögzüljön a hallgatóban.

Azt, hogy a túlbonyolított dalokat nem csak a közönség, de egy idő után a zenészek is hajlamosak megunni, a basszer Jeff Hughell példája is remekül bizonyítja. Őt korábban olyan komplex muzsikát játszó formációkból ismerhettük, mint a Brain Drill vagy a Reciprocal. Nyilván nem bánja a srác, hogy ebben a csapatban nem kell fejben gyököt vonnia két riff között, itt a koncertek előtt elég bedobni néhány sört, aztán irány a színpad, és már lehet is nyomni az egyszerű, tökön rúgós nótákat. Olyan egyszerű a dolog, hogy az már szinte rock and roll. És jól is van ez így.

Chris Barnes

A barátságos című Amputator lendületesen indítja az albumot. Thrash-es tempók és szélsebes gitárriffek uralják a dalt, mintha csak egy újkori Slayer-szerzeményt hallanánk, Barnes mester bársonyos hangjával fűszerezve. Vokális téren az egyik legfeltűnőbb változás, hogy Chris ezúttal teljes mértékben mellőzi a rá eddig oly jellemző, embertelen mély hörgéseket. Rekedtes ordibálásának köszönhetően a dalszövegek minden korábbinál érthetőbbé váltak, habár ez a tényező nem biztos, hogy a zenekar előnyére fog válni. Azt már eddig is sejtettük, hogy Chris fejében koránt sincs minden rendben, de úgy látszik, a kor előrehaladtával és a többmázsányi marihuána elfogyasztásával csak tovább fokozódott a probléma. Hősünk nem habozik már rögtön a lemez első dalában egy darabolós gyilkos bőrébe bújni és kijelenteni, hogy őt bizony az sem érdekli, hogyha az általa szétmarcangolt áldozat nő vagy éppen kiskorú. Nesze neked polkorrektség! Kész csoda, hogy a mai álszent világban még lemezre engednek venni egy ilyen dalt. A szöveggel csodálatosan harmonizáló borítót már inkább meg sem említem.

Azok a rajongók, akik titkon abban reménykedtek, hogy Jack Owen csatasorba állításával a fiúk valamennyit vissza fognak csempészni a zenébe a korai Cannibal Corpse hangulatából, feltétlenül hallgassák meg a The Rotting című tételt. Kicsavart, tekergő nyitóriffje egyértelműen a The Bleeding lemez címadó dalát idézi, ám érdekes módon egy dohos, áporodott rock and roll-hangulat is áthatja a nótát. Talán éppen ez a borult „Dead Zeppelin”-feeling az, ami az egyik legkiemelkedőbb szerzeménnyé teszi ezt a dalt.

A lemez abszolút csúcspontját számomra egyértelműen a hatodikként felcsendülő The Noose jelenti. A nóta kényelmes középtempót diktáló dobalapjaira egy olyan zseniálisan eltalált, fűrészelő gitárriffet sikerült illeszteniük, ami csont nélkül idézi meg a csapat legszebb éveit. Továbbmegyek, ehhez hasonlóan pofonegyszerű, ám zsigeri agressziót sugárzó témákat utoljára talán csak az egészen korai Obituary lemezeken hallhattunk. A dalt körüllengő, fojtogató atmoszférát egyedül Chris elképesztően groteszk visításai tudják valamelyest feloldani. Az ilyenfajta megnyilvánulásai mindig mosolyt csalnak az arcomra, és jól is jönnek ezek a feszültségoldó elemek, mert az akasztott ember haláltusáját taglaló dalszöveg a maga kíméletlen részletességével nem éppen egy vidám esti mese.

A viszonylag szűkös műfaji keretekhez mérten egész változatosra sikerült a lemez, közel sem egy kaptafára készült dalok soráról beszélhetünk. Természetesen a csapattól jól megszokott, középtempós darálások adják a fő csapásirányt, ezek közül mindenképpen érdemes kiemelni az alattomos, fülbemászó riffekkel támadó Blood of the Zombie-t, de a Drink Blood, Get High és a Dead Girls Don’t Scream is baromi erős darabok.

A lemez másik végletét az olyan doom-os, kínzó lassúsággal vánszorgó tételek jelentik, mint a Migraine, vagy a Labyrinth of Insanity. De ide sorolható a lemezelőzetesként már korábban megismert Zodiac is, amelynek kapcsán a zenekar kapott hideget-meleget. Sokan kritizálják Barnes úr teljesítményét, ám nekem kifejezetten tetszik ez a lepukkant, tönkrevágott hang, szerintem nagyban hozzájárul a zene elborult, beteges atmoszférájához. Ha már szóba kerültek az egyéni teljesítmények, muszáj pár szót ejteni a gitárszólókról is. Nem lehet nem észrevenni, hogy mennyire odatették magukat a hathúrosok ezen a téren: kidolgozott, már-már szépnek nevezhető motívumokat is rejtő játékukkal a legsötétebb hangulatú dalokba is sikerült némi fényt csempészniük.

A sok steril hangzású, perfekcionista metal lemez után határozott felüdülést jelent a Six Feet Under friss albuma. Kellenek is az ilyen zenekarok, akik figyelmen kívül hagyják a mai trendeket, és elő mernek állni egy ilyen közel sem tökéletes hangzású, vérbeli old school death metal lemezzel. Örömteli dolog, hogy vannak még olyanok, akik visszanyúlnak a műfaj őskorához, amikor még a dalok minősége, és nem a riffek mennyisége volt a mérvadó. Úgy gondolom, nem kell ezt hosszasan ecsetelnem a csapat rajongóinak, hiszen ők eddig is ezért szerették a zenekart. Minden jel arra mutat, hogy Jack Owen beszállásával egy újabb aranykor jöhet el a banda számára. A Nightmares of the Decomposed lemez pedig egy kiváló első lépés a megfelelő irányba.

A cikk szerzője: Gabrielkiss 55 további cikk
Több mint 20 éve rock/metal fanatikus, a mai napig aktív lemezgyűjtő. Jelenleg Nagy-Britanniában el, ahol egy nemzetközi áruházlánc alkalmazottja.

Legyél az első aki hozzászól

Szólj hozzá!

Az e-mail címed nem kerül nyilvánosságra.


*