Egyszerre hálás és hálátlan feladat egy ilyen matuzsálem óriás új anyagáról kritikát írni. Hálás, mert a death/grind stílus feltétlen híveként nagyon jó érzés ennyi év után is hallgatni őket. Hálátlan, mert olyan sztárokról van szó, akikre fiatal korom óta felnézek és tisztelem őket. Bár egy ideje egyre több év telik el két lemezük között, azért jó, hogy még mindig születnek újak. Erre a címben szereplő albumra pontosan öt évet kellett várnunk, és összességében, röviden azt mondhatom, hogy megérte.
’89 táján a méltán híres/hírhedt From Enslavement to Obliteration albummal ismertem meg őket. Egy haverom adta nekem a műsoros kaziját, amit ő maga hallgathatatlannak minősített. Bevallom, nekem is kellett egy kis idő, mire feldolgoztam, hogy mi is történik rajta. Akkoriban még erőteljesen az Iron Maiden és a Pokolgép hatása alatt voltam, úgyhogy a Napalm egy kicsit erős váltás volt… 🙂 De egy idő után egyre többet hallgattam, meg persze sorra gyűrűztek be az életembe más durvább zenék is, úgyhogy hamarosan azon kaptam magam, hogy a később beszerzett Scum lemezükkel együtt egyik kedvenc bandámmá avanzsáltak. Nem tagadom, a mai napig ez a két anyaguk a favoritjaim tőlük, a kicsit későbbi Fear, Emptiness, Despair/Diatribes albumpárossal holtversenyben.
Aki nem ismerné őket, a banda Anglia szülötte, és jövőre lesz negyven (!) éve, hogy megalakultak. Kezdetben punkot toltak, és az akkori alapító tagok közül már senki nincs a bandában. A jelenlegi „legősibb“ tag Shane Embury basszusgitáros, aki ’87 óta tagja a csapatnak, és a második, korábban már említett From Enslavement… korongon hallható először a játéka. Őt követi Mitch Harris gitáros és Mark Greenway énekes, akik a harmadik lemez, a Harmony Corruption óta tagok (bár Mitch már nem annyira aktív szereplő a bandában). A dobos, Danny Herrera a negyedik, Utopia Banished lemeznél csatlakozott be a Napalm véráramába. Viszont azóta, tehát 1991-től ők négyen alkotják a zenekart. Meg kell említenem Jesse Pintado-t is, aki 1989 és 2004 között a csapat másik gitárosa volt, 2006-ban azonban sajnos egy jobb helyre távozott közülünk…
A kezdeti időkben a punk stílusban mozgó zenekar az első két lemezével, Lee Dorrian énekes, Mick Harris dobos és Bill Steer gitáros segédletével, mintegy stílusalapítóként átevezett a grindcore vizeire. Mivel azonban a csapatot is megérintette a death metal szele, és egy kicsit arrafelé szerették volna tolni a szekeret, Dorrian kiszállt a bandából, hogy megalapíthassa a cseppet sem grindcore-ban utazó Cathedral formációt. Ekkor érkezett a helyére a Benediction-ből Barney, vele készült a Harmony Corruption, ami valóban a csapat „legdeathesebb“ albuma lett. A lemezen szereplő örökzöld, a Suffer the Children nóta mindannyiunk kedvence, remekül sikerült klipje örökre beleégett a retinánkba.
Jelen kiadványuk a 16. a nagylemezeik sorában, és eddig mindegyik albumon hozták a minőséget. Nincs ez másként most sem. Fuck the Factoid a nyitó nóta címe és in medias res, azaz bele a sűrűjébe a stílusa. Igazi napalmos etűd. A második dal, a Backlash Just Because, amelyre az első klip készült, a lemez egyik legjobban sikerült darabja. A folytatás is hasonlóan kellemes. Van itt minden, death-es riffelés, grindcore-os blastbeat-ek, hörgés, üvöltés, agónia, düh. Apropó düh. Ha egy szóval kellene jellemeznem a korongot, azt mondanám, hogy kib…szottul dühös (ja, ez két szó 🙂 ). Gondolom, ebben benne vannak a mostani helyzet által kiváltott érzelmek is, amelyek úgy gondolom, mindannyiunkat egy kicsit frusztráltabbá tesznek.
Van néhány tétel, ami egy kicsit laposabbra sikeredett, de hát hol ne fordulna elő ilyen. Itt van mindjárt az ötödik helyen szereplő Joie De Ne Pas Vivre, aminek a szövege szerencsére nem végig franciául van (bocs mindenkitől, de nekem fizikai fájdalmat okoz a francia nyelvet hallgatni). S ha már szóba kerültek a szövegek, Barney szerint a lemez fő témája az egymás iránti szolidaritás. Érzékenyítenek is rendesen. 🙂 A másik furi darab a szintén klipes Amoral. Na, az egy kicsit Napalm-idegen lett a dallamos énekkel (!). Nekem a Morgoth fekete bárány lemeze, a Feel Sorry ugrott be róla (amit én különben nagyon szeretek). De utána a címadó szerzemény ismét visszakalauzol bennünket a már jól megszokott tájakra, hogy aztán a záró tétel, az A Bellyful of Salt and Spleen megint jól összezavarjon. Egy kicsit alternatívra sikeredett az imaszerű „énekkel“. Inkább epilógus, mint egy teljes dal.
A számok átlagban három-négy perc hosszúak, és összesen 12 van belőlük, így lesz 42 perc körüli az anyag. Érdekesség, hogy a felvételek már 2017-ben elkezdődtek. Hiába, a jó munkához idő kell. A kiadó, csakúgy, mint korábban, most is a Century Media.
Összegezve ugyanazt mondhatom, amit az elején is: megérte várni az új műre. Bár korábban említett kedvenceimet ez az album sem lökte le a trónról, azért egy jól összerakott anyagot tettek le az asztalra a srácok (vagy inkább öregurak?). A pontszámom viszont egy kicsit lefelé görbül amiatt az egy-két üresjáratos rész miatt, úgyhogy fél pont levonás lett a végeredmény.
Laq
Leave a Reply