A fővárosi Long Live the Martyr neve pár embernek esetleg ismerősen csenghet, hiszen tavaly jött ki az Our Misery debüt, amely túl nagy port nem kavart, de adtak a srácok pár jól sikerült bulit. Az eredeti tagság fele még ezt megelőzően lemorzsolódott, közülük csak Révész Bálint (gitár) és Gruden Richárd (dob) maradt meg, őket 2017-től Móricz Dávid basszusgitáros erősítette, majd két évre rá Hajdi Gergő csatlakozott hozzájuk frontemberként. Tegyük hozzá, hogy 2014-es megalakulásukat követően elég nehezen jutottak el a végleges felállásig, de vagyunk így a nőkkel is, eleget ki kell próbálni, mire találunk egy olyat, akivel tényleg működik a dolog. Nos, a groove-os HC vonalat erősítő Long Live the Martyr is így volt ezzel.
Október 21-én jött ki az új EP, amit egy karancskeszi családi ház pincéjében rögzítettek, ennek ellenére, mondhatni, korrekt old school a hangzás. A külsőségekről nem sokat tudok elmondani, hiszen fizikai formában csak november végén jelenik meg az anyag (elméletileg kapok belőle egy tiszteletpéldányt), a borítón mindenesetre egy fáradt teknős hurcol páncélján egy sziklán álló házat, és közben irdatlan nagy vihar van kialakulóban…
Az EP a maga öt dalával még a 20 percet se éri el, ennek ellenére egésznek és kereknek tűnik az anyag. Zeneileg valahol a primitívebb Pantera-Down és a puritán HC találkozása ez, azonban a dalok túlnyomó részében inkább kapunk lassan cammogó sujtásokat vagy magabiztos középtempót, mint gyors vágtákat, és sajnos kiállásból, valamint váltásból sincs két tescós szatyornyi gyűjtemény a csapat tarsolyában.
A groove-ok jelenvalóságát nem is tagadnám, de ha nagyon le szeretném egyszerűsíteni a dolgot, akkor a paraszt szántok-vetek HC a legjellemzőbb, a tehát a Hatebreed, Terror, Born from Pain, Pro-Pain, talán egy kis Lionheart vagy 45 Stainless, a punkosabb vonal miatt az Agnostic Front, illetve a Death Before Dishonor neve említhető meg. Néhol érezni egy kicsit doom-osabb ízt is, ami jól kiegészül az egyszerű, ám annál fogósabb témákkal. Plusz itt-ott van akkora súlya a zenének, hogy – némi fenntartással – a Crowbar nevét is meg lehet említeni, ahogy az erősen kiégett, mély vokál Gergő esetében a Lamb of God-ot idézi meg.
Na most, hogy így jól beskatulyáztam mindent, nézzük, mi a helyzet konkrétan a dalokkal! A Become Insane egyszerű alaptémája feszesen kitart és önkéntelenül is bólogatunk; jó ötlet volt benne a kórus és Gergő acsarkodó, gyűlölettel teli hangja mellett az ismétlődő, suttogó ismétlés Móricz Dáviddal kiegészítve – megjegyzem, ez az EP legjobb dala, nem véletlenül ebből készült a klipnóta is!
Az Until the End punkos kezdése csakhamar középtempós, sulykolós HC-ba csap át; ebben a nótában kapjuk a legváltozatosabb témákat, és a srácok még egy remek szólóval is feldobják a napunkat, ami talán az egyetlen színes dolog az EP-n, hiszen a szövegek annyira sötétek és gyűlölettel telik, hogy már meg sem lepődünk, hogy a Hurt azt viszi tovább, amit eddig is kaptunk, csak egy kicsit pattogósabban. A refrén részre visszatér a sóvárgó súly, hogy végül egy hatalmasat basszon a kisujjunkra, és ebből a halmazból érkezik a We Are the Life is, ahol egy pár komplexebb megoldást leszámítva ugyanazt kapjuk, mint az egész anyagon.
És talán ez a legnagyobb gond a Sound Asylum-mal: a végtelenségig szimpla témák a végletekig le vannak kerekítve, és a srácok egyszerűen nem építik tovább az amúgy jól megírt riffeket. Értem én, hogy nem akarták megváltani a világot, csak játsszák, ami nekik tetszik, de én többet érzek bennük, mint amennyi a zenében van. És ez alól sajnos a záró The End sem képez kivételt: a dal doom-os morajlása idővel kiegészül a megszokott receptekkel, annyi különbséggel, hogy itt a Crowbar féle mélységekből fakadóan technikáznak egy kicsit.
Ha az idei EP-t összevetem a tavalyi koronggal, akkor fejlődtek is, meg nem is. Például szerencsére elhagyták a dallamos vagy az ahhoz közeli éneklést (ami nem megy, az nem megy), vastagabb és komplexebb a basszus, ám kevesebb a szóló, kevesebb a gyors-közép és a lassú téma váltakozása. Míg a Our Misery egy minimális crossover ízzel megspékelve igyekezett színesen romboló és változatos lenni, addig a Sound Asylum csak halad előre, de úgy, hogy akkor sem kanyarodik le se jobbra, se balra, amikor az jót tenne a zenének…
A srácok úgy fogalmaznak, hogy igyekeztek egy új stílust, a „brutal groove”-ot megteremteni. Nos, ha az éneket leveszem, a zene gyakorlatilag a Pantera lassabb és egyszerűbb változatának összedolgozása a bunkóbb, paraszt HC-val, amiben elfért volna még némi technikázás, mert alapvetően egyszerű, mint az egyszeregy, azonban éppen ennek köszönhetően fogós és tömény – és persze nagyon könnyen kiismerhető és így megunható!
Fogalmam sincs, hogy miért érzem az egészet annyira old school-nak (talán a hangzás vagy a témák egy része miatt), de a régi sulis szellem nagyon benne van – amire fogalmam sincs, mekkora az igény és a hiány kis országunkban. Mindenesetre a zenészekkel nincs gond és az egész anyag egyben van, csak olyan iszonyatosan egyszerűnek hat, mint a borítón cammogó teknős (ami vagy felborul, vagy nem), tehát nincs túl sok alternatíva. A Long Live the Martyr tipikusan az a csapat, amelyik egy kis klubban intenzíven ledarál fél órát, felszántja a színpadot, mi, nézők közben megiszunk két sört és azt mondjuk: „Fasza vót!”. Ám ha több fellépő is szerepelt a kínálatban, két nap múlva már a nevükre sem emlékszünk…
Megjelent digitálisan és november végén, várhatóan limitált szerzői kiadásban CD-n is.
https://www.facebook.com/LLTMband
1. Become Insane
2. Until the End
3. Hurt
4. We Are the Life
5. The End
Leave a Reply