Tegnap újabb legenda távozott közülünk: 75 éves korában elhunyt Ken Hensley, akit sokan a Uriah Heep billentyűseként ismertünk meg, ám akinek pályafutása ennél jóval sokszínűbb és szerteágazóbb – volt, sajnos most már csak így, múlt időben.
Nem térnék ki karrierje minden állomására, már csak azért sem, mert amit abból viszonylag jól ismerek, és ami különösen közel áll hozzám, az az a bő egy évtized, ami nagyjából 1968-tól 1980-ig terjed, és két zenekar körülbelül 15 albumát foglalja magába.
Korábban említettem, hogy néhány évvel ezelőtt volt egy időszak, amikor meglehetősen mélyen beleástam magam a 60-as évek végének, 70-es évek elejének pszichedelikus pop/rockzenéjébe. Így találkoztam a The Gods nevű csapat muzsikájával is. Az együttest olyan – idővel komoly reputációra szert tett – zenészek alapították, mint Ken Hensley, Mick Taylor gitáros (aki a John Mayall’s Bluesbreakers-ből érkezett és a The Rolling Stones-ba távozott), valamint John Glascock basszusgitáros, aki egy évtizeddel később a Jethro Tull bőgőseként vált igazán híressé. 1967-ben csatlakozott hozzájuk Lee Kerslake dobos, aki néhány év múlva ismét feltűnik majd Hensley oldalán.
Imádom a The Gods két albumát, az 1968-as Genesist és az egy évvel későbbi To Samuel a Son-t. A most elhunyt muzsikus már ezeken bizonyította sokoldalúságát, hiszen nemcsak dalszerzőként, hanem énekesként és gitárosként (plusz természetesen billentyűsként is) jegyzi ezeket az anyagokat. Ebből a bandából a Spice-ba távozott, amelynek neve még ugyanebben az esztendőben, vagyis 1969-ben Uriah Heep-re változott.
Az 1972-es Demons and Wizards albumon hallható először a csapat – szerintem – máig legjobb, klasszikus felállása, amelynek tagjai Hensley mellett David Byron énekes, Mick Box gitáros, Gary Thain basszusgitáros és Lee Kerslake dobos. Ez a kvintett mindössze négy stúdióalbumon játszott együtt, közös életművük vitathatatlanul legemlékezetesebb alkotása pedig a ’73-as koncertlemez (Uriah Heep Live). Ezen, konkrétan a Gypsy és a July Morning című nótákban bomlik ki a legsokszínűbben Ken Hammond-orgonajátéka, de a Sunrise, a Circle of Hands, vagy a Sweet Lorraine alaphangulata is az ő szintijátékának köszönhető. Improvizatív, ugyanakkor lendületes nóták sorakoznak a felvételen, amely egy ereje és önbizalma teljében lévő zenekart mutat.
Hensley nemcsak billentyűse és egyik fő dalszerzője volt csapatának, akusztikus gitárt is sűrűn akasztott a nyakába, az együttes legnagyobb slágerei közül néhány (Lady in Black, Look at Yourself) pedig az ő énekhangjával váltak milliók által ismertté. A Heep-ből való 1980-as távozását követően szólókarrierbe kezdett, ezzel párhuzamosan a Blackfoot nevű csapatot tette relatíve naggyá jelenlétével, illetve számos előadó, köztük világnagyságok (W.A.S.P., Cinderella, Ayreon, Therion) albumán vendégszerepelt. Fellépésein az utóbbi évtizedekben is előszeretettel adta elő egykori zenekara slágereit – olyannyira, hogy programjának túlnyomó hányadát Uriah Heep-dalok alkották. Utolsó koncertjét bő egy évvel ezelőtt, a svédországi Göteborgban adta.
A klasszikus felállás négyötöde már az élet másik oldalán muzsikál: Gary Thain 1975-ben, David Byron öt évvel később távozott az élők sorából, Lee Kerslake és Ken Hensley pedig most, két hónapon belül csatlakozott az égi zenekarhoz.
Véletlen, ugyanakkor számomra varázslatos egybeesés, hogy körülbelül másfél-két héttel ezelőtt felraktam a telefonomra egy elég komoly Heep-válogatást, és a keményebb zenék közötti szünetekben ennek dalait hallgattam. Tegnap vagy tegnapelőtt értem a végére, ma pedig jött a hír…
Kerülném a pátoszt, így csak annyit mondanék: akihez valamennyire is közel áll a Uriah Heep által képviselt zenei stílus, Ken emlékére hallgassa meg a ’73-as koncertlemezt!
Leave a Reply