A Cliff Burton-ről szóló könyvet olvasva gondolkodtam el azon, mitől válik egy zenész – énekes, gitáros, dobos stb – a kedvencünkké? Pusztán a teljesítménye alapján vagy más is kell ehhez a megtisztelő címhez: kinézet, személyiség, színpadi produkció, a nyilatkozataiban megjelenő, a miénkhez hasonló gondolatvilág? Valószínűleg mindezek együtt.
És van-e olyan, hogy örökös kedvenc, hogy amióta megismertük és közel került hozzánk, másnak nincs is esélye a helyére lépni? Vagy hosszú évekig ő a number one, ám később, néhány gyengébb albumnak, inaktivitásának vagy elítélhető cselekedetének köszönhetően megkopik a nimbusza, és helyette más válik a favoritunkká? Ilyen is elképzelhető.
Azt találtam ki, csütörtök reggelenként induló szavazós játékunkban menjünk végig az egyes hangszeres kategóriákon, kiderítve, olvasóink körében mely muzsikusok a legnépszerűbbek, ezzel párhuzamosan pedig én is leírom, hogyan betonozódtak be vagy változtak kedvenceim az elmúlt nagyjából három és fél évtized alatt. Ehhez részben egy gyermeteg, ám megbízható módszert használok: 1984-85 óta jó ideig lelkesen mindent dokumentáltam, ami kapcsolatos volt heavy metal iránti rajongásommal. Nemcsak az éppen megszerzett zenéket jegyeztem fel, de heti slágerlistákat és év végi összegzéseket is készítettem. Ezek a füzeteim – micsoda véletlen! – máig megvannak, így csak fel kell lapoznom az aktuális kötet ide vágó oldalait.
Jöjjenek elsőként a külföldi énekesek, azon belül is a férfiak! Az első ilyen listázásra 1985 júniusában bukkantam, amikor 50 kazettán körülbelül 100 előadótól volt összesen valamivel több, mint 400 számom. Sokszor elmeséltem már, hogyan jutottam hozzá egy gyerekkori barátom édesapjának gyűjteménye révén és a rádióból az első zenéimhez; a lényeg, hogy meglehetősen eklektikus volt a kínálat, mindent gyűjtöttem, ami tetszett, és ez a „minden” nem feltétlenül csak metal volt. Ez alapján talán nem annyira meglepő, hogy az első megmérettetés dobogósai Ronnie James Dio, Jim Morrison, a Doors énekese és a Uriah Heep aktuális frontembere, Peter Goalby voltak (ebben a sorrendben).
Az első év végi listámat 1985 decemberében készítettem. Dio mögött ekkor Klaus Meine és Ozzy Osbourne végzett a második, illetve harmadik helyen. A tízes listán már ekkor is helyet követelt magának Dee Snider, King Diamond, Bruce Dickinson és Udo Dirkschneider is. 1986 vége: az év énekese King Diamond, Dio csupán a második, Bruce Dickinson az ötödik, Rob Halford a hatodik, a Top 10-ben új szereplő Joey Belladonna és Jeff Scott Soto. Hoppá, mögöttünk a Master of Puppets megjelenése, és James Hetfield még sehol! Na jó, ritmusgitáros kategóriában övé a pálma…
1987-ben viszont már a Metallica lett nálam az év zenekara, az énekeseknél viszont újfent Dio ül a trónon, jobbján és balján King Diamond, illetve Michael Kiske. Az első ötben rajtuk kívül AndyAldrian-t (Stormwitch) és a Manowar-torok Eric Adams-et találjuk.
A következő esztendőben ismét a Metallica diadalmaskodott, a legjobb énekes James Hetfield (mögötte King Diamond és Eric Adams), viszont zenésztársai közül a maga kategóriájában csupán Lars Ulrich tudott felkapaszkodni a dobogóra, annak is a második fokára.
1989: újra Metallica, az énekeseknél viszont – beszarás! – megint King Diamond nyakában a legfényesebb medál, második Hetfield, harmadik a kalózkapitány Rock’n’Rolf. ’90-ben már mindent elöntött nálam a thrash első (második?) nagy hulláma: mivel a Metallica már két éve „csendben volt”, a helyén többek között olyan új kedvenceim törtek előre, mint a Death Angel, a Testament vagy a Sacred Reich. Az énekes kategória dobogósai: Mark Osegueda, Chuck Billy és Phil Rind.
Ez volt a hőskor, majd jött a sokszínű 90-es évek: újabb, később korszakossá váló zenekarokat fedeztem fel magamnak, a régi favoritok pedig több-kevésbé a háttérbe szorultak. Amin ma a leginkább csodálkozom, hogy King Diamond anno milyen magas polcon ült nálam. Most, amikor összeállítottam kedvenc frontembereim listáját, az általam „legjobbnak” tartott 38 énekes mezőnyébe sem került be.
Ugorva egy nagyot az időben, az elmúlt években mindig azt mondtam, az én kedvenc énekeseim Jeff Scott Soto, Jorn Lande és Chris Cornell. Ehhez képest Soto új albumára egyszerűen nem vagyok kíváncsi, Lande zenéit már jó ideje nem hallgatom, és a legnagyobb grunge-frontemberek közül is inkább Layne Staley-t választom Cornell helyett. Ronnie James Dio-t a mai napig szeretem és tisztelem, de az ő lemezeit is a legritkább esetben veszem elő. A Metallica-tól már jó ideje eltávolodtam (fantasztikus életművel rendelkeznek, de sokkal szívesebben hallgatom a Death Magnetic-et, mint a korai klasszikusokat). Rob Halford soha nem volt az abszolút kedvencem, de szinte mindvégig megbízhatóan ott szerepelt az első tízben vagy annak a környékén, az újak közül pedig ugye a már sokszor emlegetett túlkínálat miatt egyik énekes sem tudott nálam olyan magasra nőni, mint elődei.
Ahogy a ma reggeli játékkiírásban is olvashattátok: szerintem lehetetlen küldetés tíz „legjobb” énekest megnevezni, pláne sorba állítani őket, amikor ennél sokkal több óriási, nagy hatású frontember van/volt a színtéren. Ha azt mondom, a kiválasztás szempontja az egyenletesen magas színvonalú diszkográfia, többen is elbuknának a vizsgán, nálam bizony Dio, Soto és Lande is. Ebből a szempontból Júdás papja Robi bácsira vagy a Twisted Sister-frontember Dee Sinder-re lehet a legkevesebb panaszom. A Metallica bármilyen albumokat is tett le az asztalra, Hetfield hangja az évek során egyre képzettebb, érettebb, kifejezőbb lett (már a 80-as évek legvégén is az volt).
A mély szimpátia, a kötődés kialakulásának van egy további faktora: a legnagyobb „sztárok” is karnyújtásnyi közelségbe kerülhetnek hozzánk egy-egy itteni fellépésük alkalmával, pláne, ha a koncert előtt interjút is készíthetünk, a buli után pedig kezet rázhatunk, közös fotót készíthetünk velük. Jómagam a fentebb felsorolt 38 énekes közül 16-ot láttam élőben, kilenccel találkoztam személyesen is és héttel készítettem interjút. Szomorú adalék, hogy a listán szereplők közül hatan már nincsenek az élők sorában…
Napestig sorolhatnám, hogy ki és miért maradt meg vagy került be a kedvenceim közé, a lényeg, hogy hál’istennek a bőség zavarával küzdök. 38-as listámon éppúgy ott vannak a 80-as évekbeli, régi ismerősök, a metal 90-es évekbeli fáklyavivői és az új évezred titánjai is. A játék, a pontozhatóság kedvéért az első tízet sorba állítottam, itt, ebben a cikkben viszont hadd alkossanak inkább egyfajta elit klubot. Amellett, hogy név szerint említem őket, néhányukhoz rövid megjegyzést is fűzök, leginkább azt, hogy mely produkcióiknak köszönhetően kerültek be nálam a heavy metal panteonjába. (Zárójelben azok a zenekarok, amelyekben az illető számomra a leginkább maradandót alkotott.)
Ronnie James Dio: kedvenc koncertlemezeim közül kettő – a Rainbow On Stage-e és a Black Sabbath Live Evil-je – is az ő nevéhez fűződik. Szólóalbumai közül mindenekelőtt a Holy Diver áll különösen közel hozzám.
Jeff Scott Soto: az első két Malmsteen-anyaggal lopta be magát a szívembe, a Talisman 90-es évekbeli lemezeivel pedig végleg bebetonozta magát az élmezőnybe. A Sons of Apollo már csak hab a tortán.
James Hetfield (Metallica)
Rob Halford (Judas Priest, Two, Halford)
Jorn Lande: Enlighten Me (Masterplan), Sunset Station, We Brought the Angels Down, és persze a feldolgozások, ahol zseniálisan hozza Ian Gillan, David Coverdale és a többiek orgánumát.
Layne Staley (Alice in Chains, Mad Season): „I am the man in the box” és „Sitting on an angry chair” – utóbbi életem egyik meghatározó dala, egy bizonyos korszakban himnusza.
Hansi Kürsch (Blind Guardian): már a 90-es évek első felében is nagy kedvencem volt, az utóbbi években pedig – elsősorban különböző vendégszerepléseinek köszönhetően – újra közel került hozzám.
Marilyn Manson: kakukktojásnak tűnik, pedig nem az. A színtér egyik legizgalmasabb előadója, érces orgánum híján is szuggesztív személyiség.
Dee Snider (Twisted Sister)
Warrel Dane (Sanctuary, Nevermore): óriási torok, óriási nóták, szomorú végjáték. Megkockáztatom, ha életében nem is, azt követően hamar a műfaj legendájává vált.
Ralf Gyllenhammar (Mustasch): óriási figura, őrült fazon, aki mellesleg énekelni is tud.
Michael Poulsen (Volbeat): lehet, hogy a zene, amit játszanak, sokaknak megfekszi a gyomrát (én az Outlaw Gentlemen…-nél sokalltam be tőlük, azt viszont el kell ismerni, hogy Poulsen a műfaj egyik legnagyobb torka. Tegnap, amikor ezt az összeállítást készítettem, nem bírtam otthagyni az olyan dalokat, mint a Still Counting, az I’m So Lonesome I Could Cry vagy a Making Believe…
Eric Wagner: a Trouble csupán a Manic Frustration albumot követően iratkozott fel a kedvenceim közé, Eric legutóbbi, a csapatból való távozása után én is vele tartottam a Blackfinger és a The Skull zászlaja alá.
Burton C. Bell: azok az énekdallamok a Fear Factory és a G/Z/R albumain!
Mike Howe (Metal Church)
Eric Adams (Manowar)
Chris Cornell (Soundgarden, Temple of the Dog, Audioslave)
Zachary Stevens (Savatage, Circle II Circle): nálam a The Wake of Magellan albummal ért fel a csúcsra, a CIIC Watching in Silence-ét is szerettem, utána viszont „elvesztettem őt szem elől”.
Russell Allen (Symphony X)
Peter Steele (Type O Negative)
Ray Alder (Fates Warning, Engine): örültem, amikor az Engine-ben végre úgy istenigazából kiengedte a hangját.
Paul Stanley (Kiss): a két frontember közül egyértelműen Stanley dallamosabb éneke és kissé fátyolos orgánuma tetszik jobban.
Phil Rind (Sacred Reich)
Mark Shelton (Manilla Road)
Marko Hietala (Nightwish): már anyazenekarában mutatott énekes teljesítményével is megvett magának, idei szólólemezén azonban maximálisan sikerült kiteljesednie.
Zaher Zorgati (Myrath)
Serj Tankian (System of a Down): szó szerint téboly, amit az örmény származású énekes a SOAD albumain művel a hangjával. Sajnálom, hogy a Hypnotize-on látványosan a háttérbe szorult, és a mikrofont egyre gyakrabban ragadta magához a gitáros Daron Malakian.
Ben Ward (Orange Goblin)
Christian „Spice” Sjöstrand (Spiritual Beggars)
Ian Astbury (The Cult)
Kory Clarke (Warrior Soul): A Salutations from the Ghetto Nation albumon sem rossz, amit produkál, de számomra az örök kedvenc mégis a Drugs, God and the New Republic lemez, azon belül is a Children of the Winter című nóta marad.
Till Lindemann (Rammstein): Jó ideje figyelemmel követem a német zenekar munkásságát, ám az énekes sokoldalú tehetsége, személyisége számomra az utolsó két Rammstein-lemezen, illetve a Lindemann-albumokon teljesedett ki.
Tobias Forge (Ghost): a csapat és Papa Emeritus/Cardinal Copia imidzse számomra másodlagos, a Prequelle-lel ismertem meg a csapatot, és előbb tetszett a zene, mint hogy tudtam volna, hogy néznek ki azok, akik előadják.
Andy Beresky (Palace in Thunderland, Black Pyramid): Andy nem feltétlenül tartozik a műfaj pacsirtái közé, hangszíne azonban mégis egyedi, hangulatos, számomra kifejezetten szimpatikus.
JB Christoffersson (Grand Magus): a Hammer of the North, majd pedig a Wolf God albumon nyújtott teljesítményével hívta fel magára a figyelmemet, de a Spiritual Beggars On Fire és Demons albumait is nagyon bírom, amiken szintén JB énekel.
Jay Buchanan (Rival Sons): a Black Sabbath előzenekaraként láttam-hallottam először a csapatot, azóta a teljes diszkográfiájukat magamévá tettem, és nyomon követem Buchanan-ék munkásságát.
Anders Manga (Bloody Hammers): első ízben a tavalyi The Summoning albummal látogatott el hozzám Manga és Devallia utazó cirkusza. Azóta bírom a frontember egyedi hangját, most pedig kíváncsian várom a formáció következő, januárban esedékes albumát.
Christian „Waxe” Wagner (Eisenhauer): legfrissebb kedvencem, a jelenlegi heavy/doom mezőny legércesebb torkainak egyike. Hangja nagyon illik a csapat által játszott férfias muzsikához.
Összefoglalva, ha ma megkérdezné valaki, hogy ki a kedvenc énekesem, nem biztos, hogy tudnék rá válaszolni. A régi héroszok már nem állnak olyan közel hozzám, nem hallgatom őket annyit, mint korábban, ellenben van egy csomó új favoritom, akik viszont külön-külön nem ragyognak olyan fényesen, mint anno Dio, Soto, Hetfield vagy Staley.
Leave a Reply