Joel McIver: To Live Is to Die – Cliff Burton élete, halála és a Metallica hőskora

Életemben egyetlenegyszer hordtam fekete gyászszalagot: 1986 őszén, miután tudomást szereztem Cliff Burton haláláról. Megrázott a hír: a Metallica nem sokkal korábban, a Master of Puppets megjelenését követően vált óriási, abszolút kedvencemmé. Komoly veszteségként éltem meg a basszusgitáros halálát, annak ellenére, hogy a nevén, kinézetén, az általa és csapata által játszott muzsikán kívül gyakorlatilag semmit nem tudtam róla. Ráadásul az együttesek iránti érdeklődésem mindig is énekes- és gitáros-központú volt, tizenévesen – egy-két kivételt leszámítva – nem igazán hallottam ki a zenéből a bőgősök, köztük Cliff egyedi, professzionális megoldásait, amelyek tovább emelték a dalok vagy lemezek fényét.

Azóta eltelt több mint három évtized, és rá (Burton-re) is teljesen más szemmel tekintek, úgyhogy csak rövid ideig hezitáltam, mielőtt a könyváruház polcáról leemeltem volna ezt a kötetet. „Lerágott csont” – írta egyik kedves olvasónk a néhány nappal ezelőtt megjelent másik, ilyen tárgyú recenziónk (Chris Ingham: Metallica – történelem a dalok mögött) kapcsán, amivel akár egyet is érthetek, hiszen Hetfield-ékről nem ez az első, magyarul is megjelenő dolgozat. A felszínes érdeklődőknek akár már egy ilyen kötet is kielégítheti a kíváncsiságát, a fanatikus rajongók viszont minden újabb információmorzsának örülnek, így nem kizárt, hogy utóbbiak Ingham és McIver értekezését is ott szeretnék tudni a gyűjteményükben.

Amiben ez a könyv radikálisan más, mint a korábbi, Metallicáról szóló írások, hogy ez egy Cliff Burton-életrajz, az ő sajnálatosan rövid életpályáját követve látunk rá – mintegy nagyítón keresztül – a csapat történetének első éveire. McIver kötetének egyik nagy pozitívuma, hogy túlnyomórészt nem ő mesél, hanem a színtér akkori szereplőit, a basszusgitáros családját, szerelmét, barátait, közvetlen kollégáit szólaltatja meg. Ezekből a nyilatkozatokból bontakozik ki egy különc zseni, egy társainál érettebb személyiség és képzettebb muzsikus portréja. Hamar világossá válik, hogy bár szinte kezdettől Lars és James voltak a csapat hangadói, előbbi a banda motorja, „marketingese”, utóbbi pedig a fő dalszerző, Cliff nélkül a Metallicából nem lett volna az az egyedi hangú együttes, mint amivé már 1984 táján is vált.

A kötet háromnegyedének végére jutunk el a basszusgitáros haláláig, és a maradék 60-70 oldal foglalkozik az azóta eltelt 34 év történéseivel, Cliff szellemi örökségével. Szóba kerülnek első zenekarai, az EZ Street és a Trauma, baráti és párkapcsolatai is. Megismerhetjük életfilozófiáját, szokásait, szerepét a Metallica első három albumának megszületésében. McIver az értő fülek számára dalról dalra végigveszi, hogy Burton mit játszik az egyes nótákban, milyen egyedi megoldások bújnak meg Hetfield ritmusozása alatt, Hammett szólói előtt, közben és után. A könyvből egyetlen poént sem akarok lelőni, az azonban a mű elolvasása nélkül is sejthető, hogy Cliff mekkora hatással volt társaira, milyen mértékben határozta meg a Metallica akkori és közvetve a későbbi zenei irányvonalát.

Mint azt számos muzsikus elárulta, pályakezdésükre, stílusukra döntő hatással volt Cliff-nek a basszusgitár szerepéhez való hozzáállása, játéktechnikája, nem utolsó sorban pedig a személyisége. Számomra máig felfoghatatlan, hogy Burton kevesebb, mint négy évig volt a Metallica tagja, de ennyi idő alatt is sokak példaképévé, a metaltörténelem ikonjává tudott válni. Ami azonban ennél is megdöbbentőbb, hogy mindössze 24 évesen távozott az élők sorából: akkoriban alig néhány évvel volt idősebb nálunk, ma pedig már – örökre megmaradva 24 évesnek – akár a fiunk is lehetne…

Hammett a kötet előszavában is elmondja, majdnem egy évtizedbe telt, mire a zenésztársak túl tudták magukat tenni Cliff elvesztésén. Fájdalmas belegondolni, hogy 1988 szeptemberében, amikor személyesen is találkoztunk Budapesten, még két év sem telt el a tragédia óta.

Aki elolvassa ezt a könyvet, garantáltan máshogy fog tekinteni a Metallicára, máshogy látja Burton-nek a csapatban betöltött szerepét és más füllel hallgatja a csapat első három albumát. Számomra rengeteg új információval szolgált ez a mű, és újra kedvet csinált a korábban agyonhallgatott klasszikusokhoz. Természetesen mindenkinek ajánlom.

„When a man lies, he murders some part of the world” (Amikor valaki hazudik, elpusztítja a világ egy részét) – írtam fel annak idején egyik füzetem végére, a szerzőnek (a néhai Clifford Lee Burton-nek) a végzetes svédországi baleset helyszínének közelében található emlékkövén pedig ez a két sor szerepel a To Live Is to Die szövegéből: „Cannot the kingdom of salvation take me home?” (Hazavihet vajon a megváltás királysága?) Amiről egy agyonkoptatott Maeterlinck-idézet jut eszembe: „Csak az hal meg, akit elfelejtenek.” A többit tudjátok…

Cser Kiadó, 2020
Ára: 4495 Ft

A cikk szerzője: Coly 952 további cikk
A Rattle Inc. fanzine, majd az ugyanilyen nevű online heavy metal magazin alapítója, szerkesztője. Civilben is újságírással foglalkozik.

1 Comment

Szólj hozzá!

Az e-mail címed nem kerül nyilvánosságra.


*