Heathen: Empire of the Blind (2020)

Vak vezet világtalant

A Heathen zenekart 1984-ben alapította San Franciscóban Lee Altus gitáros (aki amúgy Ukrajnában, a kies Odessza városában láttam meg a napvilágot), kiadtak négy sorlemezt (Breaking the Silence – 1987, Victims of Deception – 1991, The Evolution of Chaos – 2009, Empire of the Blind – 2020), bla-bla-bla, ezeket mindenki elolvashatja az interneten, nem is rabolnám vele a drága időtöket.

Ami lényeges, hogy a banda ugyan nagy névnek számított a thrash metal aranykorában, de valahogy sosem került be az első vagy akár a második vonalba. Pedig lett volna miért: technikás, nem fejleszakítóan brutális, de azért rendesen karcoló zenéjükkel ott lett volna a helyük. A remekül összerakott agyas riffek és az egyedi, jól beazonosítható ének mindenképpen kiemelte őket a tucatzenekarok sorából. E cikk szerzője a korszellem, valamint saját, időszakos brutalitás-hajszolása miatt viszonylag későn ásta bele magát igazán az életműbe, pedig élőben is volt szerencséje látni a srácokat a szép emlékű Petőfi Csarnok szabadtéri színpadán. Videó erről (mármint nem e sorok írójáról, hanem a koncertről):

Aztán az évek múltak, a haj meg a szakáll őszült, és a zenekar is egyre közelebb került hozzám. A Dying Season, a Hypnotized, vagy az Arrows of Agony példának okáért a Bay Area thrash legmagasabb polcaira helyezik a zenekart. Aki egy igazi Heathen esszenciára kíváncsi, bátran ajánlom neki a Pray for Death (The Complete Demo Collection) című gyűjteményt; nem fog csalódni, mert az anyagon nincsen rossz darab, garantált a szórakozás.

És ha még Heathen, akkor nem tudok elmenni korábbi gyónásom mellett, ami az indusztriális metal és különösen annak német vonalához fűződő beteges vonzalmam megéléséről és megvallásáról szól. A Heathen ugyanis ott bábáskodott a műfaj körül SICC!, amikor is a jó Altus három Die Krupps nagylemezen is közreműködött gitárosként, Darren Minter pedig a bőröket püfölte ugyanebben a formációban, amikor éppen elfelejtették bekapcsolni a dobgépet.

Ennyit az előzményekről, no és persze annyit, hogy az idei évben számomra az egyik legvárósabb lemez volt az Empire of the Blind, ami aztán 2020. szeptember 18-án látta meg a napvilágot. A korongot? streamet? a következő zenészek közreműködésével rögzítették: David White – vokál, Lee Altus – gitár, Kragen Lum – gitár, háttérvokál, Jason Mirza – basszusgitár, Jim DeMaria – dobok. A közreműködők között feltűnik egyebek mellett Gary Holt neve is, és róla mintha már hallottam volna bizonyos zenekarocskákkal kapcsolatban.

És akkor lássuk a lemezt, mint olyat! A borító szép, vörösben játszó, gusztusos koponya, semmi felesleges keménykedés, de mindenki számára egyértelművé teszi, hogy az előttünk álló bő háromnegyed óra nem a habkönnyű örömködésről fog szólni.

A This Rotting Spheres című intróval indulunk, ahogy kell: egy thrash lemez elején legyen intró, bevonuló zene, ami lehetővé teszi, hogy megfelelő elme- és idegállapotba kerüljünk. A The Blight című szerzemény jó kis gitárral indul, kibomlik az alapriff, szépen rásimul a dallam, és jön a melodikus kórus, ami akár úgy is hangozhatna, mintha valami érzelmes power metalról lenne szó, de a dalnak nagyon jó húzása van, és megdörren, amikor kell, jönnek a ritmusváltások, piszok jól össze van rakva, van benne kakaó, na!

A címadó szerzemény (amelynek címét szokásomhoz híven nem árulom el), hasonló receptből főz, és nem lehet elmenni amellett, hogy a melódiák nemcsak az énekben jelennek meg (ami tényleg önálló és fontos hangszerként működik), hanem a gitárokból is ömlik a dallam, anélkül, hogy ez a lendület kárára menne. Rafinált cucc, az az igazság. A Dead and Gone zárja a lemez első szakaszát, a kántálás itt is átvált énekbe is vissza (akár soronként is); ez egy technikás lemez, ha eddig nem mondtam volna, és persze megint a kórus, ami ellenpontozza a háttérben zakatoló megbízható, hibátlan darálást. Eddig meg is vagyunk.

A Sun in My Hand már-már melankolikus bevezetése sejtetni engedi, hogy egy balladaféleséggel van dolgunk, de nem kell megijedni, azért itt is megvan a feszültség, nem lesz lapos a nóta, bár az énekdallamok azért kifelé kacsintgatnak a thrash metal zsánerből, de egynek jó ez is. Blood to Be Let: jó kis lüktetés, beindul az ember lába, magas színvonalú iparosmunka, a már megszokott dallamokkal, de megyünk is tovább. Az In Black olyan riffel indul, amit mintha már hallottunk volna, de ki bánja ezt, ha maga a riff nagyon rendben van, és talán az énekdallam is visszafogottabb végre, a gitárok veszik át a szerepét; én szeretem ezt a fajta visszafogott dühöngést, az elfojtott indulatokat.

A Shrine of Apathy címe már megelőlegezi, vagyis azzal fenyeget, hogy a dal már-már nyálasan indul; nekem valami posztmetal érzésem van vele kapcsolatban. Eddig ez a leggyengébb darab, árad belőle a lélek, mint a jó útra tért vegetáriánus zombiból a megbánás. Devour a következő tétel címe, és újra zúzunk, riffelünk, feleselnek a torzított gitárok. Ez már megint teljesen rendben van, az ének sem tolakodik az arcunkba; ez megint megmutatja, hogy a srácok mindent tudnak a műfajról.

Az instrumentális A Fine Red Mist gitárnyűvésére szerencsére hamar rádörren egy klasszikus thrash riff, hogy aztán a szenvedő arcú gitáros visszatámadjon, és ezzel összeálljon a nóta alapja. Mintha meg akarnák mutatni a srácok, hogy ezt is tudjuk, ez is megy, ismerjük a szakmát, de semmi öncélúság, és hát ebben a számban a szólót a már említett Mr. Gary Holt jegyzi, talán hallottatok már a csávóról. Fasza. The Gods Divide: sodró lendület, sebesség, precizitás, felelgetős kórus, jól elhelyezett, nem túljátszott szóló, méltó lezárása egy erős lemeznek. Vagyis még van egy outró is Monument to Ruin címmel; keretes szerkezet, ahogy illik. Jólesett hallgatni, az a helyzet.

Hogy milyen ez a lemez? Először is, nagyon magas színvonalon van összerakva. A zenekar nem olyan zenét játszik, amilyet tud, hanem amilyet akar, és ezt persze bitang jól csinálja. Másodszor, ez egy nagyon dallamos lemez, legalábbis az én ízlésemnek. Tökéletes kapudrog a thrash metalhoz, mert senkit nem fog elriasztani a műfajtól, de nem az elvtelen kompromisszumok miatt, hanem mert ilyen is lehet a thrash. Hogy hány csillag és miért? Öt, ami főleg annak köszönhető, hogy nagyon jól megírt dalok vannak a lemezen, és hangszeren jól játszani egy dolog, énekelni meg egy másik, de a dalszerzés az egy másik kávéház. Ez számomra eddig az év egyik legjobb lemeze.

We are the parasite, we are the blight!

A cikk szerzője: Majka 9 további cikk
Majzik Ferenc Levente, a Brutal Metal/Pulling Teeth fanzine egykori szerkesztője, a ’80-as évek klasszikus thrash metáljának elkötelezett híve, civilben nagycsaládos jogász.

Legyél az első aki hozzászól

Szólj hozzá!

Az e-mail címed nem kerül nyilvánosságra.


*