Hate Eternal: Conquering the Throne (1999)

Erről az albumról aktuálisabb lett volna tavaly megemlékezni, hiszen akkor volt 20 éves, de akkor még nem voltam a Rattle brigád tagja, így hát most böffentek róla néhány mondatot, mint az egyik “házi kedvencemről” a sok közül.

Bátran kijelenthetem, hogy az 1999-es év igencsak kedves volt azon rajongók számára, akik a death metal halálos levegőjét lélegzik be a nap 24 órájában. Csak néhány banda, akik ebben az évben jelentkeztek be egy újabb albummal a halál panoptikumába: Cannibal Corpse, Six Feet Under, Immolation, Necrophobic, Mortician, Monstrosity, Infestdead, Vomitory, Morgion, Hypocrisy. De ebben az évben debütált a Lock-Up, a Necrophagist vagy az amcsi überbrutal Disgorge is. Persze ha lejjebb ásnék az underground rothadó földjébe, még számtalan alkotást találnék, ami 1999-ben bújt elő bűzös búvóhelyéről.

Történetünk 1997-ben kezdődik, ekkor dönt úgy Erik Rutan gitáros, hogy miután pár évet eltöltött a Morbid Angel gárdájában, megszüli saját gyermekét, a Hate Eternalt. A csapatot az első bandájának (Ripping Corpse) 1992-es demóján szereplő egyik dalról nevezi el, majd harcostársakat toboroz. Nem is akármilyeneket!!! Itt van Doug Cerrito, a Suffocation-ből átigazolt gitáros. Aztán egy piszok tehetséges basszer, Jared Anderson, aki sajnos korán itt hagyott bennünket, ugyanis 2006-ban, 31 éves korában, álmában érte a halál. S végül, de nem utolsósorban itt van egy ugyancsak tehetséges dobos, a fiatal Tim Yeung. Így négyesben látnak neki a lemez munkálatainak 1999 februárjában, s létrehoznak egy olyan szörnyeteget, amelynek több más alkotással karöltve nagy szerepe van abban, hogy a death metal stílus a 90-es évek végén új aranykorát kezdi élni.

Eric Rutan

Emlékszem, én még hírből sem hallottam erről a brigádról. A Hammerben olvastam róla, és rögtön fel is utaztam Pestre, hogy begyűjtsem magamnak. Amikor otthon betettem a lejátszóba, rögtön leterített az a brutalitás, ami a zenéből áradt. Még úgy is, hogy ekkor már több mint 10 éve hallgattam ezt a stílust, és jó néhány, mészárszéki műszakkal is versenyre kelő, zúzós album volt a polcomon. Álmomban sem gondoltam volna, hogy ilyen pusztítást hallok majd. Az album 33 és fél perc alatt mindent lekaszabol és eltipor, ami az útjába kerül. Lassú nóta nincs is a lemezen. Persze néha csökkentenek a tempón, de csak addig a néhány pillanatig, amíg szusszannak párat, majd új erőre kapva folytatják a vérontást.

A tizenegy dalból nyolc Erik szerzeménye, három pedig Doug agyából tört elő. A szövegek megírása is így oszlik el, mindketten a saját nótákhoz kreáltak szöveget. Aki jó felszámolásban, kapásból leszűri, hogy a dalok hossza kábé három perc körüli, de az ilyen szélsőségesen agresszív és könyörtelen mészárlásnál ez éppen elegendő idő arra, hogy kitépjék a hallgató bordáit, és azokkal kaparják ki az agyát a fülén keresztül.

Frissen élezett, a húsbárdok családjába tartozó riffek, vérben lubickoló témák és olyan hangulatú szólók, amelyek az ember gerincéig hatolnak. És hát ugye a gyorsaság, az az átkozott gyorsaság. Lehet, hogy ez valakinek a kedvét szegheti, ha netán nem hallotta még, és belefülel, de higgyétek el, ezek a nóták megkívánják ezt a velőtrázó tempót. Mészárolni csak így érdemes, lassan semmi értelme. Amit itt Tim művel, az emberfeletti. Itt még nem volt annyira ismert a neve a szakmában, de ezzel az albummal kitűnőre vizsgázott, s most már a legjobbak között emlegetik a srácot. Fel is tűnt azóta nem egy csapatban (Pl. Divine Heresy, Morbid Angel, Decrepit Birth, Pestilence), ami nem véletlen. Élőben pedig olyan csapatokat segített már ki, mint a Nile vagy a Vital Remains.

Egy dalt sem akartam külön említeni, mégis megteszem. A kilencedik helyen tanyázó Spiritual Holocaust a kedvencem. Egyszerűen embertelen. Felfoghatatlan, hogy a francba tudtak ennyi beteges brutalitást beletömni egy dalba. Eszméletlen!!! De az összes nóta hibátlan és megunhatatlan. Nálam megesik, hogy a lemez többször is lepörög egymás után, mert képtelen vagyok betelni vele.

Az album külsőre is csillagos ötös!!! A borítón egy festmény látható, amit egy, a 15. században élt német festő, bizonyos Hans Memling alkotott. A kép címe Az utolsó ítélet, és a Poklot ábrázolja. A csapat logója is egyedi, egy hölgyemény tervezte, akit Jennifer Gedeonnak hívnak. A belső borítón látható fotó a bandáról pedig maga a death metal!! HEHEHE!!

A Hate Eternal még mindig aktív, hiszen Erik Rutan az egyik legfanatikusabb zenész a színtéren. Megingathatatlan és nem mellesleg egy mániákus, aki ráadásul még maximalista is. Azt nem tudom, hogy főnöknek milyen, de a Hate Eternal is elég nagy átjáróház. HEHEHE!! 23 év alatt már 19 zenész játszott Erik mellett, és minden albumot más felállás rögzített. Egyébként a csapat ez idő alatt hét albumot dobott ki, úgyhogy Erik nem egy kapkodós típus, de ez is csak azt jelzi, hogy tökéletességre törekszik. Minden lemez egy brutális öldöklés, ami sejtjeire marcangolja szét a halállal kacérkodó hallgatót, de nekem mégis ez a kedvencem. Egy kiváló debütálás, ami elpusztíthatatlan marad mindörökké, éppúgy, mint maga a death metal stílus.

A cikk szerzője: Size 24 további cikk
1985 óta metálkodik! 2016 óta a Tales Of The Morbid Butchers Fanzine stábjának tagja. Versek és dalszövegek fabrikálásával, valamint logók tervezésével is foglalkozik. Főállásban több mint 20 éve boncmesterként dolgozik a kalocsai patológián.

Legyél az első aki hozzászól

Szólj hozzá!

Az e-mail címed nem kerül nyilvánosságra.


*