A német heavy metal színtér robbanásszerű fejlődésével felszínre kerülő Grave Digger még 1980-ban, Észak-Rajna-Vesztfália Gladbeck nevű városából indult hódító útjára. Két demó után 1983-ban felkerültek a Noise kiadó által gondozott German Metal Attack válogatásra a Violence című saját nótával, valamint a The Rolling Stones által jegyzett, ám felismerhetetlenségig átdolgozott 2000 Light Years from Home dallal. Rajtuk kívül ezen a válogatáson szerepelt először többek között a Running Wild, de itt kapott kitörési lehetőséget az addig mindössze egy kislemezt jegyző Railway is. Utóbbi zenekar a következő évben már a Roadrunner Records égisze alatt dobta piacra debütáló nagylemezét, míg Rock ’n’ Rolf bandája, valamint az erőtől duzzadó „Sírásó” maradt a berlini székhelyű Noise-nál. Mind a Running Wild, mind a Grave Digger remek bemutatkozó albumot produkált 1984-ben, amit fej fej mellett haladva – úgy vélem – még túl is szárnyaltak 1985 során.
Jelen megemlékezésem középpontjában a 35 évvel ezelőtt a nagyközönséghez kerülő második, Witch Hunter titulussal ellátott lemezt próbálom szubjektív górcső alá helyezni, amely a Grave Digger egyik legerősebb kiadványa. Alább igyekszem kifejteni, mire alapozom véleményemet.
Nyolc saját szerzemény és egy régi Alice Cooper sláger újragondolása kapott helyet a korongon. A gitárnyűvős bevezetés után egy boszorkány félelmetes, kacajba forduló sikolya fagyasztotta belénk a sz@rt is a szép emlékű nyolcvanas években, amikor a horror a filmekből beszivárgott a zenébe. (Ez megmutatkozott a különböző heavy metal borítókon, valamint az olyan bandák arculatán is, mint a W.A.S.P., a Lizzy Borden, a Piledriver, a Nasty Savage és még sorolhatnám holnapig.) Ma már inkább mosolygunk az ilyen és ehhez hasonló effekteken, bejátszásokon, de akkoriban ez nagyon menő volt. Tehát a hátborzongató hangulatfokozást követően gyilkos riffel csap le ránk a meglehetősen pörgős, címadó Witch Hunter – azaz „Boszorkányvadász” – nóta, amelynek gitárszólójába egy Eddie Van Halen (R.I.P.) jóvoltából a köztudatba ivódott, tapping technikával előadott részt is becsempészett Peter Masson. A karakteres hanggal rendelkező Chris Boltendahl agresszív előadásmódja jól megírt dallamvezetéssel párosul, de ez az egész albumról elmondható.
Nem túl bonyolult, mégis hatásos gitártéma vezeti fel a Night Drifter-t. A refrénben lélegzetvételnyi leállások szakítják meg a gyors tempót, amelyek egyedi hangulatot adnak a számnak. Vérbeli speed metal sláger a Get Ready for Power a be-belassulós refrénjével, Albert Eckardt mindent elsöprő dobjátékával, Boltendahl melodikusan kőkemény „károgásával”, majd a végén felrobbanó energiabombájával!
A Love Is a Game lehetne egy csöpögős szerelmi dráma is, de nem a teuton lovagoknál! Jelen esetben ugyanis egy tökéletes power-lírai szerzeményről beszélünk finoman tálalt akusztikus részekkel, szaggató gitártémákkal és persze a végén egy kis sebességlázzal. Az LP-változat első oldalának tökéletes lezárása ez, ami abban az időben még dramaturgiai jelentőséggel bírt. A CD-korszakban, majd a mai podcasting idején, amikor egy album megszakítás nélkül végigfuthat, mindez már kevésbé hangsúlyos, de akkor, amikor még egy hanglemez „A” oldala lejárt, sokszor ide került levezetésnek a korong „balladája”.
Ebből kifolyólag a „B” oldalt illett egy gyors nótával indítani, ahogy az jelen esetben is történt a Get Away képében. Alig három perc, mégis kellőképpen legyalulja a dobhártyánkat. Eckardt ízes dobolása igazi felüdülés a Fight for Freedom elején, aztán Massonnal együtt begyújtják a rakétákat. Tempóváltások ismét, amit mesterien vezetnek el egy igazi heavy metal refrénhez.
School’s Out. Alice Cooper 1972-es slágere valóságos nemesfém ötvözetté avanzsált a germánok keze alatt. Ütős feldolgozás, amely a nyolcvanas évek derekán a kor szellemének megfelelő, szigorú előadásmódot kapott, miközben megőrizte az eredeti dal szellemiségét. Finom cinek, pergők, majd kétlábdobos alapozásra épül rá lassan a súlyos basszusjáték (amelyért ezen a lemezen basszer hiányában Boltendahl és Masson volt a felelős), majd jön a gitárnyúzás és a szigorú ének, hogy aztán egy szempillantás alatt beinduljon a gőzhenger.
A Friends of Mine sem az a tipikus tinglitangli, egyszerűen beszippant a daráló és nem ereszt! A legnagyobb himnusz talán az albumot lezáró, középtempóban menetelő Here I Stand. Akkora heavy/power, mint a Reichstag! „Here I stand / A gun in my hand / Here I stand / The world in my hands” – üvölti ellentmondást nem tűrően Boltendahl. Zseniális, azonnal fülbe ragadó refrén, feltehetően sosem fogom megunni sem ezt a nótát, sem az egész lemezt.
Üresjárat nélküli speed/heavy/power egyveleg a teljes album. Sehol egy felesleges alibizés vagy ötlethiányt leplező „oózás”, minden hang a helyén. Nem nyújtják, mint Mari néni a rétestésztát, 38 perc tömény germán fémet nyomnak az arcunkba. A jól felépített, váltásokat sem nélkülöző, kitűnő dalok, a kompromisszummentes megközelítés, a fiatalos lendület, a hangfalakat szétvető dinamizmus az, ami miatt – véleményem szerint – a Grave Digger első korszakának legjobb, teljes pályafutásukat figyelembe véve pedig egyik legkiemelkedőbb alkotását köszönthetjük ebben a mesterműben.
Leave a Reply