A fővárosi Evermind ez év eleji alakulását követően már augusztusban össze is pattintott egy debütöt, ami a Kill Monday és a Metal.hu közös gondozásában jelent meg. Logikusan felmerül az emberben, hogy röpke fél év alatt hogyan születhet meg egy végletekig kidolgozott nagylemez. Ez csak akkor lehetséges, ha a brigádnak komoly zenei előélete van, és olyan rutinnal rendelkeznek, amelynek köszönhetően gördülékenyen megírnak egy albumot, nem is akármilyet.
Az Evermind nem egyszerű eset, ők maguk modern metalnak aposztrofálják azt, amit művelnek, és ez lényegében le is fedi a valóságot, de ez a stílusjellemzés olyan, mint a post-metal: hatalmas halmaz nagyon eltérő zenékkel. Ha nagyon le akarom egyszerűsíteni, hogy milyen zenét is hallunk a Büszkeségem mocsarán, akkor hazai szinten a Blind Myself és a Leander Kills, illetve Leander Rising ötvözetét kapnánk, avagy modern metal elemek, HC és metalcore keveredését. Mind zeneileg, mind ének terén dallamos és agresszív részek váltakoznak, vagyis az Evermind muzsikája egyszerre könnyed és nehézkes, felszínesen dallamos és populáris, ugyanakkor csontig hatolóan mély is egyben. Honnan vagy miből ered ez a paradoxon?
Leginkább a zene és az ének váltakozása és kettőssége az, amiből fakadóan folyamatos ellentétek dolgoznak együtt úgy, hogy az egyensúly ennek ellenére sem billen ki, és ennek a megtartása az a művészet, amire a hasonszőrű csapatok nagy része képtelen, azonban a hazai Evermind döntősként nyert és egy olyan produkciót rakott le arra a bizonyos asztalra, amely nemzetközi szinten is megállná a helyét. Miért fogalmaztam feltételes módban?
A szövegek az első szótól az utolsóig magyarul vannak – tehát a külföld így ki is van lőve. De vajon hazai szinten van erre igény? Nos, ha a Blind Myself vagy Köteles Leander különböző projektjeit, illetve a nagykanizsai Mélypontot veszem alapul, akkor persze, igen, valamennyi mindenképpen. Az Evermind szövegei egyáltalán nem egyszerűek, a zenekar nem egy Tankcsapda… A kifacsart mondanivaló valamennyire a Blind Myself világát idézi meg, s bár többnyire Tóth Gergőék sem sületlenségekről ordítanak és dalolásznak, mégsem említhetők egy lapon a frontember/szövegíró Debreceni Márk koncepciójával, ami mindvégig komoly és már-már irodalmi mélységekbe vagy magaslatokba repíti a hallgatót.
Az alapötlet gyakorlatilag egy önmegismerésre alapuló kohéziót boncolgat. Ha nagyon dióhéjban elemezném, akkor a Büszkeségem mocsarában a büszkeség kétoldalú. Büszkék vagyunk arra, amit létrehoztunk, amink van, és persze akik vagyunk. Ez a gőg és önző létünkhöz való makacs ragaszkodás eredményezheti azt, hogy hibáinkat önmagunk előtt sem ismerjük be. A mocsár, a láp, a feneketlen és ismeretlen mélység pedig abban a sötétségbe húz le, amit nem akarunk megismerni. Átkelni önmagunk büszkeségének mocsarán így tehát nem más, mint a lassú és fárasztó, veszélyekkel teli haladás egy végcél felé, miközben önkéntelenül is levetkőzzük a gátlás és a gőg egoista, megnyomorított ruháit. És amikor újra masszív talajon találjuk magunkat – anyaszült meztelenül, dideregve és megszabadulva mindattól, ami a mocsárba merült –, újra tiszta és védtelen emberek vagyunk, avagy egy modern kori, alternatív Isteni színjáték szereplői a feloldás-feloldozás, önmagunk és létezésünk megismerésének pikszisében. Ez a mondanivaló az egész lemezt végigkíséri, a srácok természetesen nótánként eltérő gondolatokat fogalmaznak meg, amelyekben felvetnek egy problémát, azonban a hallgatóra bízzák, hogy mit kezd vele, tehát nem kapunk egy az egyben válaszokat, maximum utalásokat rájuk.
Erre épít a 10 dal egy kerek és mégis megválaszolásra váró koncepciót, tele érzelmekkel, a legkellemesebbtől a legnegatívabbig, de az album természetéből fakadóan a feneketlen mélység az a dilemma, ami beborít bennünket, hiszen nincs mélyebb és szánalmasabb az emberi lélek bugyrainál!
A dalokat nem szeretném egyenként kiemelni, hiszen a zenei koncepcióhoz igazodva lényegében hasonló módon lettek felépítve (kivétel a Tiktakk, ami egy instrumentális jammelés). Egy kivétellel azonban mégiscsak élnék, és amit kiragadnék a nagy egészből, az a címadó, a Büszkeségem mocsara.
Némi lebegő, akusztikus bontás után beköszönt a tipikus, modern matekos szaggatás, amire remekül feszül rá az agresszív és a dallamos ének, itt-ott kórussal kiegészülve. Meg kell, hogy jegyezzem, a zene változatos, de mégiscsak egy alapvető kört ír le. Az Evermind erőssége a hihetetlenül változatos vokál: a dallamos énektől az epikus beszéden és mély hörgésen keresztül a szinte már hip-hop jellegű váltakozások tanúi lehetünk, és ettől lesz az egész lemez annyira sokszínű, könnyen befogadható és egyben nehézkesen megérthető is. A gitártémák a klasszikus, modern rock-alapoktól a skandináv melodikus death metalon át a tipikus metalcore és hardcore határáig terjednek; akad pár remek, akusztikus bontás és némi modern thrash is, amelyekért Kocsis Szabolcs és Tóth Albert a felelősek. Vannak egyszerű és komplex matekos megoldások, néha feltűnik némi populáris elektronikus alap is. Amit hiányoltam, az pár fogós és virtuóz szóló, amelyek igazán elfértek volna, és a muzsikusok tudása is megvan hozzá, de valahogy ez kimaradt. A szorongó basszus Lukács Alex öt húrján feszeng, míg Kmetyó Levente ritmusai nagyon dinamikusak és kellően komplexek, ám csupán biztos alapot adnak. Az egyensúly mindvégig megmarad, a hangszerek kiegészítik egymást és a vokálok kapják a főszerepet.
Az emberben önkéntelenül is felmerül, hogy hol zenéltek a tagok korábban, ha ennyire rövid alatt ennyire penge albumot passzítottak össze. Nos, a csapat egyik fele a Flout, másik fele pedig az Eviternity legénységéből vált ki, de aki fejvesztve keresné, hogy milyen zenét is játszik a két említett formáció, annak előre elárulom: az ő esetükben nem találjuk meg azt, amitől az Evermind annyira érdekes és paradox.
A trash polka jellegű, koszos és fröccsenésekben nem szűkölködő külsőségekért a gitáros Tóth Albert a felelős, a metal.hu pedig 100 példányra limitáltan hozta ki az anyagot.
A hangzásról nem esett még szó, pedig érdemes róla beszélni. Modern és dinamikus, tiszta és arányos; remek egyensúly áll fenn a hangszerek között, és természetesen a vokálok mindenhol jól érthetők (erre szükség is van, hiszen a csapat zenéje szövegközpontú). Előtérben vannak, mégsem bontják meg olyan módon a struktúrát, hogy a zene maga indokolatlanul a háttérbe szorulna. Érdekesség, hogy a mixelést/maszteringet, illetve az éneket a volt menedzserüknél, Hekkainál rögzítették, aki a harmadik dalban szerepet is kapott. Minden mást házilag (mindenki otthon) vettek fel.
A magyar szövegek miatt direkt nem hoztam külföldi csapatokat példának, csak a már említett hazai formációkat, mert ezekhez lehet leginkább a Büszkeségem mocsarát hasonlítani, miközben az anyag különbözik is ezektől. Többnyire dallamos jellege miatt lehet felületesen is hallgatni (például vezetés közben) és lehet odafigyeléssel is, úgy, hogy csak a zene ural mindent. Természetesen a második verzió esetén jön át az, amit a srácok ki akartak fejezni ezen a mind zeneileg, mind pedig szövegek terén magas szinten összerakott albumon. Az Evermind egy komoly tudással rendelkező brigád, akiknek nagyon is van jövőjük. Az anyagra csak egy okból nem adok maximális pontszámot: várom a következő albumot, és ha az is ezt a szintet üti meg (nincs kétségem afelől, hogy a jövőben is számolni kell velük), akkor biztos, hogy többet parkol majd a CD-lejátszómban, mint azon kívül.
www.facebook.com/evermindhungary/
www.instagram.com/evermindofficial/
www.youtube.com/channel/UC_zC7BSK4eCKaQ3
open.spotify.com/artist/3cNkvwZTvV1SggiS
1. Büszkeségem mocsara (4:01)
2. Lucifairplay (4:26)
3. Csak játszom (km. Hekkai) (4:13)
4. Invidialógus (4:16)
5. Szociopatakok (3:30)
6. Tiktakk (2:44)
7. Holdudvarló (4:08)
8. Ne gondolj rám (5:28)
9. Halhatatlanok tragédiája (4:26)
10. Szilánkok (4:10)
Leave a Reply