Ebben a rovatban szinte csak azokról a lemezekről írunk, amelyek nagy kedvenceink. Ez alól számomra – a megjelenés évében – talán ez a lemez volt a kivétel. A thrash irányzatból inkább az Anthrax Spreading the Disease, a Celtic Frost To Mega Therion, a Destruction Infernal Overkill, az Exodus Bonded By Blood, a Possessed Seven Churches vagy a Slayer Hell Awaits albuma volt az, amire zsebpénzt szántam, hogy vinylként vagy műsoros kazettán megvásároljam, esetleg üres kazettára felvetessem. Ezt az albumot akkor még csak „hallgatásból” ismertem, hiszen egy ismerősöm, Várhelyi Peti megvette LP-n, valamint havonta/kéthavonta nyugatnémet Metal Hammereket is beszerzett, amikből eladta a posztereket, nagyobb képeket és azok árából LP-ket, kazettákat és újabb újságokat szerzett be. 🙂 Így többek között általa ismertem meg újabb csapatokat, mind felvételen, mind nyomtatott formában. A Carnivore ismerete is hozzá kötődik.
A zenekar debütáló nagylemezének eladási számai a megjelenést követő hónapokban az Egyesült Államokban érdekes módon csak ötezer körül voltak. Ez is alátámasztja, mennyire eltűntek az aktuális kiadványok dömpingjében, holott a kritikusok elég jó véleménnyel voltak a csapatról (mint ahogy azt a 1986. januári Metal Hammer hangpróbáján elért ötödik helyezés is bizonyítja). A Rock Hard magazin 2009-ben a 250 legjobb thrash album kategóriájába sorolta be a lemezt, Ian Christe szerint az anyagnak ott a helye a stílus 15 legnagyobb klasszikusa között, a Revolver magazin pedig a 14 legjobb lemez között említi a stíluson belül.
De hol is kezdődött a csapat története? A brooklyni zenekart Petrus Thomas Ratajczik (akinek szülei lengyel származásúak voltak) alapította Louis Beatoval 1982-ben, a Fallout zenekar feloszlása után, Disciple néven. Első gitárosuk, Larry távozása után lépett a zenekarba Stan Pillis, akivel néhány hónapnyi próbálás után változtatták a nevüket Carnivore-ra. Első fellépésük ezen a néven 1983. június 6-án volt; már itt karakterisztikus, háborús kosztümjeiket viselték. 1983-ben többször is felléptek a legendás, New York-i CBGB-ben (Country, Bluegrass and Blues). A klub koncertszervezője Connie Barrett volt, aki Cees Wessels, a Roadrunner lemezcég tulajdonosa megbízásából tehetségkutatóként is munkálkodott, és a srácokat is ő menedzselte. Így kézenfekvő volt, hogy a zenekart 1984-ben lemezszerződéshez juttassa ennél a társaságnál.
Az 1985-ös albummegjelenéshez már elegendő daluk volt, hiszen jó ideje koncerteztek a környéken, és 1984-ben egy körülbelül 23 perces demót is kihoztak Nuclear Warriors címmel. A dalok a zenekarvezető-basszusgitáros-énekestől, Petrus T. Steele-től és a dobos Louie Beateaux-tól származtak, míg a szövegek csak az előbbitől. E szűk körű együttműködés oka, hogy sokáig nem volt állandó gitárosa a csapatnak. Ezen a lemezen éppen Keith Alexander nyüvi a hathúrost, de 1986-ban, az album megjelenése után ő is kivált (a gitáros 2005. július 11-én, kerékpár-balesetben hunyt el).
A felvételek 1985 júliusában, a manhattani Braille/East Side Sound hangstúdióban, Normann Dunn irányítása alatt zajlottak – éjszakánként, mivel ekkor volt szabad a terep a csóró srácok előtt. A lemezkészítés folyamata pontosan dokumentálva van, ami viszont máig nem egyértelmű, hogy pontosan mikor jelent meg a lemez: 1985 októberében vagy novemberében? Mindenesetre Petrus meglehetősen elégedetlen volt a felvételekkel, hiszen az ének nagyon az előtérbe van tolva és a gitár hátra lekeverve. Az anyag mentségére legyen mondva, hogy így viszont nagyon jól kijön Peter brutálisan agresszív hangja és mondanivalója. Akárcsak Lemmynek vagy Jeff Beccerának, neki is nagyon karakteres az orgánuma, mindenféle extra torzítás nélkül is nagyon természetesnek hat és magával ragadó. A borító a New York-i Sean Taggartnak köszönhető.
Steele szövegei a New Yorkban élő, különböző rasszok összeolvadásából adódó problémákat vesézik ki, meglehetősen cinikus módon. Ezeket sokan politikailag inkorrektnek, megvetőnek, nőellenesnek tartják. Petrus közismert volt furcsa, fanyar humoráról és depressziójáról. 2005-ben például a Type O Negative weboldalára kitette saját sírfeliratát: „Peter Steele 1962-2005”. Ez azért is furcsa, mivel ekkor éppen testi sértés miatt körözte őt a rendőrség, ami 30 napos börtönbüntetést vont maga után, és mivel nem jelent meg a tárgyaláson, a bíró ellenőriztette a zenész brooklyni lakását, hogy vajon nem halott-e.
A Mad Max című filmből átvett imázs kinézetben és a lemezborítón szereplő, bevezető prózai szövegben is meg kívánta jeleníteni a nukleáris háború után megmaradt társadalmat. Ez a félelem a hidegháború időszakában a média által is alátámasztott téma volt. Petrus mondta egy későbbi interjúban, hogy a szövegek keserűen dühösek, ironikusak voltak, és semmiképpen nem kell azokat komolyan venni. De a dobos Louie is hangsúlyozta, hogy a zenekar sosem volt politikus beállítottságú.
Ahelyett, hogy belemennék az egyes dalok elemzésébe, inkább a Carnivore zenéjének lényegére koncentrálnék. Az együttes eredetisége egyrészt Peter Steele hatalmas, kétméteres termetéből adódó basszus/bariton orgánumában és a primitívségükben is ironikus szövegekben, valamint a thrash-nek és punknak a doom-mal való szokatlan elegyítésében rejlik. Ez bennem csak jóval az album megjelenése után tudatosult. Az A oldal a Predator című nótával startol, ami azonnal megmutatja a további haladási irányt: puskalövésekkel és szirénával indítanak, majd azonnal berobban a mélyre hangolt basszusgitáron játszó Peter brutális, mindent szétszaggató üvöltése és végig agresszív intonációjú, rímelős szövegmondása a középtempós galoppozással. Van itt düh, szexuális provokáció és zenei rombolás. A legfülbemászóbb refrén talán a Male Supremacy-ban hangzik el, amelynek hallatán ösztönszerűen fellendül az ököl és megindul a fejrázás/körzés. 🙂 Már itt, a közbeékelt lírai részben fel lehet fedezni Peter későbbi zenekara, a Type O Negative egyik védjegyét, a darkos éneklést az arpeggio akkordozással.
A B oldal első dala, a Legion of Doom is magán viseli a zenekar tipikus jegyeit: középtempós nóta, ami előbb súlyos doom-olásba hajlik, majd ebből rakétaszerűen startol el a thrash-es folytatás. A további szerzemények viszont nem ennek a mintának a sematikus folytatásai: továbbra is érnek bennünket meglepetések, például a bárzenés betét a God Is Dead-ben. A lemez leghosszabb és egyben legrégebbi dala is az utolsó, a World Wars III And IV a maga 10 perc 10 másodpercével. Talán ez a legdallamosabb szerzemény; kirí a rövidebb formátumú dalok közül, de egyben nagyon is passzol a többi számhoz a maga progresszivitásával és összhangjával. Az albumot mi is zárhatná le jobban, mint egy atombomba robbanása, amelyet követően kietlen hangulat árad a hangfalakból, süvítő sarki széllel és a távolból idehallatszó háborús aláfestő zenével!
A lemez kultikus voltát mi sem mutatja jobban, mint a különböző fórumokon való szüntelen keresettsége. Hanglemezen, eredeti állapotban, 1985-ös Roadrunner RR 9754 nyomásban 70 euró körül cserél gazdát, de a Music On Vinyl szériában kiadott, vérpiros színű, 2016-os utánnyomásért is gyakran fizetnek 55 euró körüli összeget.
Egy reunion az elsőlemezes felállásban sajnos már kizárt, hisze Keith Alexander után Peter Steele is elhunyt; utóbbi 2010. április 14-én, verőér-szűkületben. R.I.P.!
Leave a Reply