![00 tyr](https://rattle.hu/wp-content/uploads/2020/11/00-tyr-678x381.jpg)
Tony Martin 1987-1991, majd pedig 1993-1997 között volt az ikonikus birminghami formáció énekese. A csapat vokalistái közül vele készült a második legtöbb, szám szerint öt Black Sabbath-stúdiólemez. Ahogy azt a csapat albumait rangsoroló cikkemben is olvashattátok (itt), számomra egyértelműen az idén 30 esztendős Tyr a Martin által felénekelt legjobb BS-anyag.
Aminek szubjektív okai is vannak amellett, hogy tényleg azt gondolom, az öt ominózus korong közül ezen hallhatók a legélvezetesebb nóták. Elfogultságom pedig abból adódik, hogy míg a többi anyag több részletben jutott el hozzám, a Tyr-t rögtön egyben hallhattam, mégpedig a csapat kiadója jóvoltából. Még javában írtuk-szerkesztettük a régi Rattle Inc.-t, amikor az I.R.S.-től postai küldeményként megérkezett a Sabbath legfrissebb anyaga (ez). Már a booklet is szemet gyönyörködtető volt, és természetesen a zene is kristálytisztán, erőteljesen szólt. Olyan volt, mint egy ajándék, váratlan meglepetés egy Nyugaton élő nagybácsitól. Mindennek természetesen van némi plusz érzelmi töltete, nem is kevés, pláne úgy, hogy kazettán hallható muzsika is elvarázsolt. Az ma már abszolút hipotetikus kérdés, hogy ha a Headless Cross-hoz jutok hozzá így és a Tyr-hez részletekben, vajon akkor is az utóbbi lenne a kedvenc Tony Martin-korszakos BS-albumom (lehet, hogy nem).
Az idén 63 éves énekes annak idején meglehetősen zűrös viszonyok között foglalta el a Black Sabbath frontemberi pozícióját. Tony Iommi 1986 októberében még Ray Gillen énekessel, Dave Spitz basszusgitárossal és Eric Singer dobossal kezdett neki az Eternal Idol album felvételeinek, ám a munkálatokat már Tony Martinnal, Bob Daisley-vel és Bev Bevan-nel fejezte be. A lemez ráadásul kereskedelmileg sem bizonyult sikeresnek, így kiadója, a Vertigo és amerikai terjesztője, a Warner sem újította meg szerződését a csapattal. Iommi-ék ezt követően igazoltak le az I.R.S.-hez, a gitáros főnök pedig ismét megnyomta a restart gombot. Régi harcostársa, a billentyűs Geoff Nicholls mellett Martint tartotta maga mellett, új csapattag a dobos Cozy Powell (ex-Jeff Beck, Rainbow, Whitesnake) lett, session zenészként pedig a bőgős Laurence Cottle működött még közre a nagy sikerű, 1989-es Headless Cross albumon.
Ezt követően Cottle távozott, turné-basszusgitárosnak pedig a Whitesnake-ben és Gary Moore csapatában már bizonyított Neil Murray-t vették be. Ezt a felállást láthattuk mi is 1989 szeptemberében a Budapest Sportcsarnokban, és ez a kvintett rögzítette a jelen cikk tárgyát képező Tyr-t is.
Bár nem koncept albumról beszélünk, a dalok egy része a skandináv mitológiából meríti témáját. A B oldal eleje (The Battle of Tyr, Odin’s Court, Valhalla) egyértelműen, néhány másik nóta (Anno Mundi, The Law Maker, The Sabbath Stones) pedig hangulatában, helyszíneiben idézi meg a germán-kelta mondák miliőjét. A címben szereplő Tyr például a germán főisten, Odin fia, a harc és a győzelem istene. Tony Iommi önéletrajzi könyvében, az Iron Man-ben elmeséli, hogyan jutottak el az előző album sötét, okkult témáitól a kelta mitológiáig. „A Headless Cross volt az első lemezünk, amit Tony (Martin) szövegíróként is jegyzett. Ó, Black Sabbath, hiszen itt minden az ördögről szól – gondolhatta –, így a dalokhoz kis túlzással csupa sátános meg ördögös témát hozott. Egy kicsit túl sok is volt egy nyeletre, mondtuk is neki, hogy egy kicsit takarékosabban bánjon a kénköves munícióval. Így aztán a Tyr nótáihoz az északi regékből és mondákból merített inspirációt.”
Már a nyitó nóta latin “Spiritus Sanctus Anno Anno Mundi” sorával remekül megalapozzák a középkori hangulatot. A rá következő csaknem 40 percben nemcsak a jeges fjordok világába, hanem az orosz cár udvarába és a Közel-Kelet „mennyei királyságába”, Jeruzsálembe is elkalauzol bennünket Iommi és csapata.
Kritikusok a zenekar szemére vetették, hogy a Tyr-en drasztikusan eltávolodtak a Sabbath korábbi, súlyosabb hangzásától, klasszikus megszólalásától. Cáfolni nemigen lehet ezt az állítást; én inkább azt mondanám, Martin-nal rátaláltak egy új sound-ra, egy olyan csapásra, amelyen albumról albumra egyre magabiztosabban lépkedtek. Hogy mennyire volt ez még mindig Black Sabbath? Szerintem továbbra is kompromisszumoktól mentes és jó zenét játszottak, még ha a visszajelzések nem is ezt igazolták. Nekem tetszett, nem éreztem a múltjuk megtagadásának.
Az Anno Mundi első hangjai a Children of the Sea-t idézik, az utánuk felhangzó vastag riff, ha nem is horzsol úgy, mint elődei a 70-es és a 80-as évek legelején, azért kellően mély alapot ásnak a himnikus dallamokkal operáló nótának. Tény, hogy Geoff Nicholls szintihangjai végig ott vitorláznak az aktuális vezérdallam körül, de ez nem lágyít a végeredményen, inkább rétegzettebbé, teszi azt. A muzsika mindenekelőtt a frontember hangjától más, mint a korábbi énekesekkel készült anyagok, semmilyen meghökkentő, szokatlan zenei (ritmikai vagy hangszerelésbeli) megoldást nem hallunk. Iommi riffjei, szólói továbbra is összetéveszthetetlenek, Powell erőteljesen, élvezetesen dobol, csupán Murray-t érzem halványabbnak az utánozhatatlan Geezer-nél.
![](https://rattle.hu/wp-content/uploads/2020/11/sabbathmartin.jpg)
Ami a Tyr-t megelőző szűk egy évtizedben kilúgozódott a Heaven and Hell/Mob Rules korszak hangzásából, ugyanannyi épült be, maradt meg a Seventh Star album lájtosabb és melankolikusabb sound-jából. Martin erőteljesen, harapósan, diadalmasan énekel, produkcióját remekül egészítik ki a dallamos kórusok. Azok közül az anyagok közül, amelyeket tőle hallottam, számomra ezen a lemezen nyújtja tehetsége maximumát. Neki is köszönhetően, erről a lemezről az Anno Mundi mellett a The Sabbath Stones-t sorolom még kedvenc számaim közé, gyenge nótát viszont egyet sem tudnék említeni. Iommi-ék is egyedül a Feels Good to Me-re mondták azt, hogy csak azért került fel az albumra, hogy aztán kislemezként is megjelentethessék, zeneileg ugyanis nem passzol a korong többi szerzeményéhez. Ez az anyag lírai nótája, így szerintem ennek is abszolút helye van a dalcsokorban. Pláne, hogy eg idő után ez is felpörög középtempóra.
A Tyr végül 1990. augusztus 6-án látott napvilágot. Meglepő módon a zenekar történetében ez volt az első olyan album, ami nem került fel a Billboard 200-as listájára. Éppen ezért – karrierjük során ugyancsak első ízben – a lemezbemutató turnénak nem is szerveztek tengerentúli lábat. De az európai körút sem a remélt módon alakult: a fellépéssorozat angliai dátumaira annyira nem fogytak a jegyek, hogy az utolsó hét szigetországi bulit törölték is. Miközben olyan meglepetésvendéggel örvendeztették meg közönségüket, mint Geezer Butler, aki szeptember 8-i, a londoni Hammersmith Odeonban adott koncertjük ráadásblokkjában tolta el velük az Iron Man-t és a Children of the Grave-et.
Az alapító basszusgitáros feltűnése már ekkor sejtethette a folytatást, amire aztán nem is kellett sokáig várni. Decemberében visszatért a csapatba Geezer, a rá következő esztendőben pedig előbb Ronnie James Dio, majd a dobos Vinny Appice is. Újra együtt volt a Mob Rules albumos felállás, ők hozták össze ’92-ben a remek Dehumanizer-t, rá egy évre viszont már újra Tony Martin volt a Sabbath énekese. Vele készült a csapat következő két alkotása, a Cross Purposes (1994) és a Forbidden (1995), amelyek a legnagyobb jóindulattal sem nevezhetők a BS-életmű fényesen csillogó gyémántjainak. A Tyr viszont szerintem – a ’80-as évek második felében – Iommi és csapata legjobb alkotása.
Leave a Reply