A színterek fölött átívelő fekete kárpit árnyékában mindig mocorog valami. Zenekarok százai rajzanak a tekintetünk elől kitakart térben, lemezek és kiadványok tömkelegét zúdítva a szürke tájban borongókra. Hiába azonban a nagy választék, nehezen tudom elképzelni, hogy napjainkban mindenki (vagy legalábbis a többség) által elismert, konszenzusosan nagyra tartott – vagy ahogy mondani szokták: forradalmi – albumok szülessenek. A nyolcvanas évek óta nagy számban szaporodó műfaj-buborékok lakói saját világuk felhozatalából is kedvükre válogathatnak, és még ha a szomszédból érkező fények be is szüremkednek a privát aurákba, az összes színtér minden történésének számon tartására sem idő, sem erő nem jut.
Jönnek persze nagy dobások – mert jó és talán fontos dolgok is ott zümmögnek a rajban –, de ezeknek egyre kisebb a hatósugara. Amikor egy megjelenés az átlagot meghaladónak tűnik, örömtüzek gyúlnak a végeken – de nem mindent bevilágító máglyák ezek, hanem helyi hivatkozási pontok. Nem korlátoltság és figyelmetlenség miatt mennek el mellettünk jó lemezek, hanem a zenekarok és az őket leíró címkék számának robbanásszerű növekedése miatt. Egy darabig tartható az iram, de a majdnem végtelennel nem lehet mit kezdeni.
Ennek fényében talán nem hat meglepően, hogy két lemezzel a háta mögött a svájci Ashtar saját – egyébként nem túl népes – ligáján kívül a kevésbé ismert szereplők közül való. Nem választottak maguknak könnyű utat, és jók abban, amit csinálnak, de van egy sejtésem: az underground körein kívül nem nagyon fogunk találkozni velük. Mindez nem zenéjük minőségével van összefüggésben, hanem a műfajjal, amiben aktívak.
Esetünkben a szélsőértékek átlagából olyan középút kerekedik, ami önmagában még mindig szélsőértéknek mondható. Két folyó összefolyásánál született mindkét lemezük: a futásban örömét lelő black metal és a lomhán kanyargó doom keveredő vizeibe nyúlnak a gyökerek. E kettő kombinációjának eredőjeként – hol gyorsabban, hol lassabban – forog a saját tengelye körül az a zenei koncepció, ami végül Ashtar néven került fel a színtér dinamikájának térképére. Itt megidézett művük és az öt évvel korábbi Ilmasaari is ebből az együttállásból ered.
Mondhatni: rokon lelkek, ha találkoznak. Ahogy a doom találkozik a black metallal, vagy Nadine Marko-val. Amikor egy koncerten megismerkednek, már mindketten aktív zenészek, saját zenekarral és tisztes diszkográfiával a hátuk mögött. Nadine (más néven Witch N.) a doom-ban utazó és hölgyek alkotta shEver-ben basszusozott, a finn születésű Marko Lehtinen pedig a Phased-ben dobolt. Az ismeretségből munkakapcsolat lett, aztán házasság. Nemcsak emberileg kerültek egy hullámhosszra, hanem zeneileg is: közösen megírt és feljátszott szerzeményeiket 2012 óta Ashtar néven publikálják.
Az ufó-hívőket ki kell, hogy ábrándítsam: ez az Ashtar nem az ő szeretve tisztelt vénuszi parancsnokukról szól, és nem is istenek emlékének leporolásáról. Bár a szemita mitológia valóban ismer egy ilyen nevű entitást – akit a Vénusszal kapcsol össze –, de a Lehtinen páros esthajnalcsillaga nem kozmikus navigátorként, és nem istennőként hivatkozik erre a névre. Kettejük haladási iránya nem a múltba és nem a távolba vezet, hanem a mélybe. Vagy befelé. Ez nézőpont kérdése. Egyébként meg édes mindegy; innen számítva ugyanolyan messzire visz ez az út is, mint a másik, és kábé ugyanazokkal futunk össze mindkét irányban.
A színtér kósza megjelenései közül nem nehéz kiszúrni a Kaikuját. A jól sikerült frontban van annyi potenciál, hogy a tekintetet magához vonzza, felkeltse az érdeklődést. Nálam működött. A borítón az Éjszaka Királynője fürkészi a távolt, sötét szoknyája és szúrós koronája harcos jellemre utal – ami máris imponáló –, és az érdekes betűtípussal megrajzolt logó, valamint a rejtélyes hívószó is csábítóan hat. A keleties hangzású cím valójában finn – visszhangot jelent –, és a sötétség, a mizantrópia alig ismert tartományaiba invitál.
Csak hogy nagyjából sejtsük, merre járunk: házasságuk elején Nadine írt egy fantasy regényt, amibe férje beleolvasott, megtetszett neki a benne szereplő birodalom neve, és zenekarnév lett belőle. Elnézve e mellé a borítót, engem is egyből dark fantasy-s hangulat szele csap meg, a harcban edzett világok rozsdás igazságainak a kisugárzása, ami egyébként a zenére is kifejti hatását: harcos hajlama és bűbájos ereje mögött diszkrét elegancia és hűvös távolságtartás érződik.
A hirtelen megnyíló kapuban az Aeolus áll. Kezdeti hangvétele jócskán black metalra hajaz: károgás-szerű énekkel kísért tremolózással gördül a valahol a dal közepén nyíló doom-völgy felé, aminek alján visszakapcsol és előkészíti a terepet a lemez legambiciózusabb darabja, a tizennégy percet kitevő Between Furious Clouds előtt, amely nemcsak mérete, hanem tágas terei miatt is a megfontolt tempót részesíti előnyben. Itt nincs nagy keveredés, bánatzene ez a javából; utazósebessége ideális a nézelődéshez, kényelmes léptekkel halad az ablakon túli tájban, ami persze meseszerűen lesújtó és barátságtalan. A black és a doom külön-külön is erős a hangulatteremtésben, kettejük keveredésével sincs ez másként. A fekete és annak árnyalatai, valamint kontrasztos világosak összemaszatolt foltjai rajzolják ki az Ashtar arcélét, vérvörössel vegyítve. A Bloodstones zaklatottabb vérmérsékletét és csapatósabb mentalitását is elnyúlt, sírásba hajló gitártémák színezik az égben: két véglet közt billeg itt is a mérleg nyelve, de bármelyik oldalnak kedvez, nem hoz rossz döntést.
Különös, de az Asthar előtt járók sorában a My Dying Bride sehol nincs említve (én legalábbis nem találkoztam ilyennel), pedig adja magát. Több ponton is érzem a szigetországi búsongók jelenlétét, ami néha nem is olyan visszafogott. A Bloodstones-t követő The Closing-ban például alig titkoltan uralja a légteret az a poétikusan reccsenő fájdalom, ami az MDB korai munkáiról lehet ismerős. Nem gondolom véletlennek az összecsengést. Mintha a doom/goth alapcsapat annak idején a black metal felől vette volna a rajtot, és kábé a második lemezénél tartana. Én úgy értelmezem ezt a tételt, mint főhajtást Aaron-ék munkássága előtt – még akkor is, ha nem volt szándékos. Ha itt nem, talán máshol sem tudatos, hogy a katedrális falait borító függöny gyűrődéseiben a holt menyasszony szemfedőjének mintázatai sejlenek fel. Nem nyúlások ezek, hanem önkéntelen idézőjelek, a kifejezésmódok interferenciái. Az alig negyvenpercnyi játékidő végén is működik a mágia: a hipnotikus képességgel rendelkező (She Is) Awakening monoton szívóerővel dobálja a tekintetet egyik pörgő spirálról a másikra, aztán egy hirtelen gesztussal – mielőtt teljesen megszédítene – meghajol, és illedelmesen magunkra hagy.
A párosításból adódóan kétarcú anyag a Kaikuja. Black- és doom-hívek számára is tartogat örömteli pillanatokat, meg persze azoknak is, akik e két stílus keveredéséből adódóan egyszerre szeretnének valami megszokottat, ugyanakkor pedig szokatlant is hallani. Nem voltak túlzott elvárásaim a lemezzel kapcsolatban, és végül kellemesen csalódtam. Kevert világa nemcsak hiteles, hanem érdekes is, utaztató hangvétele miatt pedig még befogadható is. Az Ashtar felhelyezte magát az extrém underground térképére, az meg majd kiderül, hogy a hajtás menti kopásban megfakul-e az a picike pont, ami őket jelöli, vagy megmarad. Én mindenesetre itt és most négy és fél csillaggal megerősítem őket pozíciójukban. Lehet, másutt nem sok vizet zavar az ilyen zene, de az elhagyott ösvényeken csámborgók remek útitársra lelhetnek benne.
Leave a Reply