Idén októberben – öt év elteltével – ismét stúdiólemezzel örvendeztetett meg bennünket a kaliforniai Los Angelesből még 1982-ben hódító útjára indult Páncélos Szent. A felállás 1990 óta változatlan, igaz, néhány évre két alkalommal is jegelte magát a zenekar, ám még így is 20 aktív évet nyomtak le az elmúlt 30 esztendőből. A remekbe szabott Symbol of Salvation óta egyaránt voltak erősebb és kissé gyengébb alkotásaik. Mintegy tíz meghallgatás után úgy vélem, az idei lemezüket mindenképpen a jobbak közé sorolhatjuk. John Bush énekes távozását az Anthrax-ből sokan siratják, én azonban nem tartozom közéjük. Az ő igazi helye mindig is az Armored Saint-ben volt/van/lesz. Nélküle el sem tudom képzelni ezt a zenekart.
A nyitány (Standing on the Shoulders of Giants) nem is sikerülhetett volna jobban: a manapság oly divatos skót dudaszó felcsendülése számomra azonnal szimpatikussá tette a legújabb dalcsokrot. Hatásos témák az akusztikus bevezető után, középtempós döngölés, hatalmas refrén, fantasztikus gitárszóló, piszkosul eltalált kórusok felelgetése a szólóénekre. Kell ennél több? Persze, hogy kell! Az End of the Attention Span-től pedig meg is kapjuk, amit várunk. Tempósabb, de nem túl gyors nóta, egyszerű, ám gyilkos riff, amelyet harangjátékra hajazó effekttel vadítanak meg. Zseniális bridge után ismét csorda-felelgetés Bush refrénjére. A Phil Sandoval/Jeff Duncan kettős zsigerből tolja a dallamokat a hathúroson. Mindezt úgy tálalják, hogy egyáltalán nem érzi a hallgató sablonosnak, amit csinálnak.
A Bubble meghozza Gonzo Sandoval jellegzetes, tört ritmusait, amelyeket jól hangsúlyoznak Joey Vera klasszis basszustémái. Kissé elszállósnak tűnik a nóta az improvizációs jellegű gitárokkal, a helyenként szólóértékű basszusjátékkal és akkora refrénnel, mint az Empire State Building! A My Jurisdiction eleinte gyengébbnek tűnt, de idővel felfedte a maga csodáját. Pont az a legfőbb erénye, hogy nem szokványos, nem azonnal fülben megragadó, hagyni kell, hogy beérjen. És ha egyszer elkapod a fonalat, húz magával. Gonzo – kis termete ellenére – az egyik legnagyobb dobos a szakmában. Szinte progresszívnek is nevezhetjük, amit a dobszerkó mögött művel. Verában természetesen megfelelő zenésztársra lelt, aki ugye a Fates Warning-ban nem kevés tapasztalatra tett szert ezen a téren.
Modern módra szaggat a Do Wrong to None, hogy aztán magasabb fokozatra kapcsolva sózzon oda a refrénben és a gitárszólóban. A Lone Wolf is egy különleges dal a maga blues-os jellegével, szellős refrénjével, váltott szólóival. Igazi csoda, hogy milyen zseniálisan csűrik-csavarják a különböző hangulatokat. A Missile to Gun korai Armored-dalokat megidéző robogása az album egyik csúcspontja. Igazi motoros nóta, ezt bömböltetve kell száguldani a vakító homokú sivatagot kettészelő végtelen országúton a szabadság mámoros érzésével mind testben, mind lélekben! Címéhez híven elszállós muzsikával andalítanak a Fly in the Ointment során. Mintha még némi zongora is színesítené a dalt. Kitűnő hangszeres megoldásokkal támogatják meg az egyre fokozódó drámai hangvételt.
Számomra a korong legátlagosabb dala a Bark, No Bite. Tipikus Saint, mégsem tudott megfogni (ez idáig). Az Unfair-ben újra átélhetjük a levitáció érzését. Finom dallamok emelnek a felhők közé, a nóta beindulásával pedig teljesen elhagyjuk a körülöttünk lévő materiális világot. A zárótételben ismét a tempóé a főszerep. Bár a zaklatott ritmusokra építkező Never You Fret a másik dal a Bark mellett, amelyik kevésbé vett le a lábamról, azt el kell ismernem, hogy jól összerakták. Idővel talán a (most még) nehezebb befogadhatósága lesz az, amitől igazán működni fog, csak egyszer kapjon el!
Ejtenék még néhány szót a lemezkiadóról is, amelynek neve garancia a minőségre. Valamennyi Armored Saint anyag az 1982-ben alapított Metal Blade Records gondozásában jött ki, az első EP csupán másfél évvel a cég alapítása után. Szerencsére a szintén kaliforniai székhelyű társaság mindig is kiemelt figyelmet szánt a zenekarra, így a roppant színvonalas külcsínű és tartalmú DVD+bónusz CD kiadványok mellett kitűnő hangzású koncertfelvételek, stúdióanyagok kerültek a rajongókhoz a bandától. Nem kivétel ez alól a 2020-as Punching the Sky sem, elég csak fél percre belehallgatni a produkcióba. Az Armored Saint méregerős albummal helyezte vissza magát a heavy/power térképére. Vérbeli amerikai fémjük újra fényesen csillog, akárcsak gondosan ápolt, egykoron viselt, szegecsekkel díszített bőrruháik és veretes páncéljaik.
Leave a Reply