Alice in Chains: Alice in Chains (1995)

Már nem emlékszem, melyik cikk kapcsán írta valaki egy kommentben, hogy neki nem sikerült megszeretnie az Alice in Chains harmadik nagylemezét. A Dirt album rajongójaként anno én is szokatlannak találtam az anyag hangvételét és furcsának a hangulatot; a dalok egy széthulló személyiség szilánkjainak tűntek. Ugyanakkor egyes nóták kellemesen súlyosak voltak, keményebbek, mint az előző korong szerzeményei, és persze a fülbemászó melódiák sem hiányoztak erről az AIC szempontjából többszörösen is történelmi jelentőségű alkotásról. Na, de kezdjük az elejéről!

1992 szeptemberében megjelent a Dirt, a zenekar második, mindmáig legsikeresebb albuma. Ezt követően Cantrell-ék Ozzy előzenekaraként indultak turnéra. Itt barátkoztak össze a Madman basszusgitárosával, Mike Inez-zel, ami hamarosan nagy jelentőségre tett szert akkor, amikor addigi bőgősük, Mike Starr 1993-ban távozott a bandából. Hivatalosan azért, mert több időt akart tölteni a családjával, egy későbbi interjúban azonban elárulta, hogy drogfüggősége miatt váltak meg tőle társai. Inez lett a banda új bőgőse, akivel elsőként két nótát (What the Hell Have I, A Little Bitter) rögzítettek a Last Action Hero filmzenealbumra, majd 1994 január végén jött az alapvetően akusztikus Jar of Flies EP.

Azonban, mint tudjuk, nem csak Starr volt a kábítószerek rabja: az EP megjelenését követően a csapat énekese, Layne Staley is bevonult a rehabra, hogy kikezeljék heroinfüggőségéből. Nem jártak sikerrel: az együttes nyári – a Metallica-val, Suicidal Tendencies-zel, Danzig-gel és Fight-tal közös – turnéját is le kellett mondani a frontember „beszámíthatatlansága” miatt. Az Alice in Chains fél évre felfüggesztette tevékenységét. Staley ez idő alatt csatlakozott a grunge supergroup Mad Season-höz, és elkészítették egyetlen albumukat, az Above-t, Cantrell pedig első szólóalbumának dalain ügyködött.

Az Above megjelenése után egy hónappal azonban már újra együtt volt a banda: 1995 áprilisában vonultak be a Seattle-i Bad Animals stúdióba, hogy rögzítsék következő albumuk dalait. Akárcsak a Jar of Flies felvételei idején, most is azt a Toby Wright-ot kérték fel zenei producernek, aki korábban a Slayer és a Corrosion of Conformity mellett is tevékenykedett.

Layne azonban sajnos ez alkalommal sem volt teljes értékű tagja a csapatnak. Gyakran késett vagy hiányzott a próbákról és a felvételekről. „Igazán fájdalmas folyamat volt – emlékezett vissza a felvételekre Susan Silver, a zenekar menedzsere. – Borzasztó volt Layne-t abban az állapotban látni. Tisztán ő volt a legédesebb, legderűsebb srác, akit csak ismertem. A drog hatására azonban nem egyszer előfordult, hogy a legváratlanabb pillanatokban ott aludt el előttünk. Gyomorszorító érzés volt.”

Layne Staley (1967-2002)

S bár a gitáros Jerry Cantrell-nek egyébként is lehet, hogy voltak énekesi ambíciói, ez alkalommal a kényszer szülte, hogy az eredetileg tervezettnél többször álljon a mikrofon mögé. A Jar of Flies-on még csak két dalt énekelt ő, itt viszont már – az album négy kislemeznótája közül – hármat (Grind, Heaven Beside You, Over Now).

Ha a Dirt dalai sötétebbek voltak a Facelift nótáinál, mit mondjunk a harmadik album anyagára? Nemcsak a szövegekben jelenik meg a depresszió, az elmagányosodás, a drogoknak való kiszolgáltatottság, a düh és a halál közelsége – legtöbbször a zene is ezt a gyászos hangulatot árasztja magából.

„Mindez egy olyan csapat üzenete volt, amelyik éppen szétesőben van – nyilatkozta egy tavalyelőtti interjúban Cantrell. – Valószínűleg mi is tisztában voltunk vele, hogy ez az utolsó közös albumunk.” A gitáros ugyanakkor fontosnak tartja hozzátenni: „A sötétség, a szomorúság mindig is része volt a banda világlátásának, de nem minden pillanatunk erről szólt. Még a legdurvább dolgokban is, amiket írtam, ott van az optimizmus, a hit abban, hogy jobbra fordulhatnak a dolgok.”

Több korabeli ismertetőt is elolvastam a lemezről: volt, aki szerint kevesebb metal riff és több dallam jutott erre a korongra, mint elődjére, én azonban inkább azzal értek egyet, aki szerint az anyagon izgalmasan keveredik a keménység, az akusztikus EP-k hangzása, hangulata és a disszonancia. A gitárok egyértelműen mélyebbre hangoltak, mint amilyenek a Dirt-ön voltak, és azt is megkockáztatom, Cantrell-ék harmadik nagylemezén a grunge (túl)érett változatát halljuk – ha egyáltalán grunge ez még, és nem sludge-ba oltott alternatív metal. Ne feledjük, a 90-es évek közepén járunk, amikor számos új hangzás, forma, stílus kristályosodott ki a műfaj nagy olvasztótégelyében…

A 12 számot felvonultató lemez csaknem 65 percen át fut – ez a banda eddigi leghosszabb albuma. Alapvetően élvezetes, mert több hangon szólal meg, ugyanakkor időnként egy kicsit fárasztó is, mindenekelőtt az olyan dalmonstrumoknak köszönhetően, mint a több mint hétperces Sludge Factory vagy az ennél is hosszabb Frogs. Az anyag két félideje közül egyértelműen az A oldal az erősebb. Itt kaptak helyet a fémesebben megdörrenő, hagyományosabb struktúrájú nóták, leszámítva a már említett Iszapgyárat (Sludge Factory).

Kedvenceim közé olyan nóták tartoznak, mint például a harapós riff-fel, disszonáns gitárhangokkal operáló Grind. A dal kegyetlen őrlése számomra azt jeleníti meg, ahogy az élet robusztus fogaskerekei bedarálják a lelket. Ugyanakkor itt is tetten érhető a gitáros fentebb említett optimizmusa: „Not to plan my funeral before the body dies” – énekli Jerry. A Brush Away mindenekelőtt szirénázó alapriffjével és a kétségbeesetten nyávogó gitár hangjával vesz le a lábamról. A Head Creeps-ben nagyon tetszenek Sean Kinney folyamatos „sétái” a tamokon. Az Again pedig számomra a lemez egyik legjobb (ha nem a legjobb) dala a Staley hipnotikus énekét, mantrázását váltó, agresszív riff-fel, majd pedig azokkal a furcsa kakukkoló hangokkal…

Cantrell-ék a háromlábú Sunshine-nal

Plusz itt hallható az album abszolút slágere, a Heaven Beside You is, egy kvázi akusztikus nóta, amelyben Cantrell egy hétéves párkapcsolatát, illetve annak lezárását énekli meg. A Sludge Factory diffúz muzsikája és elvarázsolt szövege pedig tökéletesen jeleníti meg az egy zavaros személyiség elméjében kavargó képeket. A dalnak rendszeresen ugyanarra a momentumára, a hatodik perc végén, a „your weapon is guilt” sort követő váltásra kapom fel a fejem.

A második felvonásban erre rímel az őt körülvevő világban céltalanul tévelygő Frogs, amely a lemez leghosszabb és érzésem szerint legfeleslegesebb dala. Persze azért a B oldalon is vannak emlékezetes momentumok. Layne időnként fájdalmasan szépen énekel a Shame in You-ban; az élettől való búcsúzás pillanatai ezek („I’m still tryin concentrating on dyin’”). Ebből a félidőből egyértelműen az utolsó két nóta a kedvencem. A Nothin’ Song verzéje ugyan nem különösebben izgalmas, a refrén és a közvetlenül oda vezető út viszont annál inkább: utóbbit a gitár, előbbit pedig Staley hangja teszi sikamlóssá. Az Over Now többször is megtorpan, majd ismét nekilendül, a számnak az akusztikus alapra rábúgó szólógitár ad különleges ízt.

Összességében, ha élvezhetőség tekintetében mutatkoznak is eltérések közöttük, a dalok hangulatilag egységes egésszé állnak össze. A jobb nóták felhúzzák a maguk mellé a valamivel gyengébb momentumokat, így ha ráhangolódtunk, a maga folyamatosságában a teljes albumot élmény hallgatni. Ennek tükrében nem véletlen, hogy az Alice in Chains diszkográfiáján belül ez a lemez hamar második számú kedvencemmé forrta ki magát.

A zenekar nevével azonos című lemezt – a borítóján látható eb után – „kutyás album”-ként (The Dog Album), „háromlábú kutyás album”-ként (Three-Legged Dog Album), illetve „háromláb”-ként (Tripod) is emlegetik. A borítókép ötlete Sean Kinney-től származott, akit kölyökkorában egy Tripod nevű, háromlábú eb terrorizált, kergetett meg. Az album előlapján látható jószág neve nem maradt fenn az utókor számára; az állatot egy Los Angeles-i játszótéren fotózták. A Grind videóklipjében viszont egy másik végtaghiányos eb szerepel, akit Sunshine-nak hívtak.

A borító hátoldalán egy háromlábú embert láthatunk (egy végtag hiánya ugyanúgy akadálya lehet a normális életnek, mint ha a kelleténél több van belőle). Nem trükk: a fotó valós személyről, ráadásul a maga korában közismert figuráról készült. Ő a néhai Francesco “Frank” Lentini (1889−1966), aki Szicíliában született, és az Egyesült Államokban csinált karriert. Egy úgynevezett parazita ikerrel a testén/testében nőtt fel, így három lába mellett egy második – csökevényes – ivarszervvel is rendelkezett. Vurstlikban mutogatták, mint „torzszülöttet”, kora legnevesebb cirkuszi társulataival lépett fel, művészneve „A Nagy Lentini” volt.

Csupán röviden ejtenék szót az Alice in Chains harmadik nagylemezének utóéletéről. Az album megjelenését követően azonnal a Billboard 200-as listájának első helyére ugrott. A zenekar ezzel együtt úgy döntött, hogy nem indul turnéra, aminek oka nyilvánvalóan Staley egészségi állapotában keresendő. Utolsó fellépésük 1994 januárjában volt, a következőre pedig egészen 1996. április 10-ig kellett várniuk a csapat rajongóinak: ekkor rögzítették New York-ban az MTV Unplugged lemez anyagát. Ezt követően négy alkalommal játszottak a Kiss előzenekaraként, az utolsó bulira a kansasi Kemper Arenában került sor – a közönség ekkor, 1996. július 3-án láthatta utoljára Layne-t a színpadon. A koncert után az énekes túladagolta magát heroinnal, és bár ekkor még felépült, társai a zenekari aktivitás ismételt szüneteltetése mellett döntöttek.

A Rolling Stone magazin zenei újjászületésként aposztrofálta az AIC harmadik albumán hallható muzsikát. Nevezzük inkább egy korszak lezárásának. Mike Inez azóta is a banda tagja, de a hanghordozóknak köszönhetően Layne Staley is örökre velünk marad.

A cikk szerzője: Coly 952 további cikk
A Rattle Inc. fanzine, majd az ugyanilyen nevű online heavy metal magazin alapítója, szerkesztője. Civilben is újságírással foglalkozik.

Legyél az első aki hozzászól

Szólj hozzá!

Az e-mail címed nem kerül nyilvánosságra.


*