Körülbelül egy hónapja történt, hogy a videómegosztó oldalam bedobta az új Ulver lemezt a meghallgatásra érdemes alkotások közé. Megvallom őszintén, nem voltam nagy rajongója a zenekarnak, de a lemez borítójának hangulata valahogy arra késztetett, hogy belehallgassak. Főleg, hogy a banda énekese, Kristoffer Rygg (alias Garm) az a torok, aki a legtöbbre tartott énekesek között illusztris helyet foglal el képzeletbeli dobogómon. Az Arcturus zenekar tagjaként felejthetetlen perceket szerzett nekem a La Masquerade Infernale és a Sham Mirrors albumokon. (Nem elhanyagolható tényként érdemes még megemlíteni, hogy a Borknagar első két lemezét is ő énekelte fel.)
A szóban forgó banda 1993-ban alakult Norvégia fővárosában, Oslóban. Két évet kellett várni első lemezük megjelenésére, amely a Bergtatt címet viselte. Ez egy norvég nyelvű, leginkább black/folk metal stílusú anyag lett, sok tiszta énekkel. Elég kellemes kis bemutatkozó anyagnak számított akkortájt.
Ha szóba kerül a zenekar neve, nekem mindig a végletekig vitt kísérletezés, az erős hangulati ingadozás kifejezések jutnak eszembe. A kísérletezésre jó példa a banda második albuma, a Kveldsanger, amely 1996-ban jött ki. Ezen, mint a címe is jelzi, altató, kis esti zene található. Végig akusztikus gitárokkal kísért, többnyire instrumentális szerzemények kaptak helyet rajta. Hát, a srácok nem sokat cicóztak, hogy elérjenek idáig, más bandáknak azért szokott lenni előtte pár keményebb lemezük…
Na de hogy ne legyen olyan egyszerű a hétköznapi Ulver rajongók élete, egy év múlva, harmadik lemezükön visszatértek a kíméletlen black metalhoz, a Nattens Madrigal képében. Az altató daloknak nyomuk sincs, mi több, iszonytató károgás szakítja szét az éjszakai égboltot. A szövegek továbbra is norvég nyelvűek.
Aztán 1998-ban, Tore Ylwizaker szintetizátoros csatlakozásával végleg megpecsételődött a banda sorsa. A belépését követő anyagaikon megkezdődött egy hosszú vándorlás a zene olyan területeire, amelynek a hallgatása nekem már fizikai fájdalmat okoz. A soron következő Themes from… lemezükön nyelvet is váltottak, onnantól angolul szólalnak meg a szövegek.
Ezek után eltelt jó pár év az avantgarde/alternatív (talán még jazz is) zenék világában, közben született pár nótájuk, amiket talán meg tudok hallgatni, de magamban elkönyvelem, hogy bármennyire is nem szeretném, Garm mester munkássága egyre inkább távolodik tőlem, és lassan belenyugszom, hogy ha meglátom vagy meghallom az Ulver nevét, rezzenéstelen arccal megyek tovább.
Aztán 2017-ben megjelent a The Assassination of J.C. című albumuk, és ott megcsillant valami. A stílus még mindig nagyon távol volt a metaltól, de valahogy fogósabb lett, mint elődei. Nem mondom, hogy odavagyok azért a lemezért, de legalább már képes vagyok meghallgatni. Ízig-vérig popzenét takar az album, de van hangulata, kicsit borongós, bele lehet kapaszkodni, és hát még mindig Garm énekel, és én továbbra is szeretem a hangját hallgatni.
Úgy vettem észre, a norvég black metal zenekarok, illetve zenészek valahogy mindig eljutnak arra a pontra, amikor elkezdenek a progresszív, alternatív zenék irányába haladni, és velük együtt egy kicsit mi is. Mert vannak kedvenceink, és továbbra is próbáljuk őket elfogadni, igyekszünk lépést tartani velük, ami aztán vagy sikerül vagy nem. Én az Ulvert jó pár évre elengedtem, de most mintha kezdenék újra velük együtt örülni.
Szóval ott tartottam, hogy az a bizonyos videómegosztó bedobta nekem az új lemezt, és én elkezdtem hallgatni. Lassan, komótosan kezdenek bele a srácok az album nyitó, One Last Dance című dalába, amitől a hideg futkos rajtam, a jó értelemben. Igen. Első hallásra szerelem. Iszonyatos hangulat sodor magával egy szomorú, mégis megnyugtató helyre. Az utolsó tánc, az utolsó út az ismeretlenbe. Fennkölt művészet. Az elmúlás ódája. Továbbra is popzenével van dolgunk, de érdemes odafigyelni a szövegekre, mert azok nagyon nem poposak.
A második nóta a Russian Doll. Egyik kedvencem a lemezről. Sodor tovább a hangulat, ami egyre megfoghatatlanabb. Zseniális zene, zseniális énektémákkal. Garm remekel. Aztán hömpölyög tovább az album, és az embert akaratlanul is beszippantja, dúdol, bólogat, mozdul a láb, táncra hív minden. A Hour of the Wolf a negyedik helyről a lemez egyik legerősebb nótája (egy kicsit a Depeche Mode Song of… lemezét idézi).
Történeteikben visszatérő motívumok a farkasok (ulver), valamint a bibliai utalások is. Összességében mind a zene, mind a szövegek meglehetősen borongósak, nem az a vidám, felszabadult anyag, bár minden pillanatában ott van a végtelen nyugalom is. Valahogy olyan felnőtt, olyan bölcs, olyan intelligens és egyszersmind olyan magával ragadó. Az elengedést sugallja, ami bár fájdalmas, mégis megnyugtató. Kétségtelen, ezekre a magasságokra már meg kell érnie, ki kell nyílnia az embernek.
Bár előző lemezük is igen kellemesre sikeredett, úgy gondolom, a zenekar most alkotta meg egyik fő művét, amely meglehetősen rövid lett, mindössze 37 perc hosszú és nyolc dalt ölel fel. Két zenészt már említettem az alkotók közül, hárommal maradtam még adós: ők Daniel O’Sullivan gitáros/basszusgitáros, Ole Aleksander Halstensgård programok és Jørn H. Sværen „mindenes“.
Még annyit szeretnék elmondani, hogy amikor először hallottam a lemezt, egyből beleszerettem. Úgy éreztem, erről írnom kell valamit. Aztán meggondoltam magam, mert hát mégiscsak egy poplemezről van szó, nem igazán való ezekre a hasábokra. Aztán ahogy telt-múlt az idő, és egyre jobban beszippantott az album, úgy döntöttem, mégis megírom róla a véleményemet, hiszen mégiscsak egy metalban gyökerező csapatról van szó, és gondolom, közületek is többen ismerik őket. Szívből ajánlom minden, kicsit nyitottabb rokkertársamnak!
Laq
Leave a Reply