Ha majd egyszer valaki összeszámolja, hány album jelent meg az utóbbi években poszt rock/poszt metal címke alatt, meglepően nagy számmal fog szembesülni. Oly’ mértékben telítődött a műfaj, hogy a végeláthatatlan áradatban lehetetlen átlátni a színteret, képtelenség odafigyelni mindenre, ami mozdul benne. Sziszifuszi feladat a változó minőségű megjelenések közül kiválogatni a legjobbakat, így néha a véletlen segítségét kell igénybe venni, és hagyni, hogy ami jó, magától ránk találjon.
Először a szikár tényekkel kezdeném, ígérem, nem lesz hosszú. Tehát: 2017, Németország, München – megalakul a TAV nevű formáció. 2020 – megjelenik első lemezük. Ezen túl a zenekarról nem lehet sokat tudni, talán még annyit, hogy ha minden igaz, egy négytagú formációról van szó, amit feltételezhetően németek alkotnak. A tav egyébként a héber abc egyik karaktere, és nagyjából az általunk is használt t hangot jelöli. Halvány nyom, ami egyelőre nem vezet sehová. További lexikális adalékokkal nem szolgálhatok. Nemhogy nevek, de még egy valamirevaló fénykép sem található róluk sehol. Nincs semmi, amit kapcsolatba hozhatnánk velük. Mintha lekapcsolták volna körülöttük a villanyt. Mintha nem is léteznének. A sötétben tapogatózunk, és csak a fülünkre hagyatkozhatunk. Hallgatózunk.
Poszt rock/poszt metal, amit hallunk, mi más is lehetne? E kettő kereszteződésénél fogant a lemez, de anyakönyvezve kissé odébb, az atmoszferikus rock környékén lett, valahol ott, ahonnan a pg.lost, a Russian Circle és az E-L-R is származik.
Sokféle módon képes működni egy album. Ha baltával darabolom fel a kiadványokat, az első csapás után rögtön kétféle típusra ismerek rá. Egyrészt vannak azok, amiken már elsőre is jól felismerhető számok sorozatából áll össze a kép, és lesz belőlük – jó esetben – egységes mű, és van a másik – pont a fordítottja –, ahol az órányi masszából többszöri hallgatás után hasadnak csak le egymástól elkülöníthető részek. A TAV bemutatkozó lemeze pont ebbe a kategóriába tartozik. Az első benyomások mindig sorsdöntőek, és ezek jelen esetben nagyon jók. Hamar meggyőz róla, hogy érdemes a végéig kitartani mellette, kinyitni előtte a kaput, és hagyni, hogy tegye a dolgát.
Először csak átlibben fölöttünk, uszályának fodraival végigsimítja a lelket, nyomot hagy benne, mint múló emlék, de semmi konkrét formát nem ölt. Többedik próbálkozás után azonban, akár az olvadó gleccserekről leváló nagyobb darabok, saját határaikon belül is életképes kompozíciók válnak láthatóvá, és egy álomszerű kép bontakozik ki olyan számok sorozatából, mint az óvatosan közeledő, hangulati kedvcsináló Boundless Gaol, vagy az azt követő, szolid rohanásaival is légies Umbilical Cord. Hasonló logikát követ a többi is. Üvegcsontú szerzemények sorjáznak tova, gyakorlott mozdulatokkal ölelkező zenei entitások laza csoportosulásai. Pszichedelikus rock, post rock és béklyóitól megszabadult metalszerű elemek adnak egymásnak találkozót mind a hat tételben.
A Beggar’s Dream of Death, és a Silken Slumber is úgy viselkednek, mint rég látott barátok, akik összefutnak valahol, és akiknek megváltozott fizimiskája mögött is csak ugyanaz az ember bújik meg, akire számítottunk. A Snow Upon Our Graves doom-közeli sebességre lassít, és benne – főleg az ének miatt, és csak az elején – a YOB-ra ismerek rá, de ez a megérzés is – mint a többi – hamar semmivé foszlik, pár perc után valahogy nem számít. Ha akarnék, a Cinder-hez is felidézhetnék egy találó párhuzamot, feltételezhetően egy jóféle hard rock bandát, de ennek sincs jelentősége. A TAV nem mások árnyékában él.
A harmadik számnál éreztem először, hogy azért van a lemeznek egyetlen – relatíve – gyengébb pontja is, ami miatt a végső elszámolásnál lenyesek majd egy fél csillagot. Az ének lehetne változatosabb, izgalmasabb. Máshogy fogalmaznék: rafináltabb. Ami egy-két szám alatt még nem feltűnő, az hat tételen át, órányi szélességben másképp működik. Enerváltsága hosszabb távon nehezebben tolerálható. Egyébként pedig félálomban, se itt, se ott állapotban lebeg a nyolc-tíz perceket kitevő, lazán strukturált tételek fölött, együtt úszik velük, de nem kavarja fel a felszínüket. Mindvégig ugyanabban a magasságban követi a zenét, és ugyan teli van érzelmekkel, de a mindent belengő melankolikus hangulat szűkre szabja szárnyalása határait.
A müncheni csapat zenéje egyébként sem feltétlen dinamikájával hódít, hanem látszólagos „szétszórtságával”, azzal, hogy sokrétűnek látszik, miközben nem is akar annak látszani. Sugárzik a műből a modern progresszivitás szellemét is felidéző pszichedelikus határtalanság. Metalos értelmű harapós erő ugyan nincs sok benne, hipnotikus tónus azonban annál inkább. Ha úgy vesszük, itt-ott még poszt black mellékízt is kiérezni belőle, de ettől sem erősödik kifent élűvé, mert ez is része csak az áramlásnak, az egymásból kibomló harmóniák elegáns szövevényének. Jobbra-balra tekergőző gitártémák lassan gördülő gubancaiból, organikus egyszerűséggel szőtt, barokkos falikárpitot varázsol elénk a német kvartett, és mindenféle erőlködés nélkül sző bele minket is.
A föl-le hullámzó gitártémák szellős erdejében könnyű szívvel barangol az ember, boldogan vész el a különös zenei világban, amely különössége ellenére sem nem igazán idegen, sem nem szokatlan; csak izgalmas, mert egyedi. Nincs semmi „sosemvolt” elem a TAV zenéjében, és szinte tucatmunkának is nézhetnénk, ha nem cáfolna rá erre a lemez minden perce. Pont a lényeg a leghangsúlyosabb az egészben: az íz, a szellem, a jó arányérzék. És még csak nem is a nézőpont egyedi látószöge miatt fest jól a lemez – mondjuk, attól is –, hanem a nagyfokú műgond és alázat miatt, amivel a műfajelemekkel való zsonglőrködést a TAV tagjai művelik, – legyenek bárkik is.
Kerek egész a TAV bemutatkozó lemeze, szépen gurul, nincs rajta él vagy sorja. Kezdete és a vége közt nem emelkednek magasra hegycsúcsok, és szakadékok sem szabdalják felszínét. Puhán aláhulló, de töredezőre dermedt homogén rétegként a teljes játékidőt beborítja valami hűvös időtlenség, egy könnyen roppanó vékony páncél.
Nem sokon múlott, hogy öt csillaggal honoráljam ezt a figyelemre méltó teljesítményt, de az ének miatti kifogásom okán, fájó szívvel le kell faragnom a végéről egy felet. Sebaj. A maradék négy és fél egy kimunkált, igényes, az átlagot meghaladó albumot jutalmaz.
Leave a Reply