A texasi Spirit Adrift számára 2019 az áttörés éve volt: akkor jelent meg harmadik, szerintem máig legjobb nagylemezük, a Divided by Darkness (itt írtam róla), amit hallva nem kisebb cég, mint a Century Media vállalta, hogy az Egyesült Államokon kívül mindenhol forgalmazza és népszerűsíti a csapat anyagait (addigi kiadójuk, a 20 Buck Spin pedig megmaradt belföldi terjesztőnek). A kedvező széljárást azonban egyelőre nem sikerült kihasználniuk, a C.O.C.-vel idén tavaszra tervezett Európa-turnét ugyanis a koronavírus-világjárvány meghiúsította.
Ráadásul a tavaly még négytagú csapat ez év elején kétfősre fogyatkozott. Eric Wagner gitáros és Chase Mason bőgős távozott; hozzátenném, a hűtlenné vált húrszaggatókra mindenekelőtt a koncertképes felálláshoz volt szükség, hiszen az összeszokott Nate Garrett (ének-gitár-basszusgitár) és Marcus Bryant (dob) páros már a legutóbbi albumot is maga játszotta fel.
A zenekar a kényszeres címkézők szerint doom metalt játszik. Leggyakrabban a Candlemass-szel, a Pallbearer-rel és a Khemmis-szel említik őket egy lapon, Garrett-ék azonban sokkal mélyebben merítenek a kondérból, amelyben olvadtan fortyog a nehézfém. Csápjaik egyfelől a pszichedelikus-progresszív, másfelől a klasszikus heavy metal irányába nyúlnak; ahogy azt előző cikkemben is megjegyeztem, sokkal közelebbi rokonuknak érzem a Baronesst és a Palace in Thunderland-et, sőt még a Mastodont is, mint a fent említett bandákat.
Az új anyag promószövege természetesen már mindenkit jó előre igyekezett levenni a lábáról: „Az idei lemez az eddigi legerősebb alkotásunk – írták Bryant-ék. – A dalok valamennyi korábbi korszakunkba bepillantást engednek, miközben zeneileg próbáltunk még messzebbre jutni, mint eddig bármikor. Új ötleteket építettünk be a zenénkbe, anélkül, hogy közben feladtuk volna az identitásunkat.”
Jó duma (mi mást is mondhatnának?), ezzel együtt az Enlightened in Eternity véleményem szerint a Spirit Adrift-nek csupán a második legjobb albuma. Én legalábbis a Divided… ismeretében többet vártam tőle, még nagyobb durranást, de ez egyelőre elmaradt. (Vagy csak még nem hallgattam eleget a lemezt.) A fent említett párhuzamok (Baroness, PIT) továbbra is állnak, a tavalyi korongon tapasztalt színvonal, a minőségi zene is adott, ám a dalok valahogy nem vetik meg olyan szilárdan nálam a lábukat, mint amekkora hatást az előző anyag tett rám.
Pedig varázslatosan, ellenállhatatlanul nyitnak a Ride into the Light-tal: az első gitárhangok, az alapriff, a váltás és a folytatás is szuper; vibrálóan változatos a nóta, az album talán legjobb szerzeménye. Másik nagy kedvencem a szélvésztempóban berobbanó Harmony of the Spheres, amely ugyan ezt követően rááll a kényelmes középtempóra, ám középtájon jön az őrület: előbb egy izgalmas táncos tempó, amit speed-es taktusok váltanak. A Stronger Than Your Pain-ben ugyancsak a sebességé a főszerep, úgyhogy nyugodtan kijelenthető, hogy a Spirit Adrift zenéje minden, csak nem doom metal.
Az Astral Levitation is a lemez húzónótái közé tartozik: főriffje a 80-as évek Black Sabbath-ját idézi, aztán a dal közepén érkezik egy újabb szenzációs váltás, felpörög a dal, és a gitárszóló már a korai Iron Maiden-t idézi. Közben pedig a végtelen űr hangjai lebegnek át a szobán, holott a Kozmosz meghódítására csak a következő dalban (Cosmic Conquest) kerül sor. Ez is remek gitárdallammal indít, itt érzem a legerősebb rokonságot a Spirit Adrift és nagy kedvencem, a Palace in Thunderland muzsikája között.
A csaknem 11 perces Reunited in the Void az album messze leghosszabb nótája, és igen, ez tényleg doom metalnak indul, és sokáig az is marad, de aztán a nyolcadik percben felerősödnek a hangok, gyorsul a tempó, egy időre hangsúlyossá válik az orgona jelenléte, a dal egyre inkább magával ragad. Utána pedig megint jön egy tipikus Sabbath-riff, majd egy jam-ízű gitárszóló. Amilyen álmosítóan indult, olyan mozgalmasra sikeredett a szám utolsó harmada. Ez a négy perc is egyértelműen az anyag emlékezetes pillanatai közé kívánkozik.
A fél pont levonás a valamivel gyengébb második félidőnek (Screaming from Beyond, Battle High) és a kissé elhúzott, „túlírt” befejezésnek szól, de soha rosszabb anyagot: az ilyen lemezek után türelmetlenül várom a folytatást, a Spirit Adrift pedig egyre inkább bebetonozza magát legnagyobb 21. századi favoritjaim közé.
Válasz írása