Amikor leültem rangsorolni a Sacred Reich albumait, azt hittem, ismerem a zenekart: hallgatom és hallgattam a lemezeiket, élőben is láttam őket több évtizedes különbséggel, egész más korszakukban, szóval ujjgyakorlat lesz megírni a cikket. Aztán úgy döntöttem, csak meghallgatom én az összes lemezt szépen sorban, autózom úgyis eleget Greta Thunberg nagy bánatára és a nemzetközi thrash metal összeesküvés nagy örömére. Az jött, ami ilyenkor jönni szokott, megannyi rácsodálkozás, meglepődés, régi emlékek visszajövetele és a végső megállapítás: ez egy piszkosul fontos és nagyon színvonalas életmű. De lássuk szépen sorban!
6. Independent (1993)
Még csak azt se mondanám, hogy gyenge ez a lemez, de 1993 nem a thrash metalról szólt. Nirvana, Pearl Jam, Soundgarden és társaik határozták meg a rockzenét; igen, az old school trú thrash arcok által a megfelelő gyűlölettel kiejtendő grunge korszaka ez. Hallatszik is ezen a lemezen, néha kifejezetten a Pearl Jam jut róla eszembe: valahogy nem elég fogós, nem elég vad, és Phil Rindnek nem áll jól a szenvedős, érzékeny rocker szerepe, de hát a fránya korszellem már csak ilyen volt.
Hogy ne temetni jöjjek csak, a címadó dal azért rendben van, és nem úgy kell elképzelni a lemezt, hogy fáj, csak nem az igazi, bár az I Never Said Goodbye című ballada alatt bizonyára azok a bizonyos öngyújtók is előkerültek a koncerteken. Folytassuk inkább, fiúk, tudtok ti rendesen zúzni is!
5. Heal (1996)
Ez az! Eltelt három év, kitelt a grunge ideje is, és a nyitódal máris mutatja, hogy a Sacred Reich visszatért arra az ösvényre, amelyen 1985-ben elindult: a Blue Suit, Brown Shirt bármelyik lemezükön megállná a helyét, fogós riffek, ritmusos kántálás és repetitív dalszerkezet! És a címadó dal sem marad el mögötte (amelynek nem írom le a címét, hátha egyedül is ki tudjátok találni), ami középtempóban is tudja hozni a Sacred-érzést. Jó lemez ez, na, a Don’t a legkorábbi időket, és már-már a crossovert idézi, de a Who Do You Want to Be is ráférne a banda bármelyik lemezére.
Igazság szerint előrébb is végezhetett volna a lemez, ha nem megyek el a legutóbbi pesti koncertjükre (erről majd később), és 1996-ban nem lettem volna olyan láma, hogy elmulasztom frissiben meghallgatni.
4. Surf Nicarauga (1988)
Egyrészt ugye van egy csodálatos kapucnis pulcsim a lemez cover art-jával, másrészt a címadó szám instant klasszikus, igazi, sodró thrash punk, amitől a halottak is pogózni kezdenének, ha hallanák. Másrészt a többi szám is rendben van, ha nem is annyira emlékezetesek. Átmeneti lemez ez a nyers és őszinte crossover irányából a virágzó, klasszikus thrash metal felé. Ja, és egy vallomás: nem tudom megszeretni a Sabbath War Pigs című klasszikusát, nekem túlságosan blues az egész.
3. Awakening (2019)
Akkor a pesti koncert. Ha nem megyek el a Dürer Kertbe, a lemezbemutató turné budapesti állomására, akkor ez a lemez jóval hátrébb végez. Nemcsak azért, mert a 2019-es év legjobb koncertje volt, tele életörömmel, lendülettel, hanem azért is, mert a lemez dalai a koncerten elkezdtek működni.
Amikor kijött az album (amit nagyon vártam), elsőre csalódott voltam: hiába remekül összerakott, jól megírt dalok sorjáznak a lemezen (csúcspontok: Awakening, Divide & Conquer, Manifest Reality, Killing Machine), valahogy olyan erőtlen az egész. A hangzásból hiányzik valami, nincs mélysége, tompa, és ez kicsorbítja a dalokat, kiöli belőlük a thrasht. Ez lett meg élőben, egy kicsi klubban, nyilván nem a világ legjobb hangtechnikájával, de mégis működött. Azóta tudom, ez egy bitang erős és minőségi visszatérő lemez, hallgassátok, de csakis nagyon hangosan!
Ignorance (1987)
Mondtam már, hogy szeretem a crossover thrash metalt? Nem, nem vagyok egy bonyolult, kifinomult lélek, nem vonz az okkultizmus és az erdei manók sem. Nem hoz lázba sem a kardozós-dugós, sem a sárkányba*ós metal, nem vágnak földhöz a csodálatos kórusok és melódiák sem. Villámgyors gitárfutamok, az arcunkban tolt basszusgitár, nagy pergetések és ritmikus kiáltozás, aztán ugyanez újra és újra, csak egyre gyorsabban, néha meg visszavenni a tempót, hogy újra gyorsíthassunk. Persze metalról beszélünk, szólók azért kellenek, de senki ne számítson ötperces számokra. Ilyen lemez az Ignorance: semmi kecmec, de éppen ezért szerethető. Aligha véletlen, hogy a D.R.I. Crossover című klasszikusa is ebben az évben jött ki.
The American Way (1990)
Nem kérdés, hogy ez életművük csúcsa, egy lemez, amin nincs gyenge dal. Legyen az a címadó nóta (aminek megint csak nem árulom el a címét) sulykolósan dörömbölő alapriffje és refrénjének ravasz ritmikája, a Crimes Against Humanity című hippi-thrash himnusz hc-s basszusfutama és az utána kibomló, érett thrash metalja, a személyes kedvenc State of Emergency vagány lüktetése vagy a Who’s the Blame drámai balladájának összegyűlő és kirobbanó dühe és vádrohama, ez egy hibátlan lemez. Klasszikus, megunhatatlan, a műfaj és a korszak egyik legnagyszerűbb alkotása, hallgassátok, szeressétek!
Apropó, az 1992-es budapesti koncertről (a másik alkalom, amikor láttam a zenekart élőben) is van egy rövid részlet az interneten:
Zárásként megosztanám még veletek egy mély gondolatomat a metal erejéről: saját elmondása szerint a banda feloszlásakor Phil Rind a buddhizmus felé fordult, vagyis a metal (a SR visszatérése) mentette meg attól, hogy örökre hippivé változzon!
Leave a Reply