Rumble Militia: Set the World in Fire (2020)

Egy ideje, amióta „hivatalból” is követem az új megjelenéseket, azt vettem észre, hogy olyan régi nagy nevek új lemezeit is meghallgatom, amelyek korábban egyáltalán nem voltak a kedvenceim, és csak részben ismerem a diszkográfiájukat. Viszont a mai dömpingben, a nevenincs bandák tengerében egyfajta tájékozódási pontot jelentenek; bízom abban, hogy ők valamilyen alapminőséget képviselnek, hogy velük biztosra mehetek, és megkímélhetem magam a felesleges köröktől, csalódásoktól.

Persze esetükben is kétesélyes a játék: van, hogy nagyon bejön, amit manapság produkálnak (Lizzy Borden, Meliah Rage, Heathen), a másik véglet is előfordul (Vendetta), ám ezen új albumok többsége nálam leginkább az „elmegy”, a „hallgatható” kategóriába esik (Iron Angel, Cirith Ungol, Assassin, Messiah).

A Rumble Militia is ebbe a csoportba sorolható. Mármint azon bandák közé, amelyekkel a 80-as években csupán pillanatokra sodort bennünket egymás mellé az élet. Végiglapozva életművüket, egyedül az 1988-as En Nombre del Rey EP dalcímei csengenek számomra ismerősen. Ezzel együtt most is adtam nekik egy esélyt, és kiderült, hogy jól tettem.

A brémai muzsikusok első körben 1985 és 1999 között voltak aktívak, ez idő alatt négy nagylemezt és három EP-t jelentettek meg. 2002-től elvileg ismét léteznek, a régi csapatból viszont ekkorra már csak a két gitáros, Efstathios “Staffi” Agoropoulos (aki egyben a zenekar énekese is) és Halkan “Hacki” Onuk maradt hírmondónak. A komplett felállásra nézve viszont már jóval kaotikusabb a neten fellelhető információk halmaza. A metal-archives.com szerint az együttest jelenleg négyen alkotják, az idei album közreműködőjeként pedig már csak Staffit tüntették fel. A helyzetet tovább bonyolítja, hogy a tavaly őszi csoportképeken még öten voltak, és az együttes nem túl információ-gazdag honlapja is ugyanennyi muzsikust említ.

Írtam hát ez ügyben Staffinak, hogy kiderítsem, mi a helyzet. A frontember közölte: a lemezt Manuel Militia, Andreas Militia, Staffi Militia, Danny Militia és Anatoli Militia rögzítette, vagyis tényleg az ötös szám a nyerő.

„Akit” Staffi és aktuális csapata még átmentett a múltból, az az együttes lemezborítóin a múltban is rendre megjelenő, rohamsisakos csontváz-rocker kabalafigura. Ami viszont változott, az maga a zene. Míg az 1987-94 közötti időszakban a metal és a punk elegyéből inkább az előbbi, azon belül is a speed-thrash dominált (bár az 1990-es They Give You the Blessing-en látványos lépéseket tettek a másik színtér felé), napjainkban inkább a punk oldaláról közelítenek a crossoverhez. Saját meghatározásuk szerint – a már említett műfajok mellett – anarcho-rockot játszanak, amelynek furcsa kettőssége, hogy egyszerre van jelen benne a vidámság és a keserűség.

Nem meglepő módon, Agoropouloséknak az elmúlt, zeneileg kevésbé aktív évtizedekben is sikerült ébren tartani magukban a dühöt, a frusztrációt (hiszen magánemberként is ugyanúgy hatottak rájuk a közélet és a politika visszásságai). Úgyhogy továbbra is rendszerkritikus, lázadó, antifasiszta szövegeket hallunk, amelyekre már az olyan számcímek is utalnak, mint a Street Riot, az Athens Is Burning vagy a No Nazis (FckAFD Version). Utóbbi nóta egyébként nem más, mint az 1990-es They Give You… album híres dalának a mai Németország szélsőjobboldali pártjára szabott változata. Staffi pedig olyan sorokkal támadja az uralmon lévőket, mint hogy „they say it’s democracy / where is my liberty?”, „freedom and unity / no more police brutality”, vagy „enough is enough / we are the solution / revolution”.

Zeneileg viszont a Set the World in Fire egyértelműen dallamosabb és valamivel szellősebb, ezért szélesebb rajongói rétegek által befogadható alkotás, mint 20. századi elődei. Ahogy említettem, az anyagon végighúzódik a metal és a punk kettőssége, a vegytiszta, Suicidal Tendencies-es crossover-rel viszont csak a Rules című nótában örvendeztetnek meg bennünket. Ebben a dalban egy kicsit túl is tolják a hip-hop-os életérzést a „jump, jump, dance, dance, move, move” sorokkal…

Metalos döngöléssel indul a nyitó Street Riot, de már az elején felhangzik az egy szótagú szavakat skandáló kórus is. Alapvetően gyors nótaként száguld át hallójáratainkon, akárcsak a Low Life, amelynek végig egy hangon „beszélő” verzéit dallamos, Clash-es, Sex Pistols-os refrén követi.

Kedvenc nótáimat is a punk eufóriája uralja: az Athens Is Burning-ben egy picit erőtlennek érzem ugyan a lágyabb dallamos éneket, viszont itt is nagyon jó a melodikus vokál. A pörgő alapritmust a nóta közepén reggae-s tempó váltja; remek ez a lassítás a finom gitár- és bőgőhangokkal. Akinek már ez a műfaji kikacsintás is sok, az nyugodtan ugorja át a lemez legjobb dalát, a tisztán dallamos punk Pretty Baby-t! 😉 Hát igen, ez már nem a Fuck Off Commercial-t is jegyző Rumble Militia, vagyis az, de azóta csak eltelt a zenészek életében 33 esztendő! Más habitussal lázadnak, nem Molotov-, hanem emberi fogyasztásra alkalmas koktélokat kevernek maguknak, és időnként talán igyekeznek kirekeszteni az életükből a külvilág nyomorúságát.

Menedékként ott van számukra a hozzájuk hasonlóan érző-gondolkodó rajongók csoportja, a már jó ideje létező Rumble Militia Family. Az ezt a közösséget dicsőítő RMF az „enough is enough”-olást leszámítva egyben az album egyik leggyorsabb, legagresszívebb tétele és egyben a „címadó” nóta is, hiszen itt hangzanak el az ominózus „give me future / my desire / set the world on fire” sorok.

A régi rajongóknál a lemezt záró Zeit vághatja még ki a biztosítékot. A dal andalítóan, trombitával (harsonával?) indul, majd hirtelen a Die Toten Hosen világában találjuk magunkat. Már-már fájdalmas a hasonlóság, ráadásul Staffi az anyanyelvén énekel benne. Utóbbi még el is menne, német csapatoktól rendre hallunk ilyet, középtájon viszont ismét ska-reggae hangulatba ringatnak bennünket. Ez egy kicsit már tényleg sok a „jóból”, de vegyük poénra, utána szerencsére jön még egy kis durvulás.

Úgyhogy összességében azt mondhatom, kellemesen változatosra sikeredett a Morajló Milícia visszatérése. A műfajok elegyítése nem kaotikus és ötletszerű, hanem nagyon is tudatos volt a csapat részéről. Azt is fontos megjegyezni, hogy nem egy átlag másfél perces dalokból álló, 15-20 tételes albumot hallunk, a Set the World… kilenc nótája 40 perces játékidőt eredményez. Nekem bejött az anyag, úgyhogy kíváncsian várom, lesz-e folytatás, és e kissé meglepő húzás után milyen irányba indul tovább a banda. De addig is, punkulásra fel!

A cikk szerzője: Coly 952 további cikk
A Rattle Inc. fanzine, majd az ugyanilyen nevű online heavy metal magazin alapítója, szerkesztője. Civilben is újságírással foglalkozik.

Legyél az első aki hozzászól

Szólj hozzá!

Az e-mail címed nem kerül nyilvánosságra.


*