Egy ideje, amióta „hivatalból” is követem az új megjelenéseket, azt vettem észre, hogy olyan régi nagy nevek új lemezeit is meghallgatom, amelyek korábban egyáltalán nem voltak a kedvenceim, és csak részben ismerem a diszkográfiájukat. Viszont a mai dömpingben, a nevenincs bandák tengerében egyfajta tájékozódási pontot jelentenek; bízom abban, hogy ők valamilyen alapminőséget képviselnek, hogy velük biztosra mehetek, és megkímélhetem magam a felesleges köröktől, csalódásoktól.
Persze esetükben is kétesélyes a játék: van, hogy nagyon bejön, amit manapság produkálnak (Lizzy Borden, Meliah Rage, Heathen), a másik véglet is előfordul (Vendetta), ám ezen új albumok többsége nálam leginkább az „elmegy”, a „hallgatható” kategóriába esik (Iron Angel, Cirith Ungol, Assassin, Messiah).
A Rumble Militia is ebbe a csoportba sorolható. Mármint azon bandák közé, amelyekkel a 80-as években csupán pillanatokra sodort bennünket egymás mellé az élet. Végiglapozva életművüket, egyedül az 1988-as En Nombre del Rey EP dalcímei csengenek számomra ismerősen. Ezzel együtt most is adtam nekik egy esélyt, és kiderült, hogy jól tettem.
A brémai muzsikusok első körben 1985 és 1999 között voltak aktívak, ez idő alatt négy nagylemezt és három EP-t jelentettek meg. 2002-től elvileg ismét léteznek, a régi csapatból viszont ekkorra már csak a két gitáros, Efstathios „Staffi” Agoropoulos (aki egyben a zenekar énekese is) és Halkan „Hacki” Onuk maradt hírmondónak. A komplett felállásra nézve viszont már jóval kaotikusabb a neten fellelhető információk halmaza. A metal-archives.com szerint az együttest jelenleg négyen alkotják, az idei album közreműködőjeként pedig már csak Staffit tüntették fel. A helyzetet tovább bonyolítja, hogy a tavaly őszi csoportképeken még öten voltak, és az együttes nem túl információ-gazdag honlapja is ugyanennyi muzsikust említ.
Írtam hát ez ügyben Staffinak, hogy kiderítsem, mi a helyzet. A frontember közölte: a lemezt Manuel Militia, Andreas Militia, Staffi Militia, Danny Militia és Anatoli Militia rögzítette, vagyis tényleg az ötös szám a nyerő.
„Akit” Staffi és aktuális csapata még átmentett a múltból, az az együttes lemezborítóin a múltban is rendre megjelenő, rohamsisakos csontváz-rocker kabalafigura. Ami viszont változott, az maga a zene. Míg az 1987-94 közötti időszakban a metal és a punk elegyéből inkább az előbbi, azon belül is a speed-thrash dominált (bár az 1990-es They Give You the Blessing-en látványos lépéseket tettek a másik színtér felé), napjainkban inkább a punk oldaláról közelítenek a crossoverhez. Saját meghatározásuk szerint – a már említett műfajok mellett – anarcho-rockot játszanak, amelynek furcsa kettőssége, hogy egyszerre van jelen benne a vidámság és a keserűség.
Nem meglepő módon, Agoropouloséknak az elmúlt, zeneileg kevésbé aktív évtizedekben is sikerült ébren tartani magukban a dühöt, a frusztrációt (hiszen magánemberként is ugyanúgy hatottak rájuk a közélet és a politika visszásságai). Úgyhogy továbbra is rendszerkritikus, lázadó, antifasiszta szövegeket hallunk, amelyekre már az olyan számcímek is utalnak, mint a Street Riot, az Athens Is Burning vagy a No Nazis (FckAFD Version). Utóbbi nóta egyébként nem más, mint az 1990-es They Give You… album híres dalának a mai Németország szélsőjobboldali pártjára szabott változata. Staffi pedig olyan sorokkal támadja az uralmon lévőket, mint hogy „they say it’s democracy / where is my liberty?”, „freedom and unity / no more police brutality”, vagy „enough is enough / we are the solution / revolution”.
Zeneileg viszont a Set the World in Fire egyértelműen dallamosabb és valamivel szellősebb, ezért szélesebb rajongói rétegek által befogadható alkotás, mint 20. századi elődei. Ahogy említettem, az anyagon végighúzódik a metal és a punk kettőssége, a vegytiszta, Suicidal Tendencies-es crossover-rel viszont csak a Rules című nótában örvendeztetnek meg bennünket. Ebben a dalban egy kicsit túl is tolják a hip-hop-os életérzést a „jump, jump, dance, dance, move, move” sorokkal…
Metalos döngöléssel indul a nyitó Street Riot, de már az elején felhangzik az egy szótagú szavakat skandáló kórus is. Alapvetően gyors nótaként száguld át hallójáratainkon, akárcsak a Low Life, amelynek végig egy hangon „beszélő” verzéit dallamos, Clash-es, Sex Pistols-os refrén követi.
Kedvenc nótáimat is a punk eufóriája uralja: az Athens Is Burning-ben egy picit erőtlennek érzem ugyan a lágyabb dallamos éneket, viszont itt is nagyon jó a melodikus vokál. A pörgő alapritmust a nóta közepén reggae-s tempó váltja; remek ez a lassítás a finom gitár- és bőgőhangokkal. Akinek már ez a műfaji kikacsintás is sok, az nyugodtan ugorja át a lemez legjobb dalát, a tisztán dallamos punk Pretty Baby-t! 😉 Hát igen, ez már nem a Fuck Off Commercial-t is jegyző Rumble Militia, vagyis az, de azóta csak eltelt a zenészek életében 33 esztendő! Más habitussal lázadnak, nem Molotov-, hanem emberi fogyasztásra alkalmas koktélokat kevernek maguknak, és időnként talán igyekeznek kirekeszteni az életükből a külvilág nyomorúságát.
Menedékként ott van számukra a hozzájuk hasonlóan érző-gondolkodó rajongók csoportja, a már jó ideje létező Rumble Militia Family. Az ezt a közösséget dicsőítő RMF az „enough is enough”-olást leszámítva egyben az album egyik leggyorsabb, legagresszívebb tétele és egyben a „címadó” nóta is, hiszen itt hangzanak el az ominózus „give me future / my desire / set the world on fire” sorok.
A régi rajongóknál a lemezt záró Zeit vághatja még ki a biztosítékot. A dal andalítóan, trombitával (harsonával?) indul, majd hirtelen a Die Toten Hosen világában találjuk magunkat. Már-már fájdalmas a hasonlóság, ráadásul Staffi az anyanyelvén énekel benne. Utóbbi még el is menne, német csapatoktól rendre hallunk ilyet, középtájon viszont ismét ska-reggae hangulatba ringatnak bennünket. Ez egy kicsit már tényleg sok a „jóból”, de vegyük poénra, utána szerencsére jön még egy kis durvulás.
Úgyhogy összességében azt mondhatom, kellemesen változatosra sikeredett a Morajló Milícia visszatérése. A műfajok elegyítése nem kaotikus és ötletszerű, hanem nagyon is tudatos volt a csapat részéről. Azt is fontos megjegyezni, hogy nem egy átlag másfél perces dalokból álló, 15-20 tételes albumot hallunk, a Set the World… kilenc nótája 40 perces játékidőt eredményez. Nekem bejött az anyag, úgyhogy kíváncsian várom, lesz-e folytatás, és e kissé meglepő húzás után milyen irányba indul tovább a banda. De addig is, punkulásra fel!
Leave a Reply