A The Devil’s Blood 2013-as feloszlását és a gitáros-dalszerző, Selim Lemouchi halálát követően az énekesnő, Farida Lemouchi és három egykori TDB-muzsikus, további két hangszeressel kiegészülve tavalyelőtt indította el új csapatát, a Molassess-t. Kétszámos bemutatkozó EP-jükről nemrég írtam (itt), ma pedig a holland zenekar első teljes anyaga is napvilágot látott.
Oldalunk olvasói közül mindenekelőtt az egykori TDB rajongóit érdekelheti az új formáció albuma, ugyanis amit hallunk – lelövöm a poént –, nem metal. Rocknak is csak némi jóindulattal nevezhető, de akkor micsoda? Egy biztos: a Molassess nem akar második The Devil’s Blood lenni, talán ezért is ilyen radikális a szakítás a múlttal, mind zeneileg, mind pedig látványilag. A Through the Hollow zenei gyökerei sokkal inkább a 60-as évek második és a 70-es évek első felében keresendők, a jelzők között pedig kisebb hezitálást követően simán otthagynám a „pszichedelikus” és az „alternatív” szavakat.
Számos együttest tudnék említeni párhuzamként, ám ezek neve a mai metalrajongók többsége számára valószínűleg ismeretlenül hangzana. A múltkor már előhúztam hasonlatként az Affinity-t, de mondhatnám az Indian Summer-t is – mindegyikük remek muzsikát játszott az említett időszakban. Ha mindenki számára biztos kapaszkodót akarnék nyújtani, azt mondanám, a Molassess a Pink Floyd éteri muzsikáját, a King Crimson elvontságát és a The Doors elszállósabb pillanatait elegyíti albumán, s az így kapott zene hullámaira egy érett, kissé füstös, alapvetően mély női énekhangot ültet.
Ha valamennyire ismeritek már szerkesztőségünk tagjainak zenei ízlését, sokat elárulhat, ha azt mondom, hogy a Molassess friss nagylemezét elsősorban Bársony Petinek és Zozzie-nak ajánlanám. Lebegő, érzelemdús, sejtelmes, némileg sötét, időnként fenyegető muzsikát hallunk több mint egy órában. Farida változatosan, sokszínűen énekel, ám itt lágyabb, nőiesebb oldalát mutatja meg, nem süvít úgy, mint a TDB-ban. A legjobban az tetszik, amikor „beakad nála a lemez”, és jó ideig ugyanazt a rövid szótagot ismétli. Az album az ő jutalomjátéka, zenésztársai diszkréten a háttérbe húzódva adják alá az alapot. Torzított gitárt csak ritkán hallunk, nincs vadulás, száguldás, keménykedés, annál több vintage íz, amit elsősorban a billentyűs, Matthijs Stronks játékának és az ugyancsak jazz-esen megszólaló basszusnak (Job van de Zande) köszönhetünk.
Bevallom, többet vártam az anyagtól, mindenekelőtt egy lehengerlő kezdést, egy ellenállhatatlan első benyomást, ám úgy gondolom, a nyitó nóta (Through the Hollow) – finoman szólva – nem tartozik a lemez csúcspontjai közé, úgyhogy innen már csak felfelé vezethet az út. És vezet is.
Olyan érzésem van, mintha egy éteri utazásra indulnánk szürkület és sötétség, álom és ébrenlét, élő és túlvilági, a tárgyi világ és az árnyak birodalma határán. Sodródunk valami felé (vízben? egy felhőben?), és ez a valami, amire körülbelül az album (az élet) felénél döbbenünk rá, a halál. A dalokkal Farida mintha öccsének, Selimnek állítana emléket, mintha az ő Pokolba való alászállását énekelné meg. Az utolsó négy szám (I Am No Longer, Death Is, Tunnel, The Devil Lives) legalábbis ezt az utat jelöli ki…
A másodikként elhangzó Get Out from Under már egész jó kis dal, Farida markáns hangját igézően lüktető zene kíséri. A Formless Hands utolsó negyedében az énekesnő hipnotikusan kántáló éneke alatt a magyar Európa Kiadó gitárhangzását vélem felismerni: ez a dal és talán az egész album legjobb három perce.
A Corpse of Mind-ban halványan egy kis Dead Can Dance is előjön, a The Maze of Stagnant Time és a Death Is egyediségét a jazz-es részek (amikor a szinti és a basszusgitár együtt szól és dominál a dalban) adják.
Az album csúcspontja egyértelműen a több mint tízperces The Devil Lives. Ez az a nóta, ami a leginkább visszahozza a The Devil’s Blood zenei világát, és valamivel súlyosabb is, mint az anyag többi tétele. Mintha azt olvastam volna valahol, hogy ezt a szerzeményt még Selim kezdte formába önteni, de már nem volt ideje véglegesíteni, így félbe maradt. Egykori zenésztársai most elővették, és kész dalt kreáltak belőle. A gitárszóló első felét különleges vibrato hangzással adják elő. Már a Formless Hands-ben is eljátszották, amit itt is: a dal lelassul a közepén, majdnem véget ér, majd gyakorlatilag újraindul. Ez az anyag leghatásosabb tétele, Farida időnként bársonyos, itt-ott egészen mély, máshol hátborzongató énekével. Ugyanakkor a hangulat, a ritmus és egyes hangszeres megoldások megint csak a 60-as, 70-es éveket idézik.
Kíváncsi vagyok, az egykori The Devil’s Blood rajongói hogyan értékelik az albumot. El tudnak-e vonatkoztatni a nagy előd örökségétől? A lemezt rajtuk kívül azoknak is ajánlom, akik nyitottak a változatosságra, a szomorú, sötét szépségre, és ennek érdekében hajlandók kilépni a komfortzónájukból. Az anyag nem hat egyből, idő kell hozzá. Ráadásul egy kicsit hosszú is a műsor: a bő egyórás albumon három dal is több mint tíz percen át forog. Ha fele ilyen hosszúra csinálták volna, összeválogatva a legjobb dalokat, az osztályzatom minimum egy féllel magasabb lett volna. Szurkolok Faridáéknak, hogy következő alkalommal még karakteresebb, még fogósabb nótákkal álljanak elő.
Leave a Reply