„Minden nem tipikus megoldásnak a barátai vagyunk”

A debreceni Húsdaráló Project 2006-os albumáról, A húsevés templomáról hajdanán még a Nuskull-ra írtam kritikát (azóta az említett zenei portál annyira átalakult, hogy egykori cikkeim nagy része felszívódott-elveszett, így a közeljövőben újra megírom észrevételeimet az említett albummal kapcsolatban) és már akkor terveztem, hogy a srácok annyira brutálisan viccesek, hogy muszáj velük egy interjút összehozni. Nos, ez elmaradt, ahogy én is otthagytam az említett web’zine-t, de tervemről, még ha az egy időre háttérbe is szorult, nem tettem le végleg. Így most, 13-14 évre rá, ha késve is, de törve nem… merüljünk el a belezés fortyogó rothadásában: véres szar, szaros vér, avagy kérdezz, én pedig, ha tudok, felelek. Interjú Cserős „Zoma” Zoltánnal alias Energiavámpírral (dob, böfögés, méltatlankodás, vetkőzés koncert közben).

Bőrt, zúzát, belsőséget! Üdvözöllek, először is mesélj egy kicsit a zenekarról: hol, mikor, kikkel alakult?

BZB! Üdvözlök én is mindenkit! Először is szeretném megköszönni az interjú lehetőségét, pláne, hogy ennyi ideig késett! 🙂 Előre is elnézést, ha a válaszaimban túlságosan szófosó leszek! Nézzétek el nekem, ez az első alkalom, hogy a zenekar nevében interjút adhatok, és lévén, hogy húsz év történéseit kell megragadnom, képtelenség ezt távirati stílusban megtenni. Szeretném, ha az interjú olvasói egy kicsit átéreznék, hogy ez az egész dolog nekünk, a zenekarnak miért is olyan kurva nagy flash, és hogy miért az annak is, aki esetleg látta már valamelyik koncertünket.

A zenekar megalakulásának történetét muszáj külön részekre szétszedni. Először is maga a koncepció, akárcsak a zenekar neve már csaknem harmincéves (!) sztori, ha nem régebbi. A zenekar szíve-lelke a Cserős testvérek, azaz a bátyám, Attus és jómagam. Kistakony korunkban rendszeresen azzal szórakoztattuk egymást, hogy idióta híradókat rajzoltunk egymásnak (á la Mediabreak a Robotzsaruból). Ezeknek a „tudósításoknak” az egyik visszatérő eleme volt a Húsdaráló thrash metal zenekar. Érdekesség, hogy az olyan kifejezések, mint a „kapd be az életem!” vagy a „kiszáradt bagolyköpet a lelked” már ekkor megszülettek. 🙂

A következő lépcsőfok – amikor már fizikailag is történt valami – egy spanyolországi családi nyaralás volt 1999 augusztusában. A szálláson – és ezen most nincs mit finomítani, mert így történt – a tesóm fogta magát és szándékosan lefingott engem valami elviselhetetlen, köhögésre ingerlő zápkuka szaggal, és még volt képe ebből versikét is írni. Na, ez a pár strófa lett az Átható című számunk dalszövege. A röhögés után elhatároztuk, hogy ebből csinálunk valami konkrétabbat is, így amikor hazaértünk, mindezt rögzítettük is.

Aztán kitaláltuk, hogy ez így még kevés, ezért forgattunk rá egy klipet is. Ketten csináltunk mindent a garázsunkban, akkor is, amikor mind a ketten a kamera előtt voltunk, tehát nem volt külön operatőrünk. 🙂 Én játszottam az énekes szerepét, mert kettőnk közül nekem volt hosszabb a hajam, de a hangsáv az Attus hörgése. A felvett anyag háromnegyede arról szól, hogy elröhögjük az egészet. Hasznosítottunk mindent, amit a garázsban találtunk: seprű, esernyő, légpuska, minden jöhetett. Na, ebből készült el az Átható című számunk klipje, és tulajdonképpen ezt tekintjük a zenekar fizikai megtestesülése kezdetének.

Ezután egy 1999-es debreceni demoscene partin rendezett versenyen indítottuk a klipünket. (Nagyon hosszú lenne leírni, hogy mi is az a „demoscene”, legyen elég annyi, hogy a true kockák összegyűlnek, és a 3D grafika-kódolási-zenélési skill-jeiket azért egyesítik, hogy látványos művészeti alkotásokat/klipeket hozzanak létre számítógéppel, real time kódfeldolgozással.) Nem győztünk a kategóriánkban, de a közönség alaposan megjegyezte a fejünket, így a következő évi ugyanilyen rendezvényre rögtön meg is hívtak bennünket élő fellépőnek. Húha! Na, erre nem számítottunk. Így aztán a koncert előtt az erre alkalmas barátainkat (az akkori főzenekarunk basszusgitárosát, Németi Petit, illetve az F.O.T.B. és a Skizodigital zenekarok zseniális hangú énekesét, G. Nagy Árpit) kértük meg, hogy ugyan segítsenek már nekünk.

A 2000 őszén, a debreceni Lovarda nagyszínpadán megrendezett koncertünk előtt pár nappal a teljességgel randomra vett próbatermi jammelések során valamelyest megírtunk/betanultunk még egy pár plusz dalt (Vértől pihe-puha, Pépes babafos, Tarzan, OJ Simpson és a legendás Sepu-feldolgozásunk, a Gyökér), hogy ne égjünk már be azzal, hogy a teljes produkciónk nincs két perc se. Lement a koncert, a sok kocka igazából le sem szarta az egészet, de mindegy is volt, mert ekkor már tudtuk, hogy ezt nekünk azért majd valamikor „rendesebben” rögzítenünk kell. Noha ezen a bizonyos koncerten készült keverőpultos felvétel, azt később csak arra használtuk fel, hogy a Pépes babafos című számunkat le tudtuk róla kottázni – mert az amúgy egy full improvizációs számként indult (leginkább a Fear Factory Raped Souls című örökbecsűjét kívántuk újraírni), a riffek váltásának helye/módja volt csak megbeszélve, maguk a riffek már nem. Kizárólag ennek a felvételnek köszönhető, hogy a mai napig abban a formában, azzal a riffel játsszuk a dalt, ahogy akkor és ott, a debütálásakor.

Ezután rögzítettük a Bőrt, Zúzát, Belsőséget demónkat. Érdemes tudni róla, hogy az éneken és a gitárszólókon kívül semmilyen élő hangszer nincs rajta, lévén az egész tracker programban (FastTracker2) lett összeállítva. Tehát minden egyes gitárriffet csak egyetlen egyszer rögzítettünk, és azok a pár másodperces riffek vannak benne folyamatosan ismételve vagy keverve. Ennek ismeretében kijelenthető, hogy a BZB – technikailag – sokkal közelebb áll egy elsőlemezes Prodigy-hez, vagy csúnyábban mondva egy tuctuc elektronikus zenéhez, mint bármilyen dííítmetálhoz, amit a rajta hallható témák amúgy indokolnának. 🙂 Egyébként ez a módszer nem volt annyira szokatlan a magyar underground metalban, rengetegen készítettek ugyanígy hangzóanyagot.

Ezután kezdtek „sűrűsödni” a koncertek, már amikor a fő zenekaraink ezt megengedték, és közben írtuk az újabb és újabb dalokat, amelyek később A húsevés temploma című első nagylemezünk gerincét alkották. Idővel aztán Árpinak egyéb elfoglaltságai lettek, és végül egy kedves jó barátunk, Juhász Zoli (akit a haveri körünk Okinak hív) jelezte, hogy szívesen besegítene nekünk énekfronton, így ő lett az énekesünk. Ő magának a Jacques Foch művésznevet választotta – megjegyzem, jómagam soha nem láttam még embert, aki zsákfosozta volna. 🙂

Később Oki az ének mellett a basszusgitározást is bevállalta – amit addig Peti utódja, egy szintén Juhász Zoltán nevű másik cimboránk végzett, de idővel ő is lelécelt. Azóta a felállásunk szilárd, megingathatatlan, és nem látom okát, hogy ezen változtassunk. Akkor sem, ha Okinak azóta mér saját családja, két kislánya van, és többek között emiatt sem ér rá már úgy. Nem kérdés számunkra, hogy ezt a zenekari egységet nem bontjuk már meg. Ha várni kell, akkor várunk. Ennyi. Túl régi és mély barátok vagyunk ahhoz, hogy ezt másképp intézzük.

Ki hány éves és a polgári életben mit dolgozik?

Oki (basszusgitár/főhörgés) 35 éves, Lézerparaszt (gitár/ráhörgés) 43 éves, jómagam pedig 39 vagyok. Mindhárman ugyanannál a debreceni IT multicégnél lapátoljuk a GDP-t különböző pozíciókban, és így tulajdonképpen bármelyik belsős céges rendezvényünkön gond nélkül játszhatnánk, de várhatóan két perc után biztosan megkérne minket valami designöltönyös jézustitkára obermenedzser, hogy azonnal hagyjuk abba. 🙂

Miként aposztrofálnád ezt a disznóságokkal teli belsőségekben gazdag bandát?

Hivatalosan van egy megbeszélt stílusmegnevezésünk, a „kergemarha-core” – nem mintha a bocik húsa akár egyetlen strófa erejéig is téma lett volna nálunk. 🙂 Szakmázósabb szempontból úgy mondanám, hogy a zenei stílusunkra leginkább a szimpla, jó öreg „butametál” címke illik. Tudom, hogy egyesek hajlamosak bennünket „death metal vagy grindcore zenekarnak hívni, de ha szigorúbban nézzük a dolgot, azért mi ezektől a címkéktől még mindig elég messze vagyunk – még akkor is, ha vannak olyan dalaink, amelyek ezekbe éppenséggel csont nélkül beleillenének. Szóval leginkább ilyen elsőlemezes Coal Chamber, Soulfly, Raza Odiada-érás Brujeria, Ektomorf-féle groove/nu/thrash/death keverék vonalhoz állunk a legközelebb. És nem is baj ez. 🙂 Azonban hozzáállásban a Húsdaráló Project szerintem egy hamisítatlan punk zenekar.

Emlékezetes koncert vagy sztori? A legrosszabb és a legjobb buli, ahol felléptetek, vagy amin csak nézőként szemléltétek a világ zajlását?

Mivel az elején még nem túl sok számunk volt, amelyek közül ráadásul egyik sem volt hosszú, és tömegekre, telt házra sem nagyon számítottunk, hamar eldöntöttük, hogy mindent megteszünk azért, hogy lehetőleg minden egyes koncertünk a saját magunk számára emlékezetes legyen. Az Átható klipjének hegesztőmaszkja adta az inspirációt, hogy koncertről koncertre viseljünk jelmezeket – azzal a csavarral, hogy lehetőleg sosem ugyanazt, mint korábban. Így voltunk már hentesek, műtősök, Mátrix-ügynökök, arab terroristák, vegyvédelmi ruhás osztag, Orszáczky Jackie klónok, halloweeni kísértetek, texasi cowboyok, csuhás papok, de alkalmanként olyan rögtönzött színpadi kellékek is játszottak, mint mondjuk félmeztelenül viselt, frissen kivájt görögdinnyesisakok. Összeszámolni sem tudnánk, hogy mennyi ökörséget, geget próbáltunk ki a koncertekre, de abból sem volt ügy, ha éppen nem volt jelmez és szimpla metalpólóban toltuk.

A jelmezesdi általában mindig nagyon sok vidám percet okozott, de alkalmanként igen kemény kihívás volt némelyikben levezényelni a bulit. Például a kísértetszerkónk (ennek a „fotója” van a weblapunk főoldalán) egy lepedő volt, ami csak úgy tudott rajtunk maradni, ha nyaknál hozzánk volt szorítva. Na, ennek lett az az eredménye, hogy a 15 számos setlist-ből még csak a harmadik számnál jártunk, de már félájultak voltunk a levegőhiánytól. De végigtoltuk becsülettel, és megérte, a közönség arcán az a WTF kifejezés egyszerűen megfizethetetlen volt. 🙂 Máskor, egy fesztiválfellépés alkalmával pedig a már említett dinnyesisakok olyan kibaszott nehezek voltak, hogy én például majdnem lezuhantam szám közben a dobemelvényről, mert a szokásos headbangelésembe nem számoltam bele a dinnyehéj súlyát. Amit az a tény is tovább tetézett, hogy még masszívan aznaposak voltunk a nulladik napi, csatakrészegségig vitt ivászat miatt. 🙂

Személy szerint rossznak csak az olyan bulikat éltem meg, ahol vagy a színpadtechnika vagy a saját cuccunk nagyon, de nagyon alánk vágott: például amikor a lábgéppedál szám közben dönt úgy, hogy az ütőt nem fogja a lábdobbőrig elmozdítani. Vagy amikor az egész hangosítás, netán a pergődobunk pont a koncertünk előtt gajra ment, és kompletten sztornózni kellett a fellépést. Ezek olyan esetek voltak, amik alapból kizökkentettek bennünket abból az állapotból, hogy egymásra oda tudjunk figyelni – ez ugyanis koncerten nálunk létfontosságú. Nem mondom, hogy tökéletesen hidegen hagyott bennünket, ha azt láttuk, hogy a jegyszedővel és a keverőssel együtt max öten néznek meg minket, de nem feltétlenül erre akartunk koncentrálni. Sokkal kifizetődőbb a léleknek, ha a viccesebb, netán bizarrabb oldalát nézzük egy-egy érdekesebbre/energiaigényesebbre sikerült koncertünknek. Például Balmazújváros főterén, a tűző napon, két templom tövében, egy augusztus 20.-i rendezvényen, papucsos, kötényes, nyugdíjas néniknek játszani a Pándyt az intrócskával együtt. 🙂 (Körülbelül, mint az az 1990-es videó a YouTube-on, amikor a kamaszkorú Beherit a bevásárlóközpont bejáratában tolta a sátánblackmetalt.)

Legjobb buli…hú… hát, a buggyantságunk ellenére mi még egy teljesen szabványos zenekar vagyunk, és ennek megfelelően persze nekünk is akkor a legjobb, ha látjuk, hogy sokan néznek meg bennünket, és ez a sok ember ráadásul szét is szedi a helyet a műsorunkra. Ebből a szempontból nekem talán a 2006. februári Kék Yukas koncertünk a non plus ultra, amelyre az óriási cimborazenekar Nefogazz meghívásának tettünk eleget. Az egy tökéletes este volt. Ugyan kezdőzenekar voltunk, de már ránk is szardíniásdobozszerűen betelt a hely. A közönség nem csak hogy csápolt/zúzott, mint akikbe az áramot vezették (übazmeg lvl 1 🙂 ), de a dalszövegeket is szinkronban ordibálták Okival (übazmeg lvl 2 🙂 ), és egyenesen ők követelték ki tőlünk egy olyan dalunkat, amelyet akkor már évek óta direkt nem játszottuk (szégyen, nem szégyen, egyszerűen túl komplexre írtuk meg a BZBre… (übazmeg lvl 1 🙂 ), de egy ennyire 200 százalékos közönségnek nem lehetett nemet mondani. 🙂

Nézőként számomra az überelhetetlen koncertek közé olyan bulik tartoznak, mint a pecsás Summerrocks-os Slayer (a zuhogó esőben az eredeti négyessel előadott Raining Blood-nál soha semmi nem lehet már metalabb), a WAN2 fesztiválos Clawfinger (azóta sem hallottam annyira kristálytisztán megszólaló koncertet, mint ott), a Kultiplexben a híres-nevezetes, last minute Meshuggah. Itt ráadásul a WMD és a Meshuggah közötti átszerelésben a BPRNR kommuna egyik megbízható hangmérnökeként a keverőpult mögött éppen ott dolgozó Németi Peti lőtte ki a nagy hangszórókra az Átokrátok! című felvételünket, amit a megazetoros Drazsé mert csak egyedül hangosan ordítva kommentálni a tömegből. 🙂 Ja, és a WMD műsora alatt a tesóm lefingotta a keverőpult környékén lófráló Jens Kidmant. Nem vicc. Na, és persze Dunaújvárosban a Brujeria koncert (aki ott volt, tudhatja, milyen hangulatú buli volt… „Tobákkó? Meh…”).

A csapat hány éve inaktív? Feloszlott, érdektelenné vált vagy szünet van? Mi ennek az oka, és mikor lehet újra hallani rólatok?

Hát, az utolsó megmozdulásunk 2015-ben volt, egy majálisos koncerten Debrecenben, így már ennek is jó ideje. És igazság szerint már ezelőtt is nagyon takarékra voltunk véve. Amikor a zenekar nagyon aktív volt, akkor még mindannyian a felsőoktatásba jártunk, a helyi klubélet rohamléptékben fejlődött és virágzott, mindenre több idő és energia volt. Aztán ahogy szépen felnőttünk, ez természetszerűen megváltozott. Mint említettem, Okinál már család is van, a meló és úgy en bloc a hétköznapi élet vezetése mellett alig marad idő/energia/pénz zenekarozásra. Például a próbalehetőségek akkor estek vissza drasztikusan, amikor nekem hét éven keresztül olyan műszakos munkám volt, ami mellett nem volt lehetőség rendesen betáblázni, mondjuk, egy rendszeres, heti/kétheti hétvégi próbát. De éppenséggel Debrecen kulturális élete sem abba az irányba fordult, hogy az élőzene (azon belül a metal) nagyon meg lenne becsülve. Szomorú ezt kimondani, de ha az Angerseed-es Manyi nem csinálná a Full of Anger-t, akkor konkrétan nulla metal lenne a városban, és csak a haknizenekarokat meg az aktuális popfost játszó egyetemi DJ-ket lehetne megtekinteni.

Igény volna a folytatásra: van egy rakat dalunk, amiket egyszer még szeretnénk rögzíteni stúdióban (koncerten már sokszor játszottuk őket, lévén a legfrissebb dalunk is csaknem tízéves, ha nem több), és biztos most sokan jöhetnek azzal a sablon motivációs dumával, hogy „de ha valamire igazán akarod, akkor arra lesz is időd” Hát, sajnos nem mindig van így. Az élet komplexebb annál, hogy csak úgy követni lehessen olyan fekete-fehér elveket, amelyeket a 20 évvel ezelőtti önmagunk volt hivatott vagy tudott követni. Folyamatosan megvan az igényünk a húsdarálásra, de e mellé az évek során sok más olyan igény/kötelezettség is érkezett, amelyek jobban meghatározzák a mindennapjaink alakulását, és általában nem annyira összeegyeztethetők az A-ra hangolt dzsdzs-k terjesztésével. De nem baj, majd megint lesz zenekarozás akkor, amikor az mindenki számára megfelelő lesz. Nincs személyes ellentét, egyszerűen a megfelelő időzítés hiányzik. Egyébként idén már tényleg majdnem úgy nézett ki a dolog, hogy sikerül újra belelendülnünk, de aztán jött Mr. COVID, és az ezután történteket senkinek nem kell bemutatni.

A lényeg, hogy valamikor azért lesz valami, mert mint említettem, a 2006-os EPE anyagon hallottakon kívül is vannak újabb dalaink, amelyek simán hozzák a tőlünk elvárt szintet, keménységben, bolondságban egyaránt. Ugyebár a mindenféle stúdió VSTi-kkel ma már jár ott a technológia, hogy második hallásra sem lehet megmondani, egy felvételen igazi zenekar, rendesen feljátszott hangszeres sávok vannak vagy csak MIDI objectek-re ráhúzott pluginok egyesei és nullái, amiket ma már kellő időráfordítással egy Stephen Hawking/Christopher Reeve-szerű mozgáskorlátozott komponista is képes lenne hót egyedül előállítani. Azonban én jobban szeretném, ha a következő anyagunk old school, hagyományos módon lenne rögzítve, igazi hangszerekkel, csapatmunka eredményeként. Azt tudjuk csak mind a hárman a magunkénak érezni.

Amikor megkerestelek az interjú témával, meglepődtél és arról írtál, hogy már a kutya sem emlékszik rátok. Ennyire feledésbe merültetek volna? Nem hinném… Egy fasza death metal paródiának fogtam fel, amit csináltok, ami egyszerre profi és abszurd; elég, ha csak olyan dalcímeket említek, mint a Pépes babafos vagy a Trancsír. Ezeket egyszerűen nem lehet elfelejteni, és lényegében a mai napig úgy vagyok a zenétekkel, hogy ezeknek a srácoknak van humorérzékük és elég profin aprítanak, ám ennek ellenére nem akarnak semmi igazán komolyat elérni, hiszen ha a szövegekben nincs ennyi humor és esetleg angolul lennének, már rég találtatok volna magatoknak kiadót. Ám ti szartatok bele, és lényegében azt csináltátok, amiben örömötöket leltétek, a humoros trancsírozásban, ami filmes példával élve valahol a Hullajó és a Nekromantika között leledzik… Te hogy vélekedsz erről?

Igen, meglepődtem, és mindennek egyszerű okai vannak. Egyrészt ez a csapat mellékvágányként indult a fő zenekaraink mellett, ezért is szerepel a nevében a Project szó. Amikor elindult, itt tényleg csak örömzenélés folyt, aminek az volt az egyetlen elérni kívánt célja, hogy jól érezzük magunkat, sokat röhöghessünk. Amikor a főzenekarunk (nevezzük most már a nevén: Shutdown) megállni látszott (ennek kábé 16 éve), onnantól fogva kezeltük mi is egy picit komolyabban a Húsdarálót. Onnantól határoztuk el, hogy oké, legyen nagylemezünk is, és hogy azt rendesen, élő hangszerekkel rögzítsük.

De ekkorra már azt is tudtuk, hogy mit nem akarunk erőltetni a zenekarral; a Shutdown-nal már megkaptuk a kóstolót a hazai zeneiparból. A nagyobb és ismertebb bandáknak/szervezőknek való szégyenfokozatig vitt behódolás/nyalás/csekkutalás annyira sosem volt a kenyerünk, pedig tudtuk jól, hogy ez az érvényesülés szinte kizárólagos útja.

Nekem senki ne jöjjön azzal, hogy „ha minőségi zenét játszol, akkor megnyílnak előtted a kapuk”. Elnézést a nyers válaszért, de a lónak a f.szát! A fesztiválokon már ebben az időszakban is bőven le voltak osztva az idősávok, hogy melyik színpadon melyik időpont lesz X-é, melyik Y-é. Ezek mellett nem volt már se hely, se érdek, hogy egy full vadidegen emberekből álló, feltörekvő, új társaság, mondjuk, egy Z zenekar lehetőséget kapjon. Csakis olyan új arcok jöhettek be, akik vagy X-nek vagy Y-nak haverjai, ismerősei voltak (az, hogy ezeknek a produkciói kb. annyiból álltak, hogy szolgai módon még tizenháromszor megírták a Machine Head From This Day-jét, bötébb gitárszólóval, szegényesebb „tiszta énekkel” és dalszöveggel, afölött már mindenki szemet hunyt).

Volt nem egy ismert zenész, aki pacsizott velünk, hogy „Jaa, hogy ti vagytok a Húsdaráló? Óó, a pépesbabafoos, ú, az kurvajó!”, és ehhez hasonlók, aztán ezzel jól ki is merült a dolog, egy közös sör megivása már rangon aluli dolog lett volna számukra. Ennyi. De mindegy. Mi ilyen „terelgetések” mellett nem éreztük azt, hogy feltétlenül idegesíteni kellene magunkat azzal, hogy az érvényesülésen erőlködjünk. Természetesebb és egészségesebb út volt számunkra az, hogy csinálunk mindent pontosan ugyanúgy, abban a kényelmes tempóban, mint eddig (mintha még mindig meglennének a főzenekaraink), és akinek ez tetszik, annak mi csak örülünk.

Ennek következtében sosem voltunk a fókuszban, és én minden egyes új rajongónkra vagy akárcsak a munkásságunkat ismerő emberre őszintén rácsodálkoztam. Az egyik legnagyobb flash számomra, hogy a YouTube-on egy pONtosan nevű user precízen, szép sorban megcsinálta a számaink képrejtvényes klipjeit. Fogalmam sincs, hogy ki ez a srác, de ő például bődületesen sokat tett hozzá ahhoz, hogy a dalaink még ismertebbek/elérhetőbbek legyenek, úgyhogy nagyon remélem, hogy egyszer személyesen is sikerül megismernem őt.

De hogy a többi kérdésre is reagáljak: az angol szöveg nálunk sosem volt téma. Sőt, borzasztóan örülnék neki, ha még tovább kopna ez az unásig ismert „a rockzene nyelve az angol” klisé, ami még mindig eléggé tartja magát. Én nem vizionálom azt, hogy csak és kizárólag matyó hímzéses színpadi ruhában, csíkszentmártoni népdalszármazék dallamokkal, csuhajjogás közepette szabad kiállni magyarzenélni; dehogy kívánom én ezt! De ha már a saját anyanyelvünket is szégyelljük használni, mert érdemtelennek találjuk rá, akkor az már rég el van baszva. És aki azzal jön, hogy de „a magyar nyelv nem illik a rockzene ritmikájához”, azoknak azt válaszolom, hogy pont ez a biztosíték arra, hogy valami különleges jöhessen létre. Nekem például a Necropsia Mélység című lemeze a huszadát sem érné, ha angolul nyomták volna Böskéék.

A humoros vonal a dalszövegekben szintén adta magát. Mi a magánéletben is pontosan ilyenek vagyunk, ilyen hibbant és/vagy nyelvészkedő ökörségekkel szórakoztatjuk egymást akár a nyolcadik sör és a harmadik üveg bor után is. Igazából minden nem tipikus megoldásnak a barátai vagyunk, a lényeg, hogy szórakoztasson bennünket, legyen valahogy másabb, mint amit korábban már csináltunk. Épp’ hogy a hozzánk hasonló, alig ismert zenekarok azok, akiknek a leginkább van lehetőségük arra, hogy bátran kísérletezhessenek.

Ahogy korábban írtam, hogy az érdekesség megtartása miatt nem volt jelmez, amit kétszer használtunk volna, ugyanúgy igaz volt ez az időnkénti számközti intrókra is (a koncertjeink felében szívesen használtunk ilyen átkötőket). Ha aznap csak öt ember hallotta és nem több, akkor sem vettük elő még egyszer más koncerten. Nekünk az újrahasznosítás ilyen módja nem adja.

Nyilván elengedhetetlen a dalok feszes előadása, hogy az egész produkció üssön, és a befogadóban kialakuljon egy „Na, de ezeket most hová is tegyem?” kérdés. Ebben szerencsére van már valamicske rutinunk, de ha elbasszuk a számot koncert közben, nyíltan röhögünk. Ha megfelelőek a színpadi/előadói körülmények, akkor nem tudunk már nagyon ráfeszülni arra, ha valami apróbb hiba csúszik be. És ennek az az egyik titka, hogy aki látott már bennünket koncerten, tapasztalhatta, hogy nálunk nem csak két szám közötti sablon konferansz van („Sziasztok, mi vagyunk a…”, „Megkérnénk benneteket, hogy nyugodtan gyertek legalább egy lépést közelebb a színpad felé! Ne féljetek, nem harapunk.”, „Köszönjük szépen, kint, a jegyszedőnél a CD-nket is meg tudjátok vásárolni.” stb.), hanem mind a hárman folyamatosan dumálunk egymással és persze a közönséggel. Mintha csak otthon, a próbateremben lennénk. Mert mi azt akarjuk, hogy „gyertek, legyetek részesei a próbánknak!”, mert szerintem ennek a fajta zenének ez az előadásmód a legtermészetesebb közege.

Sokat változott a zeneipar, amióta mi igazán aktívak vagyunk. Más platformokon terjed a zene, a klubhelyzet borzasztóan megváltozott, a fesztiválok kínálata is nagyon sokat módosult és uniformizálódott, ebből az utóbbit kifejezetten sajnálom is. Szerintem sokkal diverzebb volt a régebbi típusú, „zenei stílusra” felosztott sátrak koncepciója és a megismerhető zenekarok kínálata, mint a ma egyeduralkodó „X whiskey stage”, „Y gyomorkeserű beach”, „Z pálinka lounge” csoportosítással, ahol a fellépők produkciójának a fele már eleve hakni. 🙂

A mai, friss zenekarok fiatal zenészei is sokkal másabbak, mint anno a mi korunkban. Zeneileg nagyon felkészültek, céltudatosak, és számukra már természetes az, hogy zenekarozás címszó alatt brand-et építenek. És ez utóbbi számomra egy kicsit szokatlan még. Látni, hogy mindaddig semmire nem tartják magukat, amíg nincs 16 különféle pólójuk, sapkájuk, hoodie-juk meg a jó ég tudja, hogy mi mindenük a merch pultban. Nulla a sikeresség a szemükben, ha nincs felmutatható Európa-turnéjuk. Mintha valaki leboomerezné őket, mert valami nem jön össze nekik, és ezt nem tudják elviselni. És akkor hú, baj van, valamit változtatni kell, és tagcserélnek, akkor is, ha alsó tagozat óta ismert havert kell elküldeni. Vagy feloszlanak, és ekkor a zene is megy a levesbe (ami a sava-borsa lenne a létezésüknek). És megalakítanak egy tök ugyanolyan másik zenekart, és úgy kezdik elölről az újabb négyéves tervet, mintha az előző nem is létezett volna.

Én erre csak azt tudom mondani, hogy minden, ma hangszert fogó zenészt arra bátorítok, jól gondolják meg, hogy miért vágnak bele ebbe az egészbe. Ha csak azért, hogy jól mutasson az instájukon egy stájerországi kocsma bejárata (amiben amúgy este maximum kilencen fogják őket megnézni, abból is hatan a hátsó asztaloknál ülve), vagy jobban lehessen csajozni a zenekari merch-csel, hát… Én nyilván egy másik korszakban csináltam mindezt, de azt gondolom, hogy életre szóló pozitív élmények sokkal egyszerűbben, stresszmentesebben is szerezhetők. Csak ne úgy gondoljanak a zenekarra, mint egy gazdasági projektre. Én a Húsdarálóban ezt tanultam meg.

Még viszonylag friss hír, hogy a Ghost Toast formációban is nyomod dobosként. Hogyan jött az ötlet? Nem ez az első projekt, korábban is volt egy bandátok, ami egy kicsit Guano Apes jellegű zenében utazott. Mi is volt ez, és mi a helyzet ezzel a csapattal? Vannak egyéb terveid is más formációkkal?

A Ghost Toast interjúban már beszéltem arról, hogy Bencéékkel nem új keletű a kapcsolatom. Ez olyannyira igaz, hogy például az egyik „új” (értsd, az elmúlt tíz évben befejezett, játszott) számunk, a Rüh szövegét Waryou írta. Megjegyezem, tökéletesen beleillik a Húsdarálós szövegkoncepcióba.

A már többször is említett előző zenekarom, a Shutdown szintén egy régi történet. Kb. a Húsdarálóval egy időben alakult, modern rockzenét nyomtunk, amire valóban a Guano Apes hatott talán a legerősebben, lévén az énekesnőnk, Kinga egy Sandrához nagyon hasonló karakterű és hasonló hangszínű lány volt. A plusz abban a zenekarban az volt, hogy a GA-es megoldásokat kevertük a progmetálos/Dream Theater-es figurákkal, filmzenésebb szintitémákkal és egy irdatlanul penge basszusjátékkal (utóbbiért a Húsdaráló első bőgőse, a már említett Németi Peti volt a felelős), ami a zenekarunk egyik titkos védjegyének számított. Nekem az első zenekarom volt, és az ilyenek általában nem szoktak mély nyomot hagyni a zenészek életében. Ennek ellenére írtunk pár olyan dalt a Shutdown-nal, amelyekre 20 év távlatában is száz százalékig büszke vagyok, és ma is simán játszanám ezeket. Sajnos, amikor Peti elment Pestre tanulni, megállt a dolog; hivatalosan sosem oszlottunk fel, de jóval kevesebb esély van arra, hogy egy reunion összejöjjön, mivel a kulcsemberek egy része szerteszét szállt Európa-szerte.

Más emberekkel nemigen van zenei kapcsolatom. A Ghost Toast annyiban más most az életemben, hogy ez az első zenekar, amiben nem fogok együtt zenélni a bátyámmal, de Bencéékkel is megvan már ez az „egymásra nézünk, és tudjuk, mire gondol a másik” érzés. Nekem az ilyen láthatatlan kapcsolat nélkül nem megy őszintén a zenélés.

Több dalotok is született hírhedt személyekről, például Pándy Andrásról vagy O.J. Simpson-ról. Pándy apropóján nem volt tervben még több sorozatgyilkos életének feldolgozása?

A szövegek először nálunk is hasonlóan indultak, mint idol zenekarunknál, a Brujeriánál. Kb. hasonló módon, hasonló témákat akartunk érinteni a Hússal is, és ripsz-ropsz jött is ötlet gyanánt Pándy és OJ. A lehengerlő eredményt követően terveztük, hogy több sorozatgyilkos is terítékre kerül, ami igazából két okból akadt meg. Egyrészt egyre erősebb lett a humor vonal, amit cseppet sem bánok, mert az egy dolog, hogy írunk ilyen szaros, bűzös, gusztustalan dalszöveget – ne is menjünk messzire, Pépes babafos –, de sokszor ugyanazt csinálni nem mókás, nem izgalmas. Érdekesebb kihívás számunkra okosabb, fonákabb, nem elsőre ható dalszöveget írni, mint szarba áztatott pinák dildós büntetéséről összedobni a 7294. grind számot. Vessetek ránk követ! JEHOVAA! JEHOVAA! 🙂

Másrészt, az előbbi fonalat továbbfejtve, kurva nehéz olyan sorozatgyilkost találni, aki a mi mércénknek megfelelően átalakítható lenne. Akinek a sztorijában találnánk valami olyan bizarr vagy groteszk elemet, amelyet csúnyán mondva „viccesebbre” lehetne konvertálni. Mondjuk, most belegondolva, tizenéves koromban egyszer majdnem Kiss Árpád tanítványa lettem, de aztán nagy elnézést kérések közepette, telefonon keresztül ő mondta le az első dobórát, így sose találkoztam vele személyesen. Pedig hát milyen gyilkos ütemeket tanulhattam volna tőle… 🙂

Hogyan vélekedsz a vegákról?

Röviden? Szerintem hülyék. 🙂 Egyébként maga a vega kaja nem rossz, de hogy annak a fogyasztása valóban kulináris élmény legyen, nagyon az a tapasztalatom, hogy ahhoz csak borzalom sok pöcsölés és megnövekedett költség útján lehet eljutni. Aztán ilyenkor jönnek a kiskert-sznobok, mondják nagy flegmán, hogy „De ami az én kertemben megterem, az minőségi, és az a tuti, és kéééépzeld, még olcsó is!” Csak azok a termések a szüretelés másnapján szottyadnak, fonnyadnak, és csak az árnyékuk mindannak, amit ők reklámoznak.

Meg aztán van a másik iskola, a „miattam egy állatot se bántsanak”. Ezt amúgy meg tudom érteni, minden elhunyt kis kedvenc állatomat napokon át sirattam, de a természet, mint olyan, kurvára nem így működik. Ha bemész a tyúkólba, a helyi pumped Kukori magasról kakaskakát kakálna a te emberjogaidra, meg a „de rossz is az, ha bántanak egy embert” érvre. Szimplán kicsípné a szemed a picsába azonnal, ha olyan magasságban lennél – s mindezt csak azért, mert egyszerűen baszod a csőrét, hogy te ott vagy vele egy légtérben. De hát attól várhatsz kíméletet, akinek egy Velociraptor volt az őse? 🙂 Ha a kacsa étrendjében lenne hús, és elég éles lenne a csőre, azonnal neked rohanna, hogy kirágja a még dobogó szíved, és extázisig vitt szárnysuhogtatás és csatahápogás közepette fürdőt vegyen az artériás vérszökőkútban. 🙂 És utána slusszpoénként gyorsan pflatty, ráfosna a sebedre. Több ezer éves kultúra van a húsevés mögött, de a genetika is arra rendeltette az embert, hogy húst fogyasszon. Természetesen el lehet hagyni a húst az étkezésből, de szerintem nincs rá valódi, értelmes indok.

És mit gondolsz az olyan kannibálokról, mint Albert Fish vagy Jeffrey Dahmer?

Hát, örülök, hogy egyikőjük sem a szomszédom, bár a mostaniak némelyikével sem vagyok maradéktalanul elégedett. Asszem, a kettő közül Jeffrey volt a – valamelyest – pedánsabb, ő a nem használatos maradványokat lehúzta a wc-jén, így talán az ő ajtaja körül nem lett volna annyira erős a bűz. Meg ugye aztán Hal Albert lakásában a hallban sem halszag lett volna…

Milyen zenék, könyvek, filmek, művészek voltak rád, rátok hatással?

A Ghost Toast interjúban ezekről már tettem említést, bár egy dolgot mindjárt az elején leszögezek: a könyvek azok, amik ebből a szempontból nálam a legkevésbé számítanak. Természetesen olvastam már könyvet, de ez nem tudott nálam tartós szokássá alakulni. A verseken kívül, ha elolvasok könyveket, mindig arra gondolok, hogy azok jó alapjai lehetnének egy forgatókönyvnek. Szóval én – amennyiben a koncepció engedi – hiányolom a képet és a zenét egy történet mögül, nem tudom erről átkapcsolni az agyam. Így nekem a popkultúra abszolút csúcsa a filmzenékben testesül meg.

A többiek nevében nem tudok beszélni; tesóm nagyjából hasonló ízlésvilágú, mint én, csak ő él-hal a hair metalért is, amivel engem legalább annyira az ideg-összeroppanás szélére lehet taszítani, mint, mondjuk, a kurrens rap és/vagy mulatós zenékkel. Oki leginkább basszusközpontú progresszív és jazz/fusion zenékben utazik, de a bugyborékoló hörgéses goregrind-okat, death metal klasszikusokat és a stílusunkba passzoló butametalokat is jól ismeri. Meg hát mindent, amit igazából mi is.

A Húsdarálóra mért átfogó hatásként pedig egy embert említenék meg: Dino Cazarest. Az általa felvett Fear Factory- és Brujeria-albumok világítótoronyként mutatták nekünk az utat, hogy mi is az a fajta hangzásvilág, riffstílus, amit igazán szeretünk, és eskü alatt is merem vallani, hogy a tesóm 100 százalékig elsajátította Dino riffelési stílusát. Imádom. Itt a városban senkinél nem szól olyan súlyosan a DZS!, mint nála.

A weboldalatokon Császár Előd, Simek Kitti és Fábry András György neve is szerepel, de róluk végül nem születtek dalok. Tervben voltak, vagy miért kerültek fel a nevek a honlapra?

Császár Előd még a sorozatgyilkosos időszak terve volt, majdnem el is készült a dal, igazából már ki is volt nézve a Soul of a New Machine-ről az a riff, amit a „ren-dőr-gyil-kos!” kántálás alá terveztünk, de aztán nem készült el. Simek Kitti… hát, ő nem volt egy hosszú életű sztori, hamar süllyesztette a média. De hát mivel jól fejbe puffantotta a nevelőapját, utána pedig elment dizsizni, megfordult a fejünkben, hogy lehetne ebből is dal. Oki – aki a weblap szerkesztéséért felelt – emlékeztetőül felvitte a weblapra, aztán úgy is maradt.

És akkor, ha már szóba került, egy kicsit hadd térjek ki a weboldalunkra is. Amikor útjára indult, akkortájt mindenki vadul készítette a fancy, színes-szagos-hangos, flash animációs zenekari honlapokat (ez még ugye a Myspace-éra előtt volt). Na, hát mi csak azért is az ellenkezőjét realizáltuk: fekete fehér, szöveges üzemmód, szevasz. 🙂 A rajta található képek ANSI grafikába lettek átkonvertálva, és ennek megfelelően a koncertfotóinkat is így terveztük közzétenni, de aztán ez lustaságból kimaradt. Pedig ez akkortájt egy tízből tízpontos tartalommásolás elleni védettség lett volna. 🙂

A kaotikus szervezésnek/update-elésnek köszönhetően, szimplán poénból került fel Fábry Bandi neve is. Ő nem dalszöveg, hanem egy nagyon kedves barátunk, aki manapság a VAN zenekarban tolja a basszusgitárt, de az egészen alternatív mezőnyben is szerzett ismertséget (HONEK-KER), és olyan, kíméletlenül aprító HC brigádban is csont nélkül teljesített, mint a Choose Your Path.

Fagyfoltos vagy húgyfoltos a halál?

Ez egy jó genya kérdés. 🙂 Ugyebár a húgyfoltos halál alatt könnyű az olyan elmúlásra gondolni, amit magatehetetlenül, kiszolgáltatottan, kórházban, tolókocsiban/ágyban fekve várhatunk be, általában rengeteg fájdalommal kikövezve, olyan szégyenletes állapotban, hogy annak mértékének meghatározása már önmagában annyira szégyenletes tény, hogy így magát az eredményt már a fájdalomenyhítés miatt sem kalkuláljuk ki. Szóval instant hajlik a kezem a fagyfoltos halál felé – talán a megfagyás még fájdalmas mivolta ellenére is hamarabb fejeződik be… de bassza meg, ha valaki éppen fagyna megfele, az hőnyerés céljából biztos megpróbálna bepisálni, nem? Szóval… 🙂

És akkor két filozofikus telítettségű, nagy kérdés a végére, amit az emberek feltesznek maguknak. Nem az, hogy mi a lét értelme, hanem hogy mi haszna az egésznek… Te mit gondolsz erről?

Hmm… a létezés értelmét, miértjét nyilván nem tudhatjuk, és kérek mindenkit, hogy azt a kétjegyű számot most már felejtsük végre el, borzasztóan agyonhasznált, ötlettelen és béna válasz… Ha van megfogható célja a létnek, akkor talán a túlélést említeném. Ebből következően a hasznát én a fejlődésben látom. Tulajdonképpen ezért kap értelmet az idő, mint olyan. Hogy régen, ami Velociraptor volt, most Enhanced Eyehunter Pumped Kukori.

És, mit tennél, ha a boldogság egy alma lenne?
a.) Beleharapnék, és behabzsolnám.
b.) Fényesítgetném, és elraknám.
c.) Apró szeletekre vagdalnám, és amikor szomorú lennék, fogyasztanám.
d.) Körtére cserélném.
x.) Ledarálnám és húspéppel együtt kisütném… esetleg nyersen zabálnám!

A boldogság vitán felül kell az életbe, így nem cseréljük el semmire, szóval a d.) rögtön kiesik. Elrakni se rakjuk sehová, mert nem később akarok boldog lenni, hanem már most is, szóval a b.) is kuka. A sablonoktól, megszokásoktól, rossz tapasztalatoktól terhelt idősebb elme hajlamos óvatos lenni, mielőtt belekezd valamibe, ez a c.) válasz, ami akár még vállalható is lehetne, de érzem magamon, hogy minél idősebb leszek, annál inkább tolódok abba az állapotba, hogy nem kell itt szarozni. Az a.) jó válasz, azaz azonnal be kell zabálni azt a kurva almát, mert egyre kevesebb a vesztegetni való idő. Viszont azt is vallom, hogy ha van boldogság, figyeljünk oda, hogy az tényleg feküdjön is nekünk, szabjuk személyre, és mivel van egy x.) válasz is, ami tulajdonképpen ugyanaz, mint az a.), csak van benne hús is. Nyamm. Szóval, Vágó úr, jelöljük meg az x.)-et!

https://www.facebook.com/husdaraloproject
http://husdaralo.uw.hu