Mellényúlások

Ha a 80-as években, tizenévesként voltál olyan magabiztos vagy olyan jóban az „akár az apád is lehetne” korú lemezboltossal, hogy berakattad vele a műsoros kazettát, hogy ne zsákbamacskát vegyél (én nem voltam), akkor viszonylag biztosra mehettél. Vagy ha azt a zenét vetted meg, ami éppen szólt az üzletben… máskülönben maradt a brutalitásában vonzó zenekarnév, lemezcím, borító, ami alapján választhattál. És vele a mellényúlás, a csalódás kockázata.

Mindez legutóbbi „legjobb dalok” szavazásunkról, a Possessed Seven Churches albumáról jutott eszembe, ami annak idején a tagok kinézete, a töményen gonosz számcímek és az egyszerűségében hatásos cover miatt tűnhetett számomra vonzónak. A Vikingben vettem meg, otthon betettem a magnóba, majd kimondva rá „hát ez valami borzalom!” ítéletet, hosszú időre félreraktam. Évente-kétévente ha meghallgattam, adva neki egy újabb esélyt, hogy hátha, de így sem került közelebb hozzám, a mai napig nem tudtam megszeretni. Vannak rajta – számomra – jó pillanatok, emlékezetes megoldások, de Becerráék e lemezükkel nem kerültek be a kedvenceim közé.

A 80-as évek közepén úgy gondoltam, hogy ez a kazetta pénzkidobás volt, ennyi erővel egy jobban tetsző alkotást is választhattam volna. Az viszont akkor még eszembe sem jutott, hogy visszavigyem és becseréljem valami másra.

Valamivel jobban tetszett, de hasonlóan voltam a Celtic Frost To Mega Therion-jával is. (Ezt is műsoros kazettán vettem meg, szintén Herczeg Tamáséktól.) Momentumok tetszettek belőle, talán egy-két szám, és csak mosolyogtam Warrior-nak a számok elején kötelező jelleggel elhangzó nyögésein. A CF zenéje igazán az Into the Pandemonium-mal talált utat hozzám, és ma már a To Mega…-t is bírom.

Amit viszont már tényleg visszavittem, az a Nirvana Bleach albuma volt, szintén kazettán, ezúttal az Elektromos Krokodilból. A Nevermind tetszett, akartam még ebből a zenéből. Az In Utero akkor még nem jelent meg, így maradt a meglehetősen szerény kiállítású 1989-es bemutatkozó album. Hazavittem és elborzadtam: „mi ez az antizene?”. Egyedül az About a Girl tetszett róla, az viszont nagyon (máig ez az egyik kedvenc Nirvana-nótám), de a többi…

Korábban soha nem csináltam ilyet: „Bocs – mondtam az eladónak – ezzel nagyon mellélőttem. Szeretnék valami mást vinni helyette.” Nem volt kifogása ellene. Egy addig számomra ismeretlen csapat, a Soundgarden Badmotorfinger című anyagát választottam, ami aztán óriási kedvencemmé vált abból a korszakból.

Még mindig a műsoros kazettáknál maradva, amit ugyancsak szökőévenként hallgattam, és utólag szívfájdalom nélkül kihagytam volna a gyűjteményemből, az a Warlock Hellbound című albuma (ezzel ismertem meg őket, a True as Steel ekkor még nem jelent meg), a Savatage Poets and Madmen lemeze (a The Wake of Magellan után elég nagy csalódás volt), illetve a King’s X Tape Head-je, amivel szintén nem tudtam mit kezdeni, és maximum kétszer hallgattam meg (holott a két évvel korábbi Ear Candy nagy kedvencem volt).

Nektek is voltak ilyen mellényúlásaitok, rossz választásaitok?