Nagyjából minden nyolcadik-tizedik ismeretlen (nem mások által ajánlott), általam meghallgatott lemezről mondható el, hogy elnyeri a tetszésemet, és valamilyen szinten a kedvencemmé válik. Ez történt a mexikói illetőségű Jet Jaguar esetében is: azt vettem észre, hogy az aktuális thrash- és doom-albumok sormintáját tarkítandó, szívesen hallgatom újra és újra az anyagot.
Bár a cancúni kvintett már 2014-ben összeállt, – ha az abban az évben rögzített, háromszámos demót (Call of to Fight) és a 2016-os Zero Hour EP-t nem számítjuk – bemutatkozó anyagukra, az első nagylemezre egészen mostanig kellett várni. Pedig karrierjüket különösebb jövés-menés sem gátolta, az elmúlt években csupán két gitárost és egy bőgőst „fogyasztottak el”. A nagylemezt Maxx Mendoza énekes, Sergio „Güez” Quintero és Nehuen Pacheco gitárosok, Jorge Ramírez basszusgitáros és Jimmy Lozano dobos rögzítette. Pacheco azóta távozott a bandából, utódját még nem találták meg.
A magát a Godzilla filmek egyik karakteréről elnevező csapat heavy/power metalt játszik, annak ellenére, hogy muzsikájukat a kritikusok és a rajongók leggyakrabban heavy/speed bandák, a kanadai Skull Fist és a svéd Enforcer zenéjével rokonítják. Ők olyan együtteseket neveznek meg főbb hatásaikként, mint a Judas Priest, az Iron Maiden, a Saxon, a Riot, az Angel Witch, a Tokyo Blade, a Warlock és a Skid Row. 2017-ben megnyerték hazájukban a Wacken Open Air Metal Battle versenyét, így még ugyanabban az évben – augusztus 2-án – fel is léphettek a rangos német fesztiválon, ahol mindössze négy számot játszottak.
A bő 44 perces, tízszámos debütalbum dalait három csoportra tudnám osztani. Az elsőbe a húzónóták tartoznak. Futurisztikus intróval nyit az anyagot indító Jet Ranger, de már itt is azonnal jönnek a dallamok. Lendületes és meglepően kemény muzsika uralja a számot, a refrén is elsőre ül, a gitárszóló viszont nem különösebben bravúros. Mendoza hangja abszolút megfelel a stílus kívánalmainak: kellemes tónusú, erőteljes, ugyanakkor dallamos.
Kedvenc nótám tőlük az óóó-zós vokálokra és egy tipikusan amerikai, slágerlista-barát refrénre építő Blinding Lights; ennek alapján meg nem mondanám, hogy mexikói csapatot hallok. A R.O.D.-ban (Race or Die) ugyancsak óóó-zó kórusokkal vadásszák a hatást, annyi különbséggel, hogy itt magasabb sebességfokozaton teszik ezt.
A 10,000 Voices pedig a maga több mint hat percével a lemez leghosszabb, leginkább összetett szerzeménye és ezáltal számomra a dalcsokor második legélvezetesebb nótája. Az Iced Earth-re hajazó, heroikus nyitótémát lírai, ám fokozatosan bekeményedő, felgyorsuló középrész váltja. Éneket csak a szám első harmadában hallunk, így onnantól tulajdonképpen egy instrumentális darab pörög. Kis túlzással félpercenként-percenként érkeznek az újabb témák, változik a tempó. Méltó lezárása egy remek debütáló anyagnak. Ha csak ezt a négy dalt hallottam volna, mondjuk, egy EP formájában, csont nélkül ajánlottam volna meg érte az 5 pontot.
A második csoportba két spanyol nyelven előadott szám, a Tormenta és a Nunca más tartozik. Egyedivé teszik az anyagot, ugyanakkor általuk valamennyire megtörik a korábbi dalokkal gerjesztett varázs. A spanyol Héroes del Silencio jut róluk eszembe, akik ugyan jó zenét, de nem metalt, hanem hard rockot játszanak. Szeretem az egzotikumot, de ezek itt most egy fél ponttal lejjebb viszik a végső osztályzatot.
És vannak a nem kiemelkedő, egyszerűen csak kellemes, általában középtempós tételek (kivéve a szélsebes Final Prayers-t), amelyek ilyenformán mégis a vatta (töltőanyag) szerepét töltik be az albumon.
A Jet Jaguar első nagylemeze üde színfoltja az idei felhozatalnak, ám hazudnék, ha azt mondanám, hogy izgatottan várom a folytatást. Mindenesetre a fentebb említett demó és EP révén adok nekik még egy esélyt. 4-es és 4,5-ös osztályzat között vacilláltam, de szimpatikus, amit csinálnak, és a slágernóták miatt is végül az utóbbi mellett döntöttem.
Leave a Reply