Enslaved: Utgard (2020)

Elöljáróban – mintegy lelőve a poént – annyit mondanék, hogy a lemezelőzetes „beetető“ nóták (Jettegryta, Homebound) messze az anyag legjobban sikerült darabjai. Azok alapján egy kicsit izgalmasabb műre számítottam, de a teljes korong megismerése után úgy érzem – nem elvitatva a lemez érdemeit –, hogy nem készült különösebb kuriózum. Na, most, hogy mindenki kedvét jól elvettem tőle (azért remélem, nem), vágjunk ösvényt a leigázottak erdejében, és bogozzuk ki, mit is rejteget számunkra az album!

A zenekar 1991-ben alakult a norvégiai Haugesund városában. Az alapító tagok, akik még ma is aktívan részt vesznek a banda életében, Ivar Bjørnson gitáros és Grutle Kjellson énekes-bőgős. Meglehetősen fiatalon kezdték az ipart, Ivar még csak 13 (!) éves volt akkor. Első nagylemezük 1994-ben jött ki, Vikingligr Veldi címmel. Érdekessége, hogy Euronymous kiadójánál jelent meg, a cég utolsó előtti kiadványa volt a balsorsú tulajdonos halála után.

A bemutatkozás erősre sikeredett, máig büszkén vállalható, nagyszerű viking metal album született. A szövegek izlandi és ó-norvég nyelven íródtak, és a skandináv mitológia rejtelmeit boncolgatják. Ez a témaválasztás mindmáig jellemző rájuk, bár manapság már inkább angol nyelven adják elő dalaikat. Első két lemezükön Trym Torson dobossal dolgoztak, aki később az Emperor és a Zyklon tagja is lett. S ha már a másodállásokról beszélünk, meg kell említenünk, hogy Ivar szintetizátorosként szerepelt a Borknagar első három lemezén (amely zenekarban már szinte mindenki megfordult, aki számít a norvég színtéren).

Az Enslaved 15 nagylemez birtokosa, nagyjából két-háromévi rendszerességgel ontja magából az új alkotásokat. 1997-es, Eld című korongjukon jelent meg először a tiszta ének, a 2000-es Mardraum-on érte el őket az előbb-utóbb minden norvég blackert elérő progresszivitás, 2001-es, Monumension című lemezükön pedig az angol nyelvű szövegek is megérkeztek, és azzal együtt már meglehetősen elsodródtak az alternativitás irányába.

Jelen lemezt a következő tagokkal kiegészülve vették fel: Arve Isdal gitáros, Håkon Vinje szintis és Iver Sandøy dobos.

A mű a Fires in the Dark tétellel indít, meglehetősen epikusan, kórusokkal átszőve. Kissé vontatott, intró-szerű hangulata van, de jól felvezeti a lemez talán legjobb dalát, a korábban már emlegetett Jettegryta-t. Ez egy nagyon jól eltalált, középtempós, sodró lendületű nóta, erőteljes Abbath-os áthallásokkal és persze az elmaradhatatlan progresszív elemekkel fűszerezve. Szerintem ez a dal reprezentálja a legjobban a jelenkori Enslaved munkásságát. A másik videós szerzemény, a Homebound a negyedik helyre került. Szintén egy erős bástyája a lemeznek: hangulatos, magával ragadó, a korong metalosabb vonalát erősíti.

A srácok jól elosztották a tételeket, hogy ne legyen unalmas az összkép. Durvább és nem annyira kemény etűdök váltogatják egymást. Az ötödik helyre az album címadója, az Utgard került, ami tulajdonképpen egy közel kétperces próza, az egyetlen norvég nyelvű darab, amit a szintén klipes Urjotun követ. Na, ez egy elég érdekes pontja a lemeznek: egy kicsit szinti-popos, egy kicsit alter, egy kicsit a fene tudja mi. Megfoghatatlan. Ezt nevezik művészetnek, és talán ez a dal az, ami egyedivé teszi és kiemeli őket a zenék tengeréből.

A záró tétel a Distant Seasons, ami számomra az album leguncsibb szerzeménye. Én nem raktam volna lezárásnak, bár levezetésnek elmegy, de így elmarad a csattanó…

Utgard az óriások földje az északi mitológiában. Az Enslaved pedig egy óriás a zenék földjén. A csapat megmutatta, hogy mire képes 2020-ban, és úgy gondolom, az eredménnyel mindenki elégedett lehet. Bár mint az elején írtam, az előzetes dalok alapján egy erősebb lemezre számítottam, de azért ez egy jó anyag lett a maga háromnegyed órás hosszával. Egy kicsit barátkozni kell vele, de első hallgatásra működő elemek is vannak benne. Kilenc tételen keresztül próbál győzködni, amiből legalább öt biztosan alkalmas arra, hogy újra meghallgassuk a lemezt. Ajánlom mindenkinek, kicsiknek és nagyoknak. A pontszámból viszont valamennyit le kellett satírozzak, a kicsit unalmasabb részek és az előzetes erősebb ígéretek miatt csak négyest adok rá.

Laq

A cikk szerzője: Rattle Inc. 197 további cikk
A Metal Attack fanzine-t 1988 őszén indította két egri főiskolás, Benjoe és Coly. A lap a nyolcadik számtól jelent meg Rattle Inc. név alatt. A kiadvány összesen 18 számot élt meg, és 1991 tavaszán szűnt meg. A fanzine - negyedszázados kihagyást követően - online változatban, 2016 decemberében kelt újra életre a Facebook-on, és 2017 januárjában kapott saját felületet.

Legyél az első aki hozzászól

Szólj hozzá!

Az e-mail címed nem kerül nyilvánosságra.


*