A 2000-ben megjelent death metal alkotások közül a Vader Litany lemeze mellett számomra a Dying Fetus ezen albuma az, ami maradéktalanul kielégített. Na, nem úgy… na jó, úgy is!! HEHEHEHE!! A Destroy the Opposition egy olyan masszív halál-erődítmény, hogy még egy atombomba sem tudná elpusztítani. A baltimore-i csapat 1996-ban megjelent első albuma (Purification Through Violence) nem vett le teljesen a lábamról, de el kell ismernem, hogy ígéretes bemutatkozás volt. Aztán a rá két évre kiadott Killing on Adrenaline már jól mutatta, hogy akkora tehetség van az amcsi fiatalokban, mint King Kong tökei párzás előtt. Nekem mégis ez a harmadik lemez a legnagyobb kedvencem tőlük. Amíg a második erőteljes rúgásokkal változtatja péppé az agyamat, addig a Destroy the Opposition megtapos, meggyilkol, majd pedig ledarál.
Elképzelni sem tudom, hogy ezt a négy, a húszas évei elején járó fiatalt mi az istennyila idegelte fel ennyire, de amit itt művelnek, az felér egy dührohammal egybekötött rombolással. A nyolc dal szinte felökleli a hallgatót, aki a testi épségét féltve, szíve szerint a stop gomb után nyúlna, de mégsem képes megtenni, pláne ha szereti a jófajta death metalt. John Gallagher (gitár/vokál), John Voyles (gitár), Jason Netherton (basszus/vokál) és Kevin Talley (dobok) minden mérgét, akaratát, tehetségét beleadta, hogy ez a lemez kitörölhetetlen tintával legyen beírva a nagy halálfém kalendáriumba. Csontig hatoló fájdalmat előidéző riffek, prosztatavizsgálattal felérő súlyos szaggatások, a koponyát szilánkokra törő őrlések és krónikus technikázás itt a képlet. A két John úgy megkínozza a gitárokat, hogy a hallgató legszívesebben feljelentést tenne ellenük valami hangszerjogi szervezetnél.
Az az állítás, hogy a dalok az egysíkúság jeleit mutatnák, akkora hazugság lenne, mint az, hogy egy pár zoknit csak egy napig szabad hordani. Igaz, én is naponta cserélem, de csak úgy, hogy ami ma a jobb lábamon volt, azt másnap a balra húzom. De a témára visszatérve, mind a nyolc szerzemény a változatosság kitűnő példája. A témák, a riffek, az ütemek úgy váltogatják egymást, mint a rajongók a toi toi vécében, két koncert közti szünetben valamelyik nagy fémfesztiválon. Iszonyatos mennyiségű brutalitás árad a dalokból, és egy másodpercnyi időd sincs arra, hogy egy kicsit is megpihenj.
Akit még mindenképpen meg kell említenem, az Kevin Talley!!! Amit ezen az albumon összedobol, az számomra még így, 20 év elteltével is megfejthetetlen!!!! Nem tudom, volt-e polip a felmenői között, de néha olyan, mintha nyolc karja lenne. Nem véletlen, hogy az egyik kedvenc dobosom. S az sem véletlen, hogy anno castingra hívta a Slayer!!!! Azért kíváncsi lennék, hogy mit produkált volna a Slayerben, ha bekerül a csapatba! Emberfeletti, amit itt csinál!!! Aki esetleg még nem hallotta ezt az albumot, az keressen rá az Epidemic of Hate nótára, és hallgassa meg, hogy mit művel ez az ember, ha ember egyáltalán, mert én abban sem vagyok biztos!
A Dying Fetus egyik jellemzője, hogy ketten végzik a vokálosi teendőket. Ezt itt is így van. Míg Jason Voyles egy rekedtes/károgós üvöltéssel ijesztgeti a hallgatóságot, addig John Gallagher olyan mély hörgést produkál, hogy szívem szerint egy mentos cukorkát is betennék neki a CD mellé a lejátszóba. A grizzly medvék továbbképzésre jelentkeznének nála, ha ezt hallanák, az tuti.
Mondanom sem kell, hogy a lemez úgy megdörren, hogy majd kidőlnek a falak. Többek között ez az egyik dolog, ami miatt a Dying Fetus az egyik nagy kedvencem. Minden albumuk úgy szól, mintha tíz GAZ-66-os teherautó versenyezne egymással itt, a szobában. Most is ez bömböl, miközben írok, és rezeg még a padló is! Ha feltekerném csutkára, tuti, hogy rendkívüli lakógyűlést hívna össze a közös képviselő.
A Dying Fetus ma is aktív, bár volt néhány tagcsere az évek során. Egyedül John Gallagher az, aki a ’91-es megalakulás óta a csapat tagja, és rendületlenül vezeti előre a bandát. 2017-ben már a nyolcadik albumot dobták ki, úgyhogy biztos nemsokára újabb csapást fognak mérni a hallójáratainkra.
Úgy gondolom, mindent elmondtam, amit érdemes tudni így egy hajtóra, bár oldalakon keresztül tudnám dicsérni ezt a remekművet. De az már szónanizálás lenne, én viszont nem szeretném annak a látszatát kelteni, hogy a szófosás betegségében szenvedek, úgyhogy be is fejezem az ömlengést. A lényeg lényege, hogy a Destroy the Opposition az egyik legsúlyosabb death metal alkotás ami megjelent ezen az elátkozott bolygón, és aki behatóan foglalkozik a death metalkímia tudományával, annak mindenképpen érdemes tanulmányoznia. A Dying Fetus könyörtelen, brutális és gyilkolásra termett. Éppúgy, mint az én zoknijaim, amikor már két hete hordom őket! HEHEHE!!!
Válasz írása