Erről a lemezről annyi mindent leírtak már az utóbbi 35 évben, hogy igazán gondolkodnom kell, mi lehet még új információ vele kapcsolatban. Az elődzenekar Hellhammer történetét feltételezem, hogy ismeritek, oldalunkon is olvashattatok róla, így ebbe a sztoriba nem megyek bele. De a Celtic Frost és a To Mega Therion elnevezés eredete is bizonyosan ismeretes számotokra, ahogy az is, hogy a Morbid Tales és Emperor´s Return EP-k után ez a Thomas Gabriel Fischer vezette svájci formáció első nagylemeze.
Tom a közelmúltban adott interjúkban sem felejti el hangsúlyozni, hogy milyen nehéz volt a startjuk a Celtic Frost-tal a Hellhammer-es múlttal a hátuk mögött, hiszen az mint egy átok nehezedett a zenekarra. Alig tudtak megszabadulni tőle, ez majd csak a 90-es években sikerül nekik, a megalakulás éveiben viszont sem a közönség nagy része, sem a lemezcégek nem akartak hallani a Hellhammer-ről vagy utódjáról. Tomnak nem kevés munkájába került lemezszerződéshez juttatni a csapatot, ami megalapozta volna az anyagi biztonságukat, aminek köszönhetően már csak ezzel foglalkozhattak volna. Hiszen akkoriban a zenészek majdhogynem a lemeztársaságok alkalmazottai voltak: havi bér fejében dolgoztak a dalaikon, amelyek jogairól a legtöbb esetben lemondtak. A 80-as évekbeli bandáknak ma is komoly fejtörést okoz, hogy hogyan férhetnének hozzá a saját jogaikhoz, amelyek a lemezcégek fúziója vagy komplett átvétele eredményeként a sokadik jogtulajdonosnál vannak. Végül a Morbid Tales demóit hallva figyelt fel rájuk Karl Walterbach, a Noise kiadó alapítója. Mivel a kezdeti EP-kre és a Death Metal lemezválogatásra jó kritikákat kapott a csapat, felkínálta nekik a hőn áhított szerződést, a későbbiekben viszont már a kiadó húzónevei közé tartoztak a Helloween, a Running Wild és a Grave Digger társaságában.
A Celtic Frost első három alkotása esetében minden eladott hanghordozó után 14 és 18 százalék közötti nettó összeget kapott, ami Walterbach szerint akkoriban egyáltalán nem volt természetellenes, pláne ha figyelembe vesszük az akkori nagy eladási számokat. A harmadik album után azonban tovább javult ez az arány. Viszont egy zenekar számára, amely a zenélésből akart megélni, ez így is nagyon kevés volt, olyannyira, hogy a Tom és Karl közötti vita majdhogynem a tettlegességig fajult – mesélték az egykori Noise irodai alkalmazottak. Hát, ilyen körülmények között zajlottak az album munkálatai 1985. szeptember 14. és 28. között a nyugat-berlini Casablanca Stúdióban, Horst Müller felügyelete alatt.
A To Mega Therion a 31. katalógusszámot (N0031) kapta a Noise kiadványai között, a további kiadások pedig ennek az alszámait. 1985-ben hivatalosan LP- és CD-kiadás létezett, kazetta viszont Németországon belül nem. Ez volt az első és egyben utolsó nagylemez is, ami Tom egyszerű, ugyanakkor magával ragadó riffjeire épült, a dob pedig különösebb technikás megoldások nélkül korbácsolta előre a dalokat. Nemhiába ez a lemez és az ezt megelőző Morbid Tales, valamint Emperor´s Return az, ami az ugródeszkát jelentette a black és a death metal kialakulásához.
A lemezborító története annyi, hogy bár a fiatal Toméknak otthon, a falon is függött egy Hans Rudolf Gigertől származó festmény lenyomata, egyszer a papájával a művésznél jártak látogatóban; Tom megállt a To Mega Therion akril festménye előtt, ami 1977-ben született, és Satan I az eredeti címe; elámult, mire Giger megkérdezte, hogy elnyerte-e a kép a tetszését. Erre Tom nagy nehezen kibökte, hogy éppen ilyen festményre vágyik a zenekarával, de ez számukra megfizethetetlen. Giger megszánta a fiatalembert, és szóban megállapodtak, hogy a Celtic Frost csak albumborítónak használhatja a festményt, más felhasználási engedélyt nem kap rá. Belső borítónak pedig megkapta mellé az 1981-83-ban keletkezett Victory III festményt.
Giger 1985-ben már világszerte elismert, Oscar-díjas művész volt, aki fantasztikus-realista/szürrealista stílusban alkotott, a pályája elején álló, ám ambiciózus Tomban viszont mintha fiatalkori önmagát látta volna. Ekkor már maga mögött tudta olyan filmek illusztrációit, mint a Düne, az Alien, vagy a Poltergeist I. A merchandising-gyártók azonban, ügyet sem vetve a felek megállapodására, elkezdték gyártani a különféle termékeket, amiért Tom igencsak szégyellte magát. 2006-ban viszont Giger nevére licencelték a festményével ellátott termékeket. A festő végül 74 éves korában, 2014. május 12-én, egy elesés következtében elhunyt. Az utóbbi években bizonyos időközönként Tom a házában mutatja be a művész gyűjteményét a látogatóknak.
Furcsán alakult az a történet is, hogy a csapat eredeti basszusgitárosa, Martin Eric Ain közvetlenül a stúdiómunkálatok előtt lépett ki a zenekarból, különféle személyes problémák miatt, amelyekben az akkori barátnője is szerepet játszott. De az előbbiekben említett anyagi támogatottság is hiányzott a Noise-tól, ami szintén arra kényszerítette Ain-t, hogy távozzon, miután lezárták Tommal a dalírás folyamatát. Az előbb említett okokból kifolyólag a To Mega Therion-t Dominic Steiner basszusozta fel, hogy aztán a sors iróniájaként Martin szinte közvetlenül a stúdiózás befejezése után mégis visszatérjen. Sajnos 2017. október 21-én, mindössze 50 évesen végleg eltávozott az élők sorából.
A lemez végül 1985. október 27-én került a boltokba. A Celtic Frost mindvégig egyedi színt képviselt az extrém metal palettáján, ami mind vizuálisan, mind zeneileg avantgárd művészi elemekkel volt megspékelve. A csapat durva és kíméletlen volt, de nem úgy, mint a karrierjük elején járó amerikai vagy német bandák. Okkult és gonosz témákkal foglalkoztak, ami a zenén is átütött, és ezt elegyítették sajátos ízekkel. A Morbid Tales-en még csak ráleltek egy olyan stílusra, ami csakis az övék, a To Mega Therion ezzel szemben már egy, a csúcson járó, magabiztos, érett zenekar munkája volt. Különböztek más zenekaroktól és a korukat is megelőzték azzal, hogy francia kürtöt, üstdobot és szoprán női vokálokat is beépítettek a zenéjükbe, ami a 80-as évek közepén páratlan volt a színtéren. Ezzel is oldották a gyorsaságot, és változatosságot, illetve eredetiséget kívántak sugallni.
A kürt már az album bevezetőjében, az Innocent and Wrath című számban szerepet kapott, amelyben a félelmetes Nagy Állat, vagyis az Antikrisztus közeledését vezeti fel baljósan, hogy aztán a The Usurper-ben elszabaduljon az energia, ami hogyan máshogy is kezdődhetne, mint Tom jellegzetes „Uhhh!“-jával, s amiben a női szoprán is kap egy kis szerepet. Változatos és tömör riffelés veszi kezdetét. A Jewel Throne súlyosan hömpölyög tovább. A Dawn of Meggido-ban az üstdob és a kürt is nagyszerűen alátámasztja az avantgárd, vészt jósló dallamokat az okkult szöveg alatt. Ez a szám talán a leglassabb és legdoom-osabb. Az ezt követő Eternal Summer felgyorsul, és továbbkorbácsol a lemezen primitív, de nagyon hatásos riffelésével, hogy aztán halálos doom-olással lerántson a sötét szakadékba, majd újból mint egy rakéta startoljon el.
A B oldal egyik legnagyobb klasszikusukkal, a Circle of the Tyrants-szel indul, amelynek kezdéseként megint Tom jellegzetes „Uhhh!“-ját halljuk. Ez a dal már az Emperor´s Return EP-n is szerepelt. Itt szintúgy egy gyors téma kapott helyet, amiben női vokál is előfordul. Nagyon karakteres nóta, igazi koncert-kedvenc. A (Beyond the) North Winds egy fejet és öklöt rázó, thrash-elős dal a CF stílusában, amiben Tom ismét egy váratlan, hórukkos „Uhhh!“-hal vezeti be a ritmusváltást. A Fainted Eyes szinte alig különül el az előző daltól, ez is vágtázó tempóban hajszol előre, itt viszont váltakozik a tempó és variálják a riffeket. Az utolsó előtti Tears in a Prophet´s Dream akár egy indusztriális csapathoz is jól passzolna vagy egy sci-fi soundtrack-jeként is elmenne. Nem véletlenül sorolják az albumot gyakorta az előbb említett stílusban tevékenykedő csapatok is a kedvenceik közé.
A Necromantical Screams bevezetése a maga disszonáns dallamíveivel akár a Slayer 1988-as South of Heaven albumán is szerepelhetne. Hat percével az egyik legnagyszerűbb szám a lemezen! A női magas hang kriptai hangulatot teremt a lassú, doom-os riffeléshez. A klasszikus hangszerek pedig csak még jobban fokozzák a vészjósló hangulatot. A csapatot a kortárs lapok a sátánista kategóriába sorolták, holott a szövegekben az okkultizmussal és a vallással foglalkozni nem jelenti azt, hogy azt ember gyakorolja is azt. Tom esetében is így volt, ahogy ezt egy pár interjúban elmondta, de a Running Wild is megkapta ezt a címkét az első két albuma után. A zenét és a szövegeket egybevetve tulajdonképpen a Celtic Frost-nak kellene megkapnia a „80-as évek Black Sabbath-ja” címet. 🙂
Ezzel az albumukkal Warrior-ék nemzetközi szinten is letették a névjegyüket, és szolgáltak alapul a 90-es években tovább folytatódó extrém zenei hullámnak. Kultikusságát jól mutatja, hogy az LP eredeti verziója gyakran 150 euró körül vált gazdát börzéken és online fórumokon.
Az album újrakiadása LP-n Tom G. Warrior precíz munkáját dicséri, aki mindent részletesen átnézett, majd lábjegyzettel, valamint gondosan retusált fotókkal, könyv formájában publikált. A széthajtható borítóban extraként két poszter is szerepel: az albumborító mint az eredeti festmény 100×70 cm-es lenyomata és az akkori csapatfelállás. A két 180 grammos fekete lemezen nemcsak a To Mega Therion, hanem a C oldalon az Emperor´s Return EP, a D oldalon pedig egy 1985-ös stúdiós jammelés, valamint egy dal remix változata is szerepel. A lemezt az amerikai Mercury és Gemini űrprogramok emlékének ajánlották, amelyek 1965/68-ban zajlottak, különösképpen „Gus“ Grissomhoz és az Apollo 1-hez intézve a felajánló sorokat.
A lemez kazettára másolt verziója valahogy egy időben jutott el hozzám a Sodom In the Sign of Evil-jével. 1985-ben mindkét csapat igen egyedi színt képviselt a metal palettáján, még ha nekik is voltak zenei elődeik. A Celtic Frost 85/86-ban rendszeresen szerepelt a havi lemezlistámon, és a CF-képek vagy -poszterek is előkelő helyen szerepeltek az általam megszerezni kívánt zenekari attribútumok listáján. Aztán 1987/88-tól lassan kezdett kikristályosodni, hogy kik lesznek a szupersztárok és kik azok, akiknek lefelé vezet az útja. A Kelta Fagy az Into the Pandemonium album után sajnos az utóbbi kategóriába tartozott.
Leave a Reply