Blind Guardian: Tales from the Twilight World (1990)

Valamikor 1990 végén, 1991 elején történt: ülünk Vectomi szobájában, és miközben veszi fel nekem ezt az albumot, együtt énekli Hansival a Last Candle záró sorait: „Somebodies out there, somebodies out there…” Arra már nem emlékszem, hogy a Follow the Blind-ot előbb szereztem-e meg, mint a Tales…-t (valószínűleg nagyjából egy időben), mindenesetre a zenekarral ez volt ismeretségünk origója. Ugyanezen év március 15-én élőben is láttam őket a csepeli MAHART Művelődési Házban, ahol interjút is készíthettem a frontemberrel, és innentől körülbelül az évtized közepéig bősz rajongója voltam a csapatnak. (Bár A Gyűrűk Ura-fanatikus vagyok, a Nightfall in Middle-Earth album már nem igazán jött be.)

Számomra egyértelműen ez az album a Blind Guardian-életmű csúcsa. Hogy miért? Talán mert Kürsch-ék alkotásai közül ez talált elsőként telibe. Talán mert míg az első két lemez a szárnypróbálgatás, a saját hang keresgélésének időszakát dokumentálta, ezzel a lemezzel ösztönösen, zsigerien éreztek rá a „helyes megfejtésre”. A Tales… az abszolút ihletettség állapotában született, míg a rá következő Somewhere far Beyond ennek alapjaira építkezve, egy profi, a maximális tudás birtokában lévő zenekar tudatosan megtervezett alkotása. Vagy mert ezen hallható kedvenc BG-nótám, a Lost in the Twilight Hall, és egyébként is, egy-két dalt leszámítva nyugodtan mondhatnánk a lemezt egyfajta Blind Guardian-esszenciának, best of albumnak is. Valami hasonló magnum opus-nak, mint amilyen, mondjuk, a Rage diszkográfiájában a Secrets in a Weird World.

A krefeldi speed/power metal csapat 1986-ban indult világhódító útjára. Az alapító Hansi Kürsch énekes-basszusgitároshoz és André Olbrich gitároshoz egy évvel később csatlakozott Marcus Siepen gitáros és Thomas „Thomen” Stauch dobos. Ez a klasszikus felállás jegyzi a zenekar első hét stúdióalbumát, köztük a harmadikként megjelent Tales…-et is.

Az első lemez, a Battalions of Fear óta tudhatjuk, hogy a csapat – de Hansi mindenképpen – nagy fantasy-fanatikus. Valamennyi anyagukon helyet kapott egy vagy több, Tolkien Középfölde-regényciklusából, a Conan sagából vagy egyéb legendás sorozatokból merítő darab. A Tales…-en különösen gazdag tárházát találjuk ezeknek a daloknak. A Traveler in Time alapja Frank Herbert Dűne című regénye. A Welcome to Dying-ot Peter Straub Floating Dragon című műve ihlette. A Lord of the Rings és a Lost in the Twilight Hall is A Gyűrűk Urából merít, a Tommyknockers-hez és az Altair 4-hoz Stephen King A rémkoppantók című regénye szolgált háttérként, a Goodbye My Friend-et az E.T. című film inspirálta, a The Last Candle pedig Margaret Weis és Tracy Hickman Dragonlance-univerzumába repíti el a hallgatót.

Az albumon közreműködők listája is igen illusztris, bár tulajdonképpen itt is ugyanazon baráti társaság tagjai segítettek be Hansiéknak, akik az Iron Savior vagy a Gamma Ray egyes anyagain is szerepeltek. Kalle Trapp nemcsak a zenei producere a lemeznek, hanem vokálozik is rajta, akárcsak a hangmérnök Piet Sielck (Iron Savior, Savage Circus). Mathias Wiesner, aki tulajdonképpen az együttes session billentyűse, az effektekért felel, Kai Hansen (Helloween, Gamma Ray) a Lost in the Twilight Hall-ban az egyik verzét énekli, a The Last Candle-ben pedig a gitárszólót „vállalta magára”.

Időutazásra invitál az albumot nyitó Traveler in Time, amelynek első fél perce egy ellenállhatatlanul dinamikus, heroikus szám- és lemezkezdés. Hansi hangja sem semmi, de a kórusok – itt és később is – még emelkedettebbé teszik a dal(ok) hangulatát. A 2013-as remastert hallgatva az eredeti hangzás egy kicsit erőtlennek túnik. Ehhez a zenéhez minimum ilyen kirobbanóan erőteljes sound illik.

Az első két nóta egyértelműen a sebesség jegyében fogant, a nagyívű vokálokat pedig az ember akaratlanul is együtt énekli az erre a lemezre összejött mikrofontöltelékekkel. A Welcome to Dying záró sora: „I spread my wings and fly away”… hogy aztán a következő korong bónuszaként a Queen Spread Your Wings-ét is elénekeljék.

(b-j) Stauch, Kürsch, Olbrich és Siepen

Az instrumentális, szűk másfél perces Weird Dreams mai füllel egy kicsit olybá tűnik számomra, mintha egy kidolgozatlan dal töredéke lenne. Lord of the Rings címmel korábban egy monumentális epikus alkotást tudtam volna elképzelni, de Kürsh-ék változata is hangulatos, a történet romantikus-lírai oldalát villantja fel. A kreditek tanúsága szerint Marcus Siepen egyedül ebben a dalban szólózik. A dal talán legemlékezetesebb négy sora:

„One ring for the dark lord’s hand
Sitting on his throne
In the land so dark
Where I’ve to go”

A Goodbye My Friend-del máris száguldunk tovább a speed/power muzsika szárnyain. Ennek is dobogós a refrénje, a gitárrészek itt és máshol is zseniálisak, erőteljesek és szépen kimunkáltak, elegáns dallammenetekkel díszítettek. Bizsergető riffeléssel indít az ugyancsak sebességmámorban fürdő Lost in the Twilight Hall. Ám még mielőtt felhangzana az album legjobb refrénje, egy verzét – szinte teljes egészében – Kai Hansen előadásában hallunk. És aztán jön a katarzis:

„Look behind the mirror
I’m lost in the twilight hall
Once I’ll be back for a moment in time
That’s when the mirror’s falling down”

Most is borzongok, ahogy hallgatom…

A Tommyknockers és az Altair 4 számomra egy kicsit más világ, valamiért nem állnak olyan közel hozzám, mint az eddig dicsért számok, és persze a lemezt záró szerzemény. Holott a dallamosságukkal, megjegyezhetőségükkel semmi probléma, bárcsak a későbbi BG-albumokon is ilyen nóták kaptak volna helyet (akkor permanensen a zenekar rajongója maradtam volna)!

A bő 40 perces műre a monumentális The Last Candle teszi fel a koronát, amely szintén mindenekelőtt többszólamú refrénjével hengerel, Kai jellegzetes szólója pedig – így, hogy tudjuk, hogy ő is jelen van a stúdióban – egyértelműen felismerhető. 🙂

„Somebodies out in the night
I fly in time
The last candle will burn
There’s hope for everyone
When the last candle burns high
Oh it’s time for life”

Nem sokkal az oldal indulását követően, 2017 januárjában egy posztba összeírtam kedvenc albumaimat (a lista itt olvasható). Mintha a fogamat húzták volna, úgy tudtam csak a számukat nagy nehezen 25-re csökkenteni. A demokratizmus és tanácstalanság jegyében abc-sorrendbe rendezve ezeket, a Tales… a második helyen szerepel közöttük. Megérdemelten: a Blind Guardian ma harmincéves nagylemeze (is) életem meghatározó zenei élményei közé tartozik.

A cikk szerzője: Coly 938 további cikk
A Rattle Inc. fanzine, majd az ugyanilyen nevű online heavy metal magazin alapítója, szerkesztője. Civilben is újságírással foglalkozik.

Legyél az első aki hozzászól

Szólj hozzá!

Az e-mail címed nem kerül nyilvánosságra.


*