Alcatrazz: Born Innocent (2020)

A mindig kifogástalanul öltözött és jól fésült Graham Bonnet egy igazi hard rock veterán, aki tipikus esete az olyan énekeseknek, akiknek a nevét ugyan nem túl sokan ismerik, a hangjukat viszont annál többen. Ha mást nem is, a Rainbow Since You’ve Been Gone című klasszikusát valószínűleg minden rocker kívülről fújja. Bonnet úr még a hetvenes évek elején kezdte a szakmát, ám kétségtelen, hogy Ritchie Blackmore oldalán sikerült betörnie a rockzenészek felső ligájába. A mosoly nélküli maestróval történő szakítása után mindig ügyesen sikerült helyezkednie, ennek köszönhetően a nyolcvanas évek nagy gitárhősei közül jó pár „megvolt neki”. Olyan legendás zenészek oldalán készített felejthetetlen albumokat, mint Michael Schenker, Yngwie Malmsteen, Steve Vai vagy Chris Impellitteri.

Bevallom őszintén, bennem is csak nemrég tudatosult igazán, hogy tulajdonképpen hatalmas rajongója vagyok az öregnek. Mindig is imádtam a vele készült Rainbow, M.S.G., Alcatrazz és Impellitteri lemezeket, de az az igazság, hogy ezekben a csapatokban mindig is a gitárosok teljesítményét éreztem a fő attrakciónak, és ez a tény akaratlanul is elvonta a figyelmemet Bonnet nagyszerűségéről. Úgy is fogalmazhatnék, hogy számomra sokáig „csak egy hang” volt, aki előadta a rivaldafényben sütkérező sztárzenészek dalait. Ez az áldatlan állapot egészen addig tartott, amíg meg nem hallgattam a mester szólózenekarának legutóbbi Meanwhile, Back in the Garage című lemezét. Ekkor ért a felismerés, hogy ez a fazon bizony a saját jogán is egy rock isten, akinek nem feltétlenül kell jó nevű kollégákra támaszkodnia ahhoz, hogy maradandót tudjon alkotni.

Nagyjából ezzel a megvilágosodással egy időben ért a hír, hogy az Alcatrazz zenekarral potom 34 év után új lemezzel fog jelentkezni. Az ősfelállásból itt találjuk még Gary Shea basszert és Jimmy Waldo billentyűst, a doboknál Mark Benquechea ül, az ügyeletes gitármágus posztját pedig Joe Stump tölti be. Steve Vai és Chris Impellitteri szólókarrierjük miatt ugyan nem erősíthetik a zenekar sorait, ám egy-egy dallal így is hozzájárultak a lemezhez. Michael Schenker távolmaradása valahol érthető, hiszen ő jelenleg is együtt dolgozik Bonnet-tel egy másik formáció keretein belül, Blackmore és Malmsteen uraságokról pedig nyilván senki nem gondolhatta, hogy le fognak ereszkedni az rockzene Olimposzáról, és újra együtt fognak zenélni egykori kollégájukkal. Őszintén szólva, nem is nagyon hiányoznak innen, nélkülük is kész sztárvendég-kavalkád a lemez.

A nyitó és egyben címadó tétel Chris Impellitteri szerzeménye, így nem is lepett meg túlzottan a kezdő dobütések után nyakamba zúduló hangáradat. Tíz másodperc sem telik el a dalból, de a gitárosnak ennyi is elég, hogy körbejárja a fogólap összes tartományát. Szem nem marad szárazon, bund nem marad érintetlenül. Ezzel együtt sem kell holmi öncélú hangszeres bemutatóra gondolni, Chris a komponálás során abszolút alázatosan közelített a feladathoz, a verzék alatt szinte visszafogottnak mondhatók a riffek, de a szólóknál azért megmutatkozik, hogy hol is lakik a villanygitáros Úristen. A jó öreg Bonnet pedig hozza szokásos remek formáját, számomra mindig öröm őt hallani. Sokan felróják neki, hogy a régi időkhöz képest megkopott a hangja, ami kétségtelenül igaz is, de könyörgöm, ez a faszi 72 évesen még speed metal nótákat énekel, és ráadásul baromi jól is áll neki a dolog, úgyhogy ne legyünk már telhetetlenek! Hirtelen nem is jut eszembe senki más, aki az ő korában ilyen kemény zenét nyomott volna.

Az erős felütés után a folytatás még keményebb pillanatokat tartogat: a Polar Bear dallamosan fűrészelő gitártémái akár egy vérmesebb Running Wild nótában is jól mutatnának. Bonnet persze ezekre a marcona zenei alapokra is nagyszerű dallamokat kanyarint, a nagyívű refrénben pedig alaposan kiereszti a hangját. Mondhat bárki bármit, vannak még ott tartalékok rendesen. Az ír mitológiából merítő Finn McCool egy újabb neoklasszikus power metal tekerés, sodró tempóval és ragadós dallamokkal felvértezve. Olyan magával ragadó húzása van ennek a dalnak, hogy még a kissé viháncolós hangulatúra sikerült refrént is gond nélkül képes vagyok megbocsátani a fiúknak.

A We Still Remember már egy középtempós darab, sztorimesélős énektémákkal, kellemes, békebeli heavy metal hangulattal. Az a fajta dal, amiben ugyan nincs semmi eget rengetően különleges, mégis baromi jó hallgatni. A London 1666, ahogy a címéből is sejthető, az angol főváros tragikus lángba borulását regéli el, ennek ellenére senki ne számítson merengő hangulatú siratóra. Kőkemény metal riffek és kalapáló tempók segítségével elevenítik fel a történteket, Graham hanghordozása különösen jól érzékelteti az ott uralkodó hisztérikus hangulatot, és a tűz elől rohanó emberek kétségbeesett küzdelmét az életben maradásért. A zabolátlan gitárszóló hallatán pedig szinte már látjuk is magunk előtt az egyre jobban elszabaduló lángok megállíthatatlan tombolását. Kiváló dal, már ezért megérte tető alá hozni ezt az albumot.

A lemez a maga 13 dalával egész hosszúnak mondható, de szerencsére elég változatos ahhoz, hogy a végére se fulladjon unalomba a műsor. A Steve Vai-féle Dirty Like the City virtuóz rock and roll őrülete az album felszabadultabb pillanatai közé tartozik, akárcsak a The Wound Is Open hair metalos hangulata. Ezzel szemben az I Am the King-ben és a Body Beautiful-ban már a szigorú középtempós döngetéseké a főszerep. Mindenképpen érdemes még kiemelni a Something That I Am Missing progresszívabb stílusban fogant riffjeit, enyhén keleties beütésű verzéit. Ez a dal egy kissé talán el is üt a lemez általános hangulatától, de abszolút jó értelemben véve.

Nagyon úgy néz ki, hogy a jó öreg Graham Bonnet-nek esze ágában sincs még nyugdíjba vonulni, de szerencsére ez egyáltalán nem jelenti azt, hogy trottyos balladák dalolászásával kívánja eltölteni még hátralévő idejét. Éppen ellenkezőleg, pályája egyik legkeményebb lemezét tette most le az asztalra. Egy igazi, örökifjú fenegyerek ő, egy született showman. Az a fajta irigylésre méltó vén szarházi, aki hetven felett is több nőt tud felszedni, mint én, több felest tud leküldeni, mint én, és olyan dumája van, amilyen nekem sosem lesz. Most meg csinált egy olyan lemezt, amilyet én sosem fogok. Elismerésem.

About Gabrielkiss 88 Articles
Több mint 20 éve rock/metal fanatikus, a mai napig aktív lemezgyűjtő. Jelenleg Nagy-Britanniában el, ahol egy nemzetközi áruházlánc alkalmazottja.

Be the first to comment

Leave a Reply

Your email address will not be published.


*