Yngwie J. Malmsteen’s Rising Force: Marching Out (1985)

Kerek jubileumuk apropóján eddig két Malmsteen-albumról – a Rising Force-ról és az Odyssey-ről – emlékeztem meg oldalunkon (itt és itt). Akkor mindent leírtam alkotóikról és magukról a lemezekről is, amit tudok vagy fontosnak gondoltam velük kapcsolatban elmondani. Úgyhogy ez alkalommal nem ismételném önmagam, legfeljebb annyiban, hogy míg a Rising Force a kedvenc Yngwie-anyagom, a Marching Out-on kapott helyet az általam legtökéletesebbnek tartott Malmsteen-szerzemény, a… na, de erről majd a maga idejében! 🙂

Göczey Zsuzsa 1985. november 30-án adta le (először) Lemezbörze helyett című műsorában a Rising Force-ot. S hogy kitöltse az adásidőt, a végén az akkor már megjelent második albumról is bejátszott két számot, a Don’t Let It End-et és az I Am a Viking-et. Nekem így volt meg kazettán, úgyhogy amikor szűk egy éven belül, 1986. október 11-én a Marching Out-ot is felvehettem a rádióból, ez a két nóta már régi ismerősömnek számított.

Revelációként ért és azonnal nagy kedvencemmé vált ez a muzsika: neoklasszikus metal nagy ívű dallamokkal és virtuóz szólókkal, lendületes nóták, amelyekben a szintetizátor is hangsúlyos szerepet kap. Persze, mindennek korábban is volt már valamiféle előképe, hiszen a Rainbow is hasonló zenében utazott (nem véletlenül tartotta Malmsteen éppen Ritchie Blackmore-t az egyik legnagyobb kortárs példaképének). De ezek már az új idők új dalai voltak, a „következő” generáció zenéje, ami egyszerre tradicionális és újító, a nagy elődök (Bach, Paganini) előtt tisztelgő és vérpezsdítően friss hangzású.

Maximálisan egyetértek egy előttem szólóval, aki szerint erre az albumra jött össze minden idők legjobb Malmsteen-felállása. Nekem legalábbis ez a kedvenc ötösöm. A Rising Force-ot feldoboló Barriemore Barlow helyére a billentyűs, Jens Johansson testvére, Anders érkezett, Yngwie pedig a basszusgitárosi teendőket engedte át ismét annak a Marcel Jacobnak, aki már a debütalbumot megelőzően is a csapat tagja, sőt alapító tagja volt, játszott is a formáció első két demóján, majd 1981-ben csatlakozott az akkor induló, svéd Force zenekarhoz, amely hamarosan Europe néven vált világhírűvé. Onnan azt a John Levén-t „túrta ki”, aki viszont így egy időre az ő helyét foglalta el Malmsteen csapatában. Az újonc svédnek azonban nem sokáig sikerült Yngwie-vel egy húron pendülnie, a főnök ugyanis már Levén nélkül állt neki a Rising Force felvételeinek, egy évvel később pedig a világ rendje is helyrezökkent: Jacob visszatért a Rising Force-ba, „váltótársa” pedig a Europe-ba.

A neoklasszikus metal atyja, a gitár Paganinije egyébként a mai napig nem tudja eldönteni, hogy a lemezeit megjelentető formáció egy igazi zenekar vagy csupán az ő folyamatosan változó felállással működő szólóprojektje. Legalábbis az albumborítók erről tanúskodnak. Ami a bemutatkozó lemezen előadónévnek és albumcímnek tűnik, az a Marching Out frontján már egyértelműen zenekarnév, ráadásul úgy, hogy itt is a Rising Force szavak a leghangsúlyosabbak. A Trilogy elején szimplán a gitáros nevét olvashatjuk alkotóként, az Odyssey-nél viszont a lemezcím fölött újra Yngwie J. Malmsteen’s Rising Force szerepel. És így tovább, egészen mostanáig.

(b-j) Jens Johansson, Anders Johansson, Malmsteen, Jacob és Soto

További érdekesség, hogy a lemez zenei producere egy bizonyos Lester Claypool volt, aki nem tévesztendő össze a Primus-főnök Les Claypool-lal. Előbbinek gyakorlatilag ez volt az első stúdiómunkája (nem roppanthatta össze a felelősség súlya, hiszen az előző album felvételeit maga Yngwie felügyelte), és ezt követően sem vált nagy keverőpult-guruvá, mindössze a Suicidal Tendencies Join the Army-jának hangmérnöki feladatai fűződnek még a nevéhez. (Hoppá, micsoda váltás!)

Amit eddig nem tudtam, hogy az ezen a lemezen hallható On the Run Again Yngwie egyik előző zenekara, a(z amerikai) Steeler Victim of the City című dalának átdolgozása. Az eredetit is meghallgattam: a refrénként funkcionáló címek eltérő szótagszáma miatt nyilván teljesen más ritmikájú a főtéma, és a régi változat hangminősége is botrányos, úgyhogy a két verzió nem igazán említhető egy lapon.

Apropó, Steeler. Malmsteen a „saját jogán” az 1984-es Rising Force album révén vált világszerte ismertté. Ám ahogy azt előző cikkeimben is írtam, hazájában már 1978-ban létrehozta ezt a projektjét, amit aztán 1981-84 között, amikor előbb a Steeler-ben, majd az ugyancsak amerikai Alcatrazz-ban is megfordult, szüneteltetett. Malmsteen saját bandája így születhetett újjá immár a tengerentúlon.

Az első albumhoz képest a Marching Out-ra gyakorlatilag megfordult az énekes és az instrumentális nóták aránya: míg a Rising Force-on csupán két dalban hallhattuk Jeff Scott Soto zseniális orgánumát, itt a 11-ből mindössze három számban kell nélkülöznünk őt. Így nyugodtan kijelenthetjük, az egy évvel korábbi produkció után Yngwie itt kifejezetten visszafogta magát, és leginkább csak a nótákon belül, a szólókban virgázott, magányos ujjgyakorlatai (Prelude, Overture 1383 és a címadó darab) pedig inkább melankolikus, lírai tételek. Úgy is mondhatnám, hogy míg a Rising Force egy új irányzat alapjait fektette le, és csupán egyes dalain keresztül kapcsolódott a klasszikus heavy metalhoz, addig a Marching Out egy alapvetően heavy metal album, nem kevés neoklasszikus ízzel.

Nem tudom, Göczey Zsuzsa anno miért éppen a lemez harmadik és ötödik – együttesen tíz perc játékidejű – dalát emelte be műsorába időkitöltőnek, hiszen az első három tétel is csaknem ugyanilyen hosszan szól. Jó, a Prelude tulajdonképpen egy távoli morajlásból bálnasóhajként felbukkanó gitárhang, ám az abból berobbanó I’ll See the Light, Tonight már egy lendületes középtempóban galoppozó szerzemény, ízes, ám mértéktartó szólóval. Persze a Don’t Let It End-del sincs semmi gond, nagyívű refrénnel igyekszik hatni zenei szépérzékünkre, és a szóló alatt Yngwie-nek itt is villámsebesen szaladgálnak ujjai a húrokon.

És ezt követően jutunk el a csúcsra, legalábbis az én mércém szerint. Klasszikus ihletésű, akusztikus gitármenetek vezetik fel kedvenc Yngwie-nótámat, a Disciples of Hell-t, ami ezt követően egy olyan vastagon horzsoló riffel nyit, amit korábban és talán azóta sem hallottunk a svéd gitármágustól. Itt is lovaglóritmusban vágjuk át magunkat a hangok erdején, Soto különösebb szélsőségektől mentesen, ám roppant férfiasan hozza az énektémákat, a gitárszólót szuperszonikus szintihangok váltják – egy kicsit el is nyújtják ezzel a középrészt, ám összességében egy nagyon összerakott, kompakt nótát kapunk. Zseniális, tökéletes, nálam a Malmsteen-életmű csúcsa.

Az epikus I Am a Viking is jó nóta, szép nóta, de nekem már akkor is egy kissé vontatottnak tűnt, és ma is annak hat. Nagyon szeretem viszont az instrumentális Overture 1383 kegyetlen kezdéséből kibontakozó finom, reneszánsz hangulatú gitármelódiákat.

A lemez B oldalának számcímei nem sok jót ígérnek: mintha egy kliségenerátor alsó nyílásán potyogtak volna ki. Ehhez képest egész jól nyit az Anguish and Fear a Disciples…-éhez hasonlóan vastagon megdörrenő gitár és a csembalóhangú szinti kettősével. Talán ez a leggyorsabb dal az albumon, a közepén a két főhangszer párbajával (á la Deep Purple és Rainbow). Az On the Run Again elején Malmsteen „megduplázza önmagát”, és rádíszít saját ritmusozására (ami alapvetően a szólókra jellemző, de ott sem ilyen hangsúlyosan). A kő-egyszerű refrénben pedig nagyon hasít Jeff hangja.

A Soldier Without Faith kissé rendhagyó ritmusvilága már-már progresszívvé teszi a nótát, és az énekes szerzemények közül talán itt a leghangsúlyosabbak a hangszeres részek. Ehhez képest a Caught in the Middle ismét egy jóval hagyományosabb felépítésű, direktebb szám. Az utolsóként elhangzó, instrumentális címadó nóta viszont már nem tartogat különösebb meglepetéseket: főleg az elején van benne néhány (két) gyors hangulat- és tempóváltás, egyébként egy lírai, merengő szerzemény.

Összességében ez a dalcsokor messze nem villanyoz fel úgy, mint elődje, amiért viszont hálás vagyok a loboncos svédnek, hogy itt végre engedte érvényesülni JSS fantasztikus hangi adottságait. A Talisman-albumokon nyújtott teljesítménye is tetszik, de tulajdonképpen az első két Malmsteen-lemez tett Soto mester rajongójává.

A cikk szerzője: Coly 938 további cikk
A Rattle Inc. fanzine, majd az ugyanilyen nevű online heavy metal magazin alapítója, szerkesztője. Civilben is újságírással foglalkozik.

Legyél az első aki hozzászól

Szólj hozzá!

Az e-mail címed nem kerül nyilvánosságra.


*