„Vajon leleplezik-e magukat a muzsikusok, és lesz-e második album? Mind a kettőre megvan az esély” – 2018 decemberében ezekkel a mondatokkal zártam a csapat bemutatkozó albumáról, a Reborn-ról szóló ismertetőt (itt). A válasz mindkét kérdésre „igen”: szűk két éven belül itt a csapat következő alkotása, és ma már azt is tudjuk, hogy mindkét lemezt a Georg Neuhauser (ének), Markus Pohl (gitár), Christian Rodens (basszusgitár), Steffen Theurer (dob) összetételű kvartettnek köszönhetjük.
Az énekes „főállásban” (2004 óta) az osztrák illetőségű, szimfonikus progresszív power metalt játszó Serenity frontembere. A Warkings-ben még leginkább ő nevezhető kakukktojásnak, ugyanis a többiek az elmúlt másfél évtizedben különböző stuttgarti csapatokban muzsikálva szőtték egymás között mind szorosabbra a zenei és baráti szálakat. Pohl-t és Theurer-t első ízben a Symphorce nevű power metal formációban sodorta egymás mellé az élet. A gitáros 2002-ben, a dobos három évvel később csatlakozott az együtteshez, amely végül 2011-ben oszlott fel.
Közben 2006-ban – már Chris Rodens-szel – megalakították a Watch My Bleed nevű, az előbbinél jóval keményebb muzsikát (death/thrash/groove) játszó zenekart. A WMB elvileg ma is létezik, ám meglehetősen komótos banda, ugyanis eddig csupán két nagylemezük jelent meg. Érdekesség, hogy ott Rodens az énekesi posztot tölti be, míg mellette az az Alex Gindu hörög második frontemberként, akit Pohl-ék a Symphorce feloszlását követően, 2012-ben életre hívott, dallamos heavy/groove metalt toló együttesükben, a Souldrinkerben is kipróbáltak (a WMB első albuma is a Souldrinker címet viselte). Utóbbi csapatban végül egyedül Iris Boanta énekesnő maradt a mikrofon mögött – egészen 2018-ig, amikor magánéleti okok miatt ő is a távozás mezejére lépett.
És ekkor tűnt fel a harcmezőn a Warkings: az énekes nélkül maradt hangszeresek Georg Neuhauser-t leigazolva, egy tőlük addig teljesen idegen koncepció mentén játsszák az erőtől duzzadó, ugyanakkor dallamoktól túlcsorduló power metalt. A kemény műfajban körülbelül a Manowar színre lépése, vagyis 1980 óta feszülnek a hősies pózok, mennek a fennkölt szövegek; a metal bizonyos csapatoknál nemcsak zene, hanem színház is, a közönség egy része pedig vevő erre a teatralitásra, főleg, ha a látványos maskarába bújt muzsikusok képesek minőségi zenével szórakoztatni a nagyérdeműt.
A háború királyainak jelmezei kissé eklektikusra sikeredtek: van köztük viking harcos (Rodens), spártai katona (Theurer), keresztes vitéz (Pohl) és az ókori Rómából származó népvezér is (Neuhauser). Ennek megfelelően a dalokhoz is ezekből a történelmi korokból, népcsoportok és katonai egységek harci tetteiből merítettek ihletet. És persze az imázshoz igazodva a csapat második albumát felvezető szöveg is kellően patetikusra sikeredett:
„A Pokol bosszúra szomjazik… Egy új hadjárat indul az alvilág baljós bugyraiból: a hatalmas hadurak visszatérnek a harcmezőre, hogy a legtisztább heavy metalból kovácsolt, félelmetes fegyvereik segítségével felvegyék a küzdelmet a hátborzongató démonokkal. A négy ókori hadvezér összegyűlt a Valhalla arany csarnokában, elmenekülve a sötétség birodalmából, ellopva lelkét a mélység urától. Vérszomjas dühükben a démonok bosszút akarnak állni a háború királyain, ám Odin küldöttei is készen állnak arra, hogy ellenállhatatlan himnuszaikkal legyőzzék a szürkület hadait.”
Jó, mi? Tiszta Manowar. Már kábé húszévesen megmosolyogtuk az ilyen dumát, a Running Wild kalózjelmezeit, a két fél dísztökkel produkált lódobogást vagy Joey DeMaio-ék leopárdmintás bőrtangáit. Nem kell komolyan venni őket, ám úgy igazi az élmény, úgy hat az előadás, ha mégis ezt tesszük. Olyan ez, mint egy fantasy-szerepjáték, színes figurákkal, izgalmas karakterekkel, amelyeknek mi magunk is a bőrébe bújunk.
De hogy a zenéről is beszéljünk, miben más az idei album, mint a két évvel ezelőtti debüt? A rövid válasz az, hogy semmiben: ez alkalommal is ugyanazt a lendületes, hangulatos, ugyanakkor kiszámítottan dallamos muzsikát kapjuk, mint a Reborn esetében. Ahogy ott, úgy itt is egy dalban hörög a gyönyörűen gonosz Queen of the Damned, azaz Melissa Bonny (Ad Infinitum, Malefistum, Rage of Light, ex-Evenmore); ám míg a bemutatkozó nagylemezen öten vendégeskedtek, itt már csak a svájci énekesnő támogatja meg jelenlétével a produkciót.
Folkos témával, fúvósokkal, vonósokkal indul a skótok szabadságáért folytatott küzdelem (Freedom), a népzenei rész szerencsére gyorsan véget ér, a középtempós nóta refrénjére kétlábdobbal erősítenek rá, a szóló mívesen kimunkált, a hangzás is tökéletes. Neuhausernek óriási torka van, orgánuma nagyon passzol ehhez a férfias(kodó) zenéhez, előadásmódját (ahogy kiénekli a szavakat) azonban gyakran egy kicsit modorosnak, túlartikuláltnak érzem.
A másodikként elhangzó Maximus olyan sulykolós, menetelős refrénnel ül bele a hallójáratokba, mint az előző album Hephaistos-a és Gladiator-a, vagy az itt valamivel később elhangzó Battle of Marathon. „We are warriors – warriors / Dragons of the night / Riding with the thunder side by side” – énekli Georg a már jóval gyorsabb következő nótában. A banalitások szerves részét képezik ennek a műfajnak, a zenei változatosságra azonban nem lehet panaszunk. Az Odin’s Son-ban jut például mikrofonhoz pacsirtahangú vendégművésznőnk, de mély hangú vokált más dalokban is hallunk (sejthetően Rodens-től). Az Azrael-t keleties női ének színesíti, nekem itt mégis a refrént felvezető énekrész tetszik a legjobban. Dögösen dübörög az anyagot záró Warking, egyszerre lép hatezer római katona; a ritmus relatív súlyosságát orgonahang és templomi férfiének hangja lágyítja.
Ha a megénekelt, valós történelmi eseményeket nézzük, hallhatunk beszámolót az 1314-es Banockburn-i csatáról, ahol a függetlenedni vágyó skótok arattak diadalt az angolok felett; Carthago i.e. 146-ban történt lerombolásáról; a teutoburgi ütközetről, más néven Varus csatájáról, ahol – i. sz. 9-ben – a germán törzsek megsemmisítettek három római légiót; Jeruzsálem 1099-es bevételéről; vagy az i.e. 490-ben lezajlott marathóni ütközetről.
Szórakoztató történelemóra tíz dalban, bő 40 percben. A Warkings a Revenge-dzsel simán hozza az előző album színvonalát. Más kérdés, hogy jóból is megárt a sok, az egyformaság egy idő után unalmassá válik. Hallottunk már ilyet, és nemcsak a stuttgarti haduraktól. Ezzel együtt a zene túlságosan is élvezetes ahhoz, hogy négy pontot adjak rá.
Leave a Reply