Ha azt mondom a Sanctus Diavolos-ról, hogy ajánlott darab, azzal mélyen alulértékelem. Ez az album több mint ajánlott: kötelező. Talán bántóan sarkos és vitatható kijelentés ez egy olyan szubjektív megítélésű műfajban, mint a zene, de ha valaki engem kérdez róla, ezt fogom rá felelni.
Röviden összefoglalva körülbelül ennyi lehetne cikkem lényegi része – be is fejezhetném, hiszen a konklúzió rögzítésre került –, de ha már egy ilyen jónak tartott lemezről fújom le a port, talán többet is érdemel egy kurta bekezdésnél. Tisztázandó lelkesedésem határait: a Rotting Christ sem az a zenekar, amelynek minden hanghordozója a padlóba döngölt volna. Korai lemezeik – még így utólag visszahallgatva is – enyhén hidegen hagynak, de a kétezres évek elejétől kezdve jó pár olyan, kihagyhatatlan hallgatnivalóval örvendeztettek meg, amelyeket viszont rajongásig tudok szeretni.
Sosem voltam északi lelkületű zenehallgató. A kötelező körökön túl nem követtem odaadó kitartással a pentagram-mániás hordák munkásságát. Valahogy nem tűntek elég izgalmasnak (vagy komolyan vehetőnek?) sem zeneileg, sem koncepcióikat tekintve. Nem fókuszáltam rájuk kellő figyelemmel, és ez talán hiba volt – lelkem rajta. A végzet elől azonban nincs menekvés, és úgy látszik, mostanra a kör bezárult. Végül minden a helyére került – a maga idejében.
Ma már nehéz lenne vitába szállnom azzal a felvetéssel, hogy korunk egyik leginnovatívabb, legizgalmasabb színtere a black metal undergroundjában működik. Se szeri, se száma az itt felbukkanó, kísérletező kedvű formációknak, akik több-kevesebb hagyománytisztelettel őrzik és viszik tovább a rájuk bízott örökséget. Ha kerékbe törnének, akkor sem tudnám megmondani, hogy ki, mikor, melyik lemezével vált le először a fősodorról, de a Sanctus Diavolos megjelenésekor – vagyis 2004 táján – a Rotting Christ már biztosan nem a true sztrádán hasított.
Nevük még mélyen a black metal klasszikus korszakának mentalitásában gyökerezik, ennek megfelelően első kiadványaik idején a tagság is a színtér sztenderdjeihez igazodva „hű, de nagyon félelmetes” pszeudo-álnevek mögül hirdette az igét. Sakis Tolis sokszor „Necromayhem” néven szerepelt a stáblistán, Themis Tolis „Necrosauron”-ként, akkori basszusgitárosuk pedig Mutilator-ként.
Amikor elkezdték ezt az egész zenekarosdit, egyszerűen csak szerettek volna úgy megjelenni és úgy játszani a színpadon, ahogy azt példaképeik, a Venom, a Bathory vagy a Celtic Frost tették. Gonoszak akartak lenni, amennyire csak lehetséges, és emellett talán egy-két lemezt is kiadni. Tizenhat évesen mi más mozgatná az embert, mint forradalmat csinálni és lerombolni maga körül mindent? A harminc év távlatából idejét múltnak, megmosolyogtatóan gyerekesnek tűnő – és tényleg botrányos – név kiválasztásával tulajdonképpen csak a világgal szembeni, zsigeri dühüket próbálták kifejezni. Fuck Christ! Ilyen egyszerű ez.
Nevük alapján sokan sátánistának tartották őket – ezen nincs mit csodálkozni –, amiből persze bonyodalmak kerekedtek: visszavont koncertmeghívások, letartóztatások és felháborodott elhatárolódások kísérték útjukat, plusz az a tény, hogy egy picit tényleg sátánisták voltak. Az idő múlásával mentalitásuk nem sokat változott, mindössze a gyerekből felnőtt lett. Az egykori és a mai RC között csak annyi a különbség – túl a zene letisztulásán –, hogy anno céltalan lázongás mozgatta őket, most viszont zenéjükkel és művészetükkel határozott célra fókuszálnak: mindennemű szervezett vallás elleni elkötelezett harcot vívnak vele. Ahogy Sakis mondja, a kereszténységnek, mint hierarchikus konstrukciónak a létrejötte a lehető legrosszabb dolog, ami az emberiséggel valaha is történhetett, mert dogmái gúzsba kötik az embert, így a korlátok közé szorított – és sajnálatraméltó – hívei képtelenek szabadon élni.
Nyilván nekik is időre volt szükségük, hogy rátaláljanak saját hangjukra, és kitapossanak maguknak egy ösvényt, amin csak ők járnak – vagy ha más is, az csak őket követve. Ahogy távolodtak a főcsapástól, lassan a black metal jelző is elhalványodott mögöttük, és bár nem foszlott semmivé, egyre kevésbé fedte a valóságot. A helyette javasolt elnevezések közül én a dark metal, vagy az ezoterikus extrém metal kifejezéseket tartom a legtalálóbbnak.
A magam részéről a 2002-es Genesis-re kaptam fel először a fejem, és az utána következők ismeretében – megnyugtathatom magam – nem véletlenül. Bár kardinális változások és újítások innentől kezdve már nem színezik tovább a Tolis tesók zenéjét, erre a korszakra sikerült a kezükben tartott kártyalapokat olyan ügyesen összeválogatni és rendre olyan ravaszul kijátszani, hogy minden leosztásnál úgy tudnak meglepni, hogy számítok rá, így igazán soha nem lepődöm meg. Helyette elégedetten hátradőlve figyelem a játék menetét, és még átlátszó – a semmire tétet emelő – blöffjeik is szórakoztatnak. Aki ebből a korszakukból ismeri bármelyik lemezüket, a többit is ismeri. Persze, ha az életmű nagy részét egyetlen ember írja, a sorra érkező korongok homogenitása és nagyjából hasonló színvonala bele van kódolva a rendszerbe (annak minden jó és hátrányos következményével együtt), de ekkortájt annyira egyben van a Rotting Christ – ától zéig –, hogy sok mindent elnézek nekik.
A nem indokolatlan, de sokszor túltolt színpadiasságuk alapból adott, régóta része a műsornak, és amúgy kínosan érintene, ha mástól hallanám. Kibékültem megbocsátható önismétléseikkel is, az olykor feltűnően hasonló riffekkel, amik néha egy-egy lemeznyi kihagyással, évek után bukkannak fel újra. Hiába érzem úgy, hogy egy másik számban mintha egy pofátlanul hasonlót már játszottak volna, nem érdekel, mert ül itt is, ült ott is, és talán ülne amott is. Amikor a Sanctus Diavolos-t dicsérem, vele együtt dicsérem a Teogonia-t is, az Aealo-t is, a Kata Ton Daimona Eautou-t is, és persze a Rituals-t is, de még a The Heretics-et is – bár ez utóbbit kissé visszafogottabban. Egy alom kölyke mind.
Valamihez nagyon értenek göröghon fiai. Náluk jobban nem sokan húznák a talpalávalót a patás esküvőjén. A menyasszonytánc alatt szólhatna, mondjuk, a Sanctus Diavolos, a helyszínhez és az esemény jelentőségéhez méltón, a maga szigorúságával, ördögi furfanggal. A lemez nem tesz fel kérdéseket, és nem ad válaszokat, csak fényérzékeny festékkel felmázol az éjszakai égboltra egy ijesztő ikont, egy szemforgató, vörös isten lángokat ki- s belélegző, vonagló torzóját, sötét seregek szenteskedő kórusával a háttérben. A Krisztus oldalába döfött lándzsa nyelén végigfolyó testnedvek a Rotting Christ palettáján gyűlnek össze, ahol olyan veszélyes elegyet alkotnak, amelynek mérgező gőzeiben áhítatos acsarkodással vall színt a másik oldal. Egy megfordított világ mocsokkal megszentelt dicső napjairól szól éneke.
Miután a nyikorgó gitároktól imbolygó Visions of a Blind Order egyetlen nagy lendülettel, köszönés nélkül letámad, a bedöntött ajtón át egymás sarkát taposva érkeznek a jobbnál jobb szerzemények. Fölöslegesnek érzem dalról dalra végigdicsérni mindet, de néhány pillanatkép azért bevillan. Például az Athanati Este piszkosul eltalált főtémája és szerkezete, a Tyrannical drone-t idéző, rejtett lüktetése, vagy a Sanctimonius „minthavisszafelélennejátsza” érzete. Ilyen és ehhez hasonló, látszólag apró rezzenések lehelnek a zenébe saját lelket, nyitnak meg benne bejárható tereket, és ami a legfontosabb, adnak az egésznek utánozhatatlan hangulatot, és nem mellesleg, okoznak egy paradoxont is: a Rotting Christ zenéjét lényegében e szolid merészségű kilengések kiszámítható ritmusa teszi izgalmas és megunhatatlan produkcióvá. Erősségük továbbá az is, hogy albumaik második fele sem szokott lejtőre kerülni, így a Sanctus Diavolos sem veszít erejéből, ahogy átfordul képzeletbeli B oldalára. Az utolsónak befutók is dobogósak: a Doctrine vagy a címadó záró darab sem enged fikarcnyit sem a fojtogató szorításon, sőt, ez utóbbi díszes koronaként öleli körül a lemez szellemiségétől magabiztosan parádézó vörös isten homlokát.
Akár a többi RC-albumon, a Diavolos-on is Bosch-képeket idéző karnevál zajlik, tömjénszagú és álszenteskedő haláltánc, amelynek bábeli zűrzavarában csak egy igét hallani tisztán. Ez az Ige borul rá mindenre, ez fordít egy nyelvre élő és holt szövegeket – csak hogy jól értsük, és idézni tudjuk később –, mert hiába, a pokolba vezető utak mentén is ezen a nyelven érdemes érdeklődni a helybéliektől. Vagy görögül.
Száz szónak is egy a vége, ez a lemez tökéletes a maga nemében, azoknak pedig, akik nem ismerik, vagy rossz irányban állnak, és nem találják hozzá az utat, két megfontolandó szabályt ajánlok a figyelmébe. Első szabály: csak csuma hangerőn hallgasd! Második szabály: sose feledd az első szabályt!
Válasz írása