Riot City: Burn the Night (2019)

Inkább nevezném folyamatosságnak, mint a kanadai heavy metal sokadik hullámának azt, ahogy az amerikai kontinens legfelső régiójában az új évezredben sorra tűntek fel az újabbnál újabb ígéretes csapatok. A Blood Ceremony, a The Agonist, a Kobra and the Lotus, a Cauldron, a Cauchemar és a Despised Icon egyfelől, másfelől pedig a Traveler, a Metalian, a Striker, a Skull Fist és a Riot City nevét említeném (ti nyilván még hosszan tudnátok folytatni a sort). A „másfelől” leginkább annak szól, hogy az utóbbi, a heavy, a speed és a power metal háromszögében mozgó együttesek zenéjét előszeretettel hasonlítják egymáshoz, ahogy személybeli átfedések is előfordulnak közöttük.

Cikkem főhőseivel úgy ismerkedtem meg, hogy talán a Haunt Mind Freeze című albumának ismertetőjéhez érkezett egy olyan komment, hogy ami monyó az amerikaiak zenéjéből hiányzik, az duplán benne van a Riot City Burn the Night című lemezén megbújó muzsikában. Ritkán ugrom ajánlásokra, de most megtettem, és nem kellett hozzá sok hallgatás, hogy eldöntsem, erről az anyagról bizony írni fogok.

Fiatal csapatról van szó, és bár már 2011 óta együtt játszanak, a tavalyi hanganyag az első nagylemezük, azt megelőzően csupán egy demót hoztak össze, illetve egy válogatásanyagon szerepeltek (a demó három dalával és a nagylemez címadó nótájával). A kanadai együttes debütalbumán Cale Savy énekel és gitározik, a másik hathúros hangszeren Roldan Reimer penget, Dustin Smith bőgőzik és Chad Vallier dobol. Utóbbi muzsikus elődje a csapatból még 2016-ban távozó, és két évvel később, mindössze 26 évesen elhunyt Ty Gogal volt, aki a Riot City első két hanghordozóján ütötte a bőröket. Vallier pedig ezzel párhuzamosan a Traveler-nek is oszlopos tagja.

A csapat még Ty Gogal-lel…

A zenekar nevéről nem nehéz a jóval komolyabb múlttal rendelkező Riot-ra/Riot V-ra asszociálni, ám míg Don Van Stavern-ék New York-iak, addig a Burn the Night-ot megalkotó négyes a kanadai Calgary-ból származik. Ami viszont kapcsolódási pont, hogy az amerikai bandát is a Riot City egyik legfőbb hatásaként említik, bár a juharleveles formáció egy árnyalatnyival kevésbé dallamos muzsikát – inkább heavy/speed, mint heavy/power metalt – játszik.

Minden ízében old school fémzenét kapunk: a 80-as évekbeli kánon szerint a lemez hossza bőven 40 percen belül marad, ami alatt összesen nyolc dalt hallunk (mint a „régi szép időkben”). A borítón egy robot-madár-ragadozó emlős mutáns látható, ami részben a Judas Priest képi világát, részben a hőskor béna, „kézzel rajzolt” fedőlapjait idézi.

…és az aktuális felállás

A zenében érzek némi Malice-t, Savy sikolyai miatt Agent Steel-t, Judas Priest-et viszont, amihez a leggyakrabban hasonlítják a csapatot, nem igazán. Persze az említett két tengerentúli csapat is részben Halfordék köpönyegéből bújt elő, viszont más a gitárhangzás, sokkal amerikaiasabb a zene, mint a nagy öregek esetében. A Riot City ráadásul úgy marad hű a hagyományokhoz, hogy teljesen egyéni zenei világgal rendelkezik. Ha vannak is utánérzések, azok – számomra – egyáltalán nem zavaróak. A Burn the Night sok mindenhez hasonlít, ugyanakkor semmihez sem. Én legalábbis nem tudok egyértelmű, kontúros előképet említeni velük kapcsolatban.

A tempó minimum közepes fokozaton pörög, de inkább a felső sebességhatárhoz közelít. A szpídelést remek, nemritkán ikergitáros szólók tarkítják, a frontembernek pedig rohadt jó hangja van (amire egy kicsit a technikával is ráerősítenek, rávisszhangosítanak). Kedvenc nótámat, a líraian induló In the Dark-ot óriási érzelmi energiák feszítik (ennek a számnak a gitárszólójából némi Iron Maiden-t is kihallok); ez és a többi dal is sejthetően fantasztikus hangulatot varázsolhat a koncerttermekbe.

Remek bemutatkozás, amivel Cale Savy-ék igen magasra tették saját maguk számára a lécet. Ami persze annak a veszélyét is magában hordozza, hogy ezt a szintet legközelebb már nem sikerül megugraniuk, még kevésbé felülmúlniuk, de ne így legyen. A második album egy szempontból biztos más lesz, mint a mostani: a csapat tavaly, a lemez megjelenését követően ugyanis új taggal bővült. Az eddigi frontember a különösebb zenei előélettel nem rendelkező Jordan Jacobs-ra bízta az énekesi teendőket, így legközelebb már az ő hangján szólalnak meg a dalok. És nemcsak digitális formátumban vagy a fizikai hanghordozókon, hanem élőben is: hacsak a koronavírus-járvány egy esetleges újabb hulláma meg nem hiúsítja, a Riot City jövő tavasszal Európa-turnéra indul, méghozzá a Traveler társaságában.

A cikk szerzője: Coly 957 további cikk
A Rattle Inc. fanzine, majd az ugyanilyen nevű online heavy metal magazin alapítója, szerkesztője. Civilben is újságírással foglalkozik.

Legyél az első aki hozzászól

Szólj hozzá!

Az e-mail címed nem kerül nyilvánosságra.


*