A Bark at the Moon album A oldalát már 1984 márciusában felvettem a rádióból, az azt megelőző Ozzy-albumokra azonban csak másfél évvel később tettem szert. 1985. november 28-án a Diary of a Madman-t, egy napra rá pedig a kereken 40 évvel ezelőtt napvilágot látott Blizzard of Ozz-t is megvettem a József körúti Music Box-ban (mire jók az egykori naplóbejegyzések!). Utóbbi volt a negyedik lemezbolti „műsoros” kazettám. Arra már nem emlékszem, hogy miért a DoaM-re csaptam le előbb, talán mert jobban hangzott a címe, vagy jobban tetszett a borítója. Azt viszont tudom, hogy elsőre nem igazán jött be, és reméltem, hogy a Blizzard…-on jobb számok kaptak helyet.
Black Sabbath-rajongóként természetesen kíváncsi voltam, hogyan boldogulnak külön-külön az egykori zenésztársak. Persze, mire metalközelbe kerültem, Ozzy és a nélküle Dio-val, majd Ian Gillan-nel tovább zakatoló Black Sabbath is már három-három lemezt letett az asztalra, úgyhogy csak számomra volt újdonság a hír, hogy így is megy a szekerük. Sőt, ha összemérjük közös haláltusájuk produktumait, a Technical Ecstasy-t és a Never Say Die!-t az újjászületést követő, a 80-as évek legelején megjelent Ozzy-szólóalbumokkal és a Black Sabbath Heaven and Hell-jével, illetve Mob Rules-ával, egyértelműen kijelenthető, hogy mindkét félnek jót tett az elválás. Iommi-éknak katalizátorként ehhez Ronnie James Dio-ra, egykori frontemberüknek pedig egy keménykezű menedzserre és egy zseniális gitárosra volt szüksége.
Ozzy első ízben 1978 elején szállt ki a Sabbath-ból, és tök ismeretlen muzsikusokkal (a Necromandus nevű brit együttes hangszereseivel) megalapította Blizzard of Ozz nevű szólócsapatát, de az a kezdeményezés akkor még hamvába halt, ugyanis a Madman hamarosan visszatért anyazenekarába, és elég kaotikus körülmények között ugyan, de rögzítették jó ideig utolsó közös stúdióalbumukat, a Never Say Die!-t. Egy évvel később azonban már társai mutattak ajtót a folyamatos alkohol- és drogproblémái miatt gyakorlatilag használhatatlan énekesnek. (Nem mintha ők maguk a straight edge mozgalom elszánt hívei lettek volna…)
Ozzy akár el is tűnhetett volna a süllyesztőben, ha nem nyúl a hóna alá és tart vele száműzetésébe a Black Sabbath-menedzser, Don Arden lánya, Sharon, aki előbb csak zenei-üzleti ügyeinek intézője, 1982-ben pedig a felesége is lett. Azt gondolom, Mrs. Osbourne-nak óriási szerepe van abban, hogy Ozzy összeszedte magát, nem fulladt bele a keserűségbe és az alkoholba, hanem meg akarta mutatni, mire képes, hogy tud olyan jó, sőt jobb albumot készíteni, mint egykori társai.
Ehhez egy ütőképes csapatra volt szüksége, amit még 1979-ben sikerült is összehoznia. Sharon első körben Gary Moore-t javasolta a gitárosi posztra, aki éppen akkortájt Los Angelesben élt, és segített Ozzy-nak megtalálni a megfelelő muzsikusokat (a dobosok és basszusgitárosok meghallgatásán gitározott), ám ő maga végül nemet mondott a felkérésre. Így jött össze – még mindig Blizzard of Ozz név alatt – az első stabil felállás, amelynek tagjai a Uriah Heep-ben nevet szerzett Lee Kerslake dobos, a Rainbow-t is megjárt Bob Daisley basszusgitáros és egy ifjú tehetség, a Quiet Riot első két albumán gitározó Randy Rhoads voltak. A négyes által kreált muzsikát – session jelleggel – Don Airey (korábban Black Sabbath, Rainbow, Gary Moore) színesítette ízes billentyűjátékával.
1980. szeptember 20-án pedig megjelent a zenekar várva várt bemutatkozó albuma (de csak az Egyesült Királyságban, az amerikai rajongóknak még fél évet kellett várniuk a korongra). A csapat akkor már szimplán Ozzy neve alatt futott, és az ötletes szójátékot a lemez címébe mentették át. Aki esetleg nem tudná, a nálunk Óz, a csodák csodájaként ismert gyerekfilm eredeti címe The Wizard of Oz, ebből lett Ozzy Hóvihara. (Hozzátenném, egész gyerekkorunkban az orrunknál fogva vezettek bennünket, Óz ugyanis – mint ahogy az angol cím alapján is sejthető – nem a mágusnak, hanem annak a mesebirodalomnak a neve, ahol az egyébként Oscar Diggs-ként anyakönyvezett szemfényvesztő élt.)
Az album dalait Ozzy, Rhoads és Daisley írta. Utóbbi muzsikus máig nehezményezi, hogy az énekes mellett nem rá, hanem a szőke gitárosra vetült a reflektorfény nagy része, mondván, a Madman-nel már azelőtt megalapították a csapatot, hogy a kis amerikai nyikhaj feltűnt volna a színen. Randy-t azonban nem érdemtelenül sztároljuk: a nagyszerű nóták mellett mindenekelőtt az ő teljesítménye az, ami naggyá tette ezt az albumot.
Az első dal, ami a trió keze alatt megszületett, a lírai Goodbye to Romance volt. Ozzy ezzel a számmal intett búcsút Black Sabbath-os zenésztársainak, és a nóta megírása közben állítólag az is ott járt a fejében, hogy a karrierje ezzel véget is ért. Szerencsére nem így történt. A legutolsó szerzemény pedig, amit rögzítettek, a No Bone Movies volt, amit eredetileg valamelyik kislemez B oldalára szántak, és végül csak azért tettek fel a lemezre, hogy a társasághoz utolsóként csatlakozó, a korábbi nóták megalkotásából kimaradó Lee Kerslake-et is feltüntethessék szerzőként, és így ő is jogosult legyen valamekkora szerzői jogdíjra (amit aztán állítólag sem ő, sem Daisley nem kapott meg).
A lemez zenei producerének eredetileg Chris Tsangarides-t kérték fel (akinek referenciái között addig csak elenyésző számú metal album szerepelt), ám Ozzy-ék oly’ mértékben elégedetlenek voltak a szakember teljesítményével, hogy rövid úton megváltak tőle, és hangmérnökét, Max Norman-t kérték fel, hogy értő füleivel és potmétereket tologató ujjaival segítse az album felvételeit.
Bár albumszavazásunkat a No More Tears nyerte, nekem magasan ez a kedvenc Ozzy-lemezem. Nem tökéletes, nem egyenletes színvonalú anyag, de számos kiemelkedő pillanata van. Már ahogy a nyitó I Don’t Know elején Daisley a bőgővel belepenget Rhoads riffjébe! A mély húrok játéka végig élvezetes, a legjobban talán itt és a Steal Away (the Night)-ban hallható, ahogy a basszus ott bujkál a sorok között. Hatásos a dal közepén hallható lírai lelassulás is. A hangzás mai füllel egy kicsit gyenge, de akkoriban nagyon is friss, harapós volt.
„All aboard!” – kiált az őrült vasutas, és a zseniális nyitó riffet követően szaggatottan zakatoló, gyors középtempóban ragad magával a Crazy Train. A gitárszólóról már itt is csak felsőfokon lehet beszélni, holott a csúcsra csak néhány számmal később érünk majd fel. Tízenéves metalosként nem szerettem a Goodbye to Romance-t, ugyanis nagyon megakasztotta a jól elkapott tempót, lendületet. Mára megbékültem vele, különösen a végén hallható szintetizátordallamot tartom nagyra. Randy 50 másodperces akusztikus ujjgyakorlata – ami tulajdonképpen a Goodbye… reprize – hangulatilag még csak-csak, de zeneileg szerintem nagyon nem illik ide: mintha a kezdeti keménység után egy teljesen más világban bolyonganánk.
A Suicide Solution szerencsére megmutatja a kiutat ebből a zsákutcából. Itt egy kissé lomha, de markáns riff viszi a prímet, a dal utolsó negyedében pedig ismét igen hangsúlyosan van jelen a basszus. Ez a dal a Blizzard… album első számú botrányköve. Mint azt sokan tudják, 1984 októberében egy depressziós amerikai tinédzser, John McCollum állítólag ezt a számot hallgatva lőtte főbe magát. Szülei beperelték a zenekart, mondván, a dal szövege sarkalta fiukat tragikus tettének elkövetésére. Védekezése során Ozzy elmondta, az AC/DC énekesének, Bon Scott-nak a halála juttatta eszébe a „Wine is fine but whiskey’s quicker” sort (A bor finom, de a whiskey gyorsabban hat). Bob Daisley pedig, aki a szöveg nagy részét írta, elmondta, ő éppen hogy a Madman alkohol- és szerfüggőségére gondolt, és az ilyen formában történő önpusztítás veszélyeire szerette volna felhívni a figyelmet. A bíróság végül elutasította a család keresetét, megvédve ezzel az előadók művészi, alkotói szabadságát.
Csak halkan teszem hozzá, a nótában olyan mondatok is elhangzanak, mint hogy „You feel life’s unreal, and you’re living a lie (…) Where to hide, suicide is the only way out”, azaz „Úgy érzed, az életed valószerűtlen, hazugságban élsz (…) Hová rejtőzhetnél? Az öngyilkosság az egyetlen kiút”. Márpedig depressziósan, beszűkült tudatállapotban mindenki azokat a sorokat hallja ki egy dalból, amelyek kifejezetten neki szólnak…
A lemez B oldalát az egyik legjobb Ozzy-nóta, a kísérteties hangulatú, gyönyörű melódiákat felvonultató Mr. Crowley nyitja. Nekem a legjobban az tetszik, ahogy a végén Ozzy ráénekel a gitárszólamra. Azt gondolom, Randy fájdalmasan rövid karrierje során soha nem játszott ilyen emlékezetes dallamokat és szólókat, mint ezen a lemezen. Az előző és az utána következő nótákhoz képest a No Bone Movies egy kicsit súlytalanabb, retrósabb hangvételű bohóckodás. A Revelation (Mother Earth) viszont az album és talán az egész Osbourne-életmű legmonumentálisabb tétele. Olyan hangulatban kezdődik, mint a Goodbye…, ám továbblép, és többször is bekeményít. Amikor ismét lágyabb húrokat penget, zizegő szinti és zongora színesíti a hangzást, majd jön az a gyorsítás a végén… ZSENIÁLIS! Az egész szám egy nagy érzelmi hullámvasút, és ahogy átvált az albumot záró Steel Away-be!…
A csapat legkorábbi demóján az a You Looking at Me Looking at You című szerzemény is szerepelt, ami végül nem fért fel a lemezre, és csak a későbbi kiadások bónusznótájaként vált a rajongók számára is hozzáférhetővé. A szólójára megint csak felkaphatjuk a fejünket, maga a dal viszont még 70-es évek hangulatát leheli magából.
Számunkra kuriózum, az érintetteknek viszont nem kevés fejfájást okozott, hogy a lemez 2002-es, ráncfelvarrt kiadására újravették a basszus- és dobrészeket, méghozzá a csapat akkori ritmusszekciójával, Robert Trujillo-val és Mike Bordin-nal. Osbourne-ék állítólag nem voltak elégedettek a zenei alapokkal, emellett pedig a már említett szerzői jogi hercehurca is ott lehetett e lépés hátterében (ha nem azt a változatot forgalmazzák, amin Daisley és Kerslake játéka hallható, akkor az eladott lemezek után azok nem is kérhetnek jogdíjat).
A Blizzard of Ozz a heavy metal történetének egyik legnagyszerűbb visszatérése, csattanós válasz a Black Sabbath öt hónappal korábban kiadott Heaven and Hell-jére. Megjelenését követően négyszeres platinalemez lett az Egyesült Államokban, máig több mint hatmillió darabot adtak el belőle világszerte, így ez Ozzy legtöbb példányban elkelt szólóalbuma. A Rolling Stone magazin 2017-ben minden idők száz legjobb heavy metal lemeze közül a kilencedik helyre rangsorolta. Ezekhez képest apróság, hogy albumszavazásunkon nálam ez a korong volt 1980 legjobb lemeze. Nem véletlenül.
Elgondolkodtató, ugyanakkor persze teljesen értelmetlen kérdés, hogy vajon ismernénk-e ma Jake E. Lee vagy Zakk Wylde nevét, ha Randy Rhoads nem szenved 1982-ben, mindössze 25 évesen tragikus repülőgép-balesetet?
Válasz írása